Aztán belekezdtem mégis. Csakhogy minden tiltakozásom fölösleges és értelmetlen volt. Hogyan is hitethettem volna el apámmal, hogy mindaz, amit a suliban „művelünk”, nem a bűn előszobája, s hogy nem keveredtem semmiféle csőcselék közé, mert akikkel egy osztályba járok, azokat szeretem, és amit velük „művelek”, azt szabad akaratomból teszem, sőt még jól is esik? Mondjuk, fogalmazhattam volna ilyen szépen is, de továbbra sem sikerült annyira lecsillapodnom, és gyanítom, hogy a még ily veretes mondataimmal sem tudtam volna meghatni. Mert apám akkor már egy ideje bizalmatlan volt velem.

Egyszer Toncsussal, az unokatestvéremmel kint lődörögtünk nagyanyám udvarán, és Toncsus egy tojásszénnel véletlenül bedobta a már csak alkatrésznek tartott Trabant hátsó szélvédőjét a góré alatt. Fel-alá kezdett szaladgálni, végül talált egy hatalmas kartondobozt, ami hűtőgépé lehetett valamikor. Kiteregette, és próbáltuk a Trabant szélvédőjét befedni vele, de a karton folyton lecsúszott. Feladva a küzdelmet, úgy döntöttünk, hogy alázatosan nagyanyánk elé járulunk, és bevalljuk a balesetet. Nagyanyámat a konyhában találtuk, amint éppen apámmal beszélgetett. Toncsus nyelt egy nagyot, majd röviden elbeszélte a történteket. Apám végig engem nézett, és amikor Toncsus befejezte a mondandóját, hozzám intézte a kérdését:

– Te dobtad be azt a szélvédőt?

Apám bizalmatlanságát nem tudtam megérteni, ahogyan felszámolni sem, és e viszonyulását nyilván tovább erősítették a szülői értekezleten hallottak, amelyek tagadhatatlanul okot adtak némi aggodalomra, mégis úgy éreztem, hogy apám egyoldalúan lett tájékoztatva, mert Bay Mihály is olyan fénytörésben szemlélt és láttatott bennünket, amit előttünk sem titkolt, és amivel mindig felingerelt bennünket, lovat adva alánk az elkövetkező rosszalkodásainkban, akár az ő szeme láttára is. Hiszen Bay Mihály és miközöttünk visszafordíthatatlanul elpattant valami, egyre „apátlanabb” osztálynak éreztük magunkat, sőt a sokasodó vakmerőségeinkben gyakran megsejtettem keserűségünk dacát, indulatosabb esetekben talán a vádat is ellene, még ha nem is voltunk különösebben szomorúak elfordulása miatt.

A családi tárgyalás vége felé járva az is kiviláglott, hogy apám miért érezhette magát igazán lesújtva, és miért mellőzte ez alkalommal a többes számú elbeszélést. Ugyanis anyámat is számon kérte az előző szülői értekezleteken hallottak részleges elhallgatásáért, és valószínűleg azt hitte, hogy anyám előre megfontolt szándékkal magára hagyta a nevelési elveivel. Anyám védekezett ugyan, hogy a hírek és állapotok számára is újak, és csak nem gondolja apám, hogy bármit is eltusolunk előtte. Itt már megéreztem hangjában a finom, célravezető diplomáciát, és apám figyelmébe kapaszkodva próbálta másképpen értelmezni a helyzetet. Rendre elbeszélte rossz tapasztalatait Bay Mihállyal, akit maga sem tartott megfelelő osztályfőnöknek. Sorra vette az osztálytársaimat, akiknek egyikét-másikát ő sem szívlelhette, de emlékeztette apámat arra a vasárnapra, amikor nagyanyáméktól hazaérve két pár lábnyomot pillantott meg a járdánkra rajzolva színes krétával, amelyek alatt ez állt: Itt jártunk. Räde és Kertész. Akkor mindketten szellemesnek tartották az osztálytársaim üzenetét, hát akkor most gondoljon már bele az apám, hogy mennyire lehetnek a velejükig romlottak azok a gyerekek, akik ilyen kedvesen üzentek nekem?

Anyám ontotta magából a szívhez szóló bizonyítékokat, amitől még én is elérzékenyültem, és észrevétlenül oldódni kezdett a szobában a feszültség. Észrevétlenül, mert anyám a vibráló lénye mellett is úgy volt és van jelen az életemben, akár a levegő – vagy a folyó, amely gondosan körbefolyja kis szigetét. Nem beszélve arról, hogy pedagógus lévén éppen eléggé kiismerte már a hetedikes-nyolcadikos nehézfiúkat, akiket csak kezelni kell tudni, és kipereg szívükből a méz. S hogy mesteri retorikával rést talált apám zaklatottságán, amelyen keresztül nyugtató szavai beáramolhattak, lassan, mondatról mondatra szerepet váltott, és anyámból a másik szülőmmé alakult. Egyetértett abban, hogy ezek csakugyan meredek húzások a részünkről, és kicsit ő is lehidalt a hallottakon, sőt sokszor nem tud kiigazodni rajtam, de bízik abban, hogy ki fogom nőni magamat, s ha figyelembe vesszük, hogy nem iszom, nem dohányzom, nem lopok, akkor talán nem is olyan vészes a helyzet.

Apám erre azzal kezdett érvelni, félig-meddig megenyhülve, mégis érezhető aggodalommal a hangjában, hogy akkor sem lehet így viselkedni, majd leégett a bőr a képéről az értekezleten, és egyáltalán, a továbbtanuláshoz jó jegyek és érettségi bizonyítvány kell, ami azokon a tanárokon fog múlni, akikkel mi napra nap packázunk.

Csak hát az volt ezzel a baj, hogy mi ilyesmiken nem gondolkoztunk, és a rosszabb osztályzatok, becsúszott intők sosem vették el a kedvünket egy-egy újabb felhajtástól. Senkit nem érdekeltek a következmények, kizárólag az azon frissiben megvalósítandó, képtelen ötleteink, éppen ezért sok mindennek nem is lett következménye. Fáj is belegondolnom abba, hogy mennyi megrovás és intő járt volna fejenként azokért az incselkedésekért, amelyeket elkövettünk, ha mind kitudódott volna. De nem így történt, ezért hát jessz, mi nyertünk!

Az osztályzatokra vonatkozó felvetésre azt feleltem, hogy ebben van igazság, de nézzük csak meg a jegyeimet, az átlagom így is négy egész fölött van még mindig. Erre apám úgy kontrázott, hogy majd’ elfelejtette, mit mondott még Bay Mihály a szakmai előmenetelemről, persze ő is látja a jegyeimet, és el van keseredve amiatt, hogy évről évre gyengébben muzsikálok elektrotechnikából.