Sokat tipródtunk, mégsem szalasztottuk el a gimnazista lányokkal való találkozások lehetőségét. Például félve, mégis kíváncsian neveztünk be az elsősök iskolai vetélkedőjére, amit mindig a könyvtárban rendeztek. Kis asztalunk körül melegedtünk, tejfogú oroszlánok a törékeny kis gidák fényében, és annyira meghatott bennünket a jelenlétük, hogy a vetélkedő végéig fel sem ocsúdtunk ámulatunkból,ezzel is rontva esélyeinket a győzelemre. Én akkor veszítettem el teljesen a maradék lélekjelenlétemet, amikor a szomszéd asztalnál Horváth Zsuzsanna felállt, és előadott egy Mátyás királyról szóló mesét.

Horváth Zsuzsanna, aki sugárzó lényével, jóságos tekintetével, nevével összecsengő, rettentő idomaival és hajzuhatagával Elisabeth Mastrantoniót idézte a Robin Hood, a tolvajok fejedelméből (természetesen Lady Marian szerepében), addig sosem hallott, szeretetteljes hangján olyan gyermeki ártatlansággal beszélt a kötött kardigánjában, hogy az első mondata után a mese világában találtam magam, és a végén hangosabban tapsoltam meg a kelleténél. Ennél többre azonban nem voltam képes, aki megsemmisülten botorkáltam ki az elveszített vetélkedő után, és négy év alatt mindössze annyi történt közöttünk, hogy Horváth Zsuzsanna harmadikban tőlem, idegentől kölcsönkért egy körzőt, amit csak az érettségi előtt kaptam vissza.

Nem tudom, miért nem szerettem bele Zsuzsannába végzetesen. Lehet, csak azét nem, mert mellette két lányba voltam egyszerre szerelmes, és ennél többet már az én szívem sem bírt el.

Egyikük Szénási Viktória volt, Horváth Zsuzsanna osztálytársa, tökéletes és kirívó, kreol szépség, akiben már akkor megérezhettem volna korának divatmajmoló űrét. Osztálytársam, Molnár Tamás, akit veszélyes felső metszőfogától az élet egy szánkóbaleset folytán megszabadított, és szájpadlására illeszthető protézise lévén úgy mozgathatta pótfogát le-föl, ahogyan csak kedve tartotta, Szénási Viktóriát forróvérű arab szukának becézte, ami nemhogy sértette, de még jobban feltüzelte érzéseimet.

Hanem Szénási Viktória elé Michel Melinda, a tornászlány tolakodott, aki egyáltalán nem volt feltűnő jelenség, és akit a gólyabálunkon, az összenyitott 001-002-es teremben felkértem lassúzni is, és meglepően jól elbeszélgettünk. Közben Tóth Flórin mosolyogtam, akiben volt elég mersz Zsuzsannát táncba vinni, és amikor úgy fordultunk, megakadt szemem Flóri ravaszkás mosolyán, majd lentebb szemtelen tenyerén, amelyben Zsuzsanna fenékgömböce pihent. Csodálkoztam Zsuzsannán, hogy mindezt megengedi, hiszen képzeletemben állhatatosságához kétség nem férhetett, de megenyhültem, amikor továbbfordultukban Zsuzsanna szeméből valami méltatlankodó derűt olvastam ki. Meg aztán azért sem érintett mélyebben az eset, mert akkor már úgy éreztem, hogy Michel Melindánál kell előbb próbálkoznom.

Aznap erről lemondtam, de a következő héten bevártam Melindát a menzán. Amikor kis tálcáját a moslékos ablaknál leadta, mellésunnyogtam, és félszegen megkérdeztem, hogy nincs-e kedve együtt hazasétálni velem. Akkor még nem tudtam, hogy Melinda a környékünkön lakik, ami bizony jó öt-hat kilométerre esett a sulitól, így nem is értettem teljesen Melinda hirtelen csendülő nevetését, ami nyilvánvalóan az ötletem képtelenségének szólt. Igent mondott, s mivel hirtelen nem jutott semmi az eszembe, azt javasoltam, hogy találkozzunk az iskola előtt, amint összeszedte a holmiját. Néhány osztálytársam a menza üvegajtaja mögül, mihaszna fedezékből nézte végig a romantikus jelenetet, s amint magamra maradtam, büszkén rohantak rám, és lökdöstek be az előtérben szanaszét dobált táskák közé, amit kivételesen röhögve tűrtem, mert éreztem, hogy e rítus jelen esetben sokkalta inkább felövezési szertartás, mintsem feszültség-levezető kis dulakodás.

Melinda pontosan megjelent a suli előtti téren, a késő ősz ellenére enyhe, napos idő volt, és karomra vetett kabáttal sétáltam felé, miközben majd’ beszartam. Azok az osztálytársaim, Peti, Győző, Áron, akikkel egy busszal szoktunk hazamenni, némán és szemérmetlenül kísértek tekintetükkel a gesztenyesor alól.

Melindával végig átkarattyoltuk a jó másfél órásra sikerült sétánkat, és valami őszinteségi görcs miatt már rögtön az elején bevallottam neki, hogy szerelmes vagyok belé, és megkérdeztem, hogy mi erről a véleménye. Melinda ezen is csak kedvesen, a lányok érettségével nevetett (örülhetek neki, hogy megúsztam ennyivel), de kisiklott a válaszom elől, és mindenféléről kezdett kérdezgetni. Még félúton sem jártunk, amikor már jócskán belemelegedtünk semmi kis életünk taglalásába. Ekkor megéreztem, hogy a szívem váratlanul elszólít tőle, és a messzi jövőben nem ő az, aki pufók gyerekeket szül majd nekem, és akit megroggyant állapotomban is, pléddel betakart, aggastyán őszeimben múlhatatlan hévvel szeretni fogok. Ezért is aggasztani kezdett Michel Melinda érdeklődése, ami egyértelmű rokonszenvéről árulkodott, és mikor a házukhoz értünk, kipirultan megköszönte a sétát, de kifejezte sajnálatát, amiért nem viszonozhatja érzéseimet. Ellenben felajánlotta, hogy szívesen beszélget velem máskor is, mert nagyon kedves srácnak tart, és én nem törődtem vele, hogy kiült-e arcomra a megkönnyebbülés vagy sem, mert szórakozott búcsúzásom mögött semmi másra nem tudtam gondolni már, mint az elkövetkező időkre, amelyek mindig is a két szerelem közötti szabadnapok nyugalmával töltöttek el.

E lovagmunkám nagyobb tekintéllyel ruházott fel az osztálytársaim körében, mint hittem, persze megdolgoztam érte. Melinda megkörnyékezésének izgalmát és kezdeti sikerét összekevertem a szerelemmel, a bátorságom és megszolgált tekintélyem mégis kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az igazi nagyvadakhoz, például Szénási Viktóriához közelebb merészkedjek. Sokat beszéltem róla az avatott osztálytársaimnak, és egyikük sem merte velem egy időben szeretni őt, vagy csak senki sem vallotta be. Aztán hamar elunták a szájalásomat, és kezdték számon kérni rajtam a lovagi tetteket. Sürgetésük elől nem volt hová léptetnem. Mígnem egyszer Mezei Peti beleszeretett Gedeon Juliannába, aki Viktória osztálytársa volt.