Apám anyám nevelésére bízott bennünket, engem és az öcsémet, és bevallottan csak akkor avatkozott közbe, ha anyám nem boldogult velünk, adott esetben velem. Ennek a szülői hozzáállásnak megvolt az az előnye, hogy apám előtt jótékony homály lengte be iskolai magaviseletemet, így annál kevésbé érdekelt bármi kis vadulásnak a következménye, amit akkoriban napra nap produkáltunk a suli falai között.

Jelen esetben nem történt igazán komoly dolog: Soltész János számítástechnika tanárról hamar kiderült, hogy képtelen megtartani tekintélyének sáncállásait, és az egyik órán, amikor helyettesíteni érkezett hozzánk, a szokásosnál talán többet nyelveltünk vele. Amikor erkölcsi hegyi beszédbe kezdett, hozzáteszem, teljesen hasztalanul, hogy szégyenérzetünket ágyából kiugrassza, én szemtelenül feltettem a fülhallgatómat, megnyomtam a vókmenen a lejátszó gombot, és tán még dudorásztam is. Soltész János felállt a tanári asztaltól, és a legnagyobb nyugalommal sétára indult a padsorok között, mialatt folyamatosan beszélt. Éppen ezért váratlanul ért, amikor mögém kerülve elkapta a fejemet, és székemmel együtt húzott hátrafelé, kibillentve az egyensúlyomból. A teljes hangerőre csavart vókmenem sem tudta elnyomni szitkait, mialatt birkóztunk, és képtelen voltam kiszabadulni orv szorításából. A meglepettségem szerencsére elnyomta azt a fizikai fájdalmat, amit e rút megtorlással okozott, és szűkölni, jajgatni kezdtem, némiképp a helyzetet is parodizálva, hogy egyúttal a többieket is szórakoztassam. A nagy derültség szeghette Soltész tanár úr kedvét a kínzásomban, mert hirtelen elengedett, de még letépte fejemről a fejhallgatót és elmarta ölemből a vókment, amit aztán nagy dérrel vágott az aktatáskájába, és úgy csapta rá a fedelet, hogy közben odacsípte a fejhallgató vezetékét. Egy-két másodpercre rá, ahogyan azt már tőle megszokhattuk, visszanyerte hüllőket idéző, közönyös nyugalmát. Én erre jólnevelt fiú módjára jelentkeztem, s amint szót kaptam, udvariasan érdeklődtem a vókmenem sorsa felől, de Soltész János kizárta annak lehetőségét, hogy azonnal visszakapjam, és csak annyit mondott titokzatosan, hogy év végén talán beszélhetünk róla. Hiába jöttem az én szuverén jogaimmal és kezdtem heveskedni, mert leintett:

– Ne emelgesd a hangodat, fiam, csak sérvet kapsz tőle.

Erre minden erőmet összeszedve és fogamat összeszorítva bocsánatot kértem, amit Soltész János kegyesen megadott, majd, hogy kibékültünk, akarattal kiszúrva egymásra találásunk buborékát, újra megkérdeztem, hogy visszakaphatom-e a vókmenemet.

– Amit mondtam, megmondtam – zárta rövidre a meddő vitát Soltész tanár úr, és fogalmam sem volt, hogy mivel pótolhatnám e hirtelen ért veszteséget, vagyis hogyan fogok jártamban-keltemben zenét hallgatni, ami mindennapi szükségletemmé vált.

Általában anyám járt szülői értekezletekre, a legközelebbi alkalommal azonban nem ért rá, és apámat kérte meg, hogy menjen el helyette. Eszembe sem jutott, hogy ez micsoda következményeket vonhat maga után. Hanem amikor apám hazaért az értekezletről, és még egy szó sem hagyta el a száját, már szikrákat vetett az előszobában. Megérezve egy közelgő vihar széllökéseit, jobbnak láttam felhúzódni az emeleti szobámba, de apám, aki nem viszonozta elhaló köszönésemet, viszont jól hallotta mezítlábas és szapora csattogásomat a lépcsőn, utánam szólt:

– Gyere csak ide, öcsikém.

Jobb volt túlesni a nehezén, mintsem a szobámban hallgatózni feszülten órákig, így a vágóhidak népének beletörődésével fordultam vissza. Akkorra már anyám is hazaért, és apám a nappali szobába terelt bennünket, engem leültetett az ágyra, ők pedig a nádból font székekben helyezkedtek el, akár a bírák. Először fel sem tűnt, hogy apám egyes számban fogalmaz, holott az ehhez hasonló családi tárgyalásokon előszeretettel használta a többes számot („nem örülünk neki, hogy ilyeneket nézel”, „nem tudjuk elhinni, hogy kocsik emblémáit feszegeted a csavarhúzómmal” stb.). E mondatait kísérő gesztusaiból ki lehetett érezni a sebzettségét, de most sokkal csalódottabbnak hatott, mi több, úgy viselkedett, mint aki rádöbbent, hogy összeesküdnek ellene, és ez megijesztett engem. Mert hát nagyobb pácba kerültem, mint hittem.

Osztályfőnökünk, Bay Mihály egy-két év után feladta, hogy alázatos és szófogadó nyájat neveljen belőlünk, pedig minden olyan szépen alakult, de alaposan félreértette a helyzetet. Az ideig-óráig jó magaviseletünk pusztán arra utalt, hogy az új iskolával idegen közegbe és közösségbe kerültünk, amelyet előbb fel kellett térképezni, beleszokni, erőket csoportosítani, végiggereblyézni ujjainkkal a rend határainak dróthálóját, s amint ez megtörtént, egymásnak bakot tartva hozzákezdhettünk látványosan átszökdösni rajta. Színtiszta fiúosztály lévén rendkívüli összpontosulást nyertek az állandó és egyre merészebb határsértéseink, ugyanakkor a másik egynemű osztályban nem történtek ehhez fogható merényletek.

A suliban minden szünetet a folyosókon vagy az udvaron kellett töltenünk, a termeket ilyenkor a tanárok kulcsra zárták. A kezdeti, jámborabb időszakban például kedvelt szokásunk volt a dupla német órák közötti szünet előtt elbújni a földszinti 001-esben, amit függönnyel és egy harmonikafallal választottak el a 002-estől. A kicsöngetés kavalkádjában négykézláb kutyagolva, vagy kommandósként forogva a földön jutottunk el a függönyig, és egymás után tűntünk el mögötte, hátunkkal a 002-es felé nyomva a harmonikafalat, hogy ártatlan testünk ki ne domborodjék a függöny redőin. A legnagyobb kihívást jelentő mutatványt az állófogason történő elrejtőzés jelentette, a felaggatott kabátok és táskák biztos fedezékében, bár ez csak egyetlen, könnyebb porhüvelyű léleknek biztosította a fennmaradást. S amint látszólagos kiürültében elcsendesedett a terem és kívülről megfordult ajtajában a kulcs, kicsattanó hangulatban bukkantunk elő állásainkból. Hatan-nyolcan is sikerült olykor bent maradnunk, és vigyorogva integettünk az udvaron ődöngő többieknek.