Julianna, akit eszünkbe sem jutott Julinak becézni még magunk között sem, utólag visszagondolva sokkal jobb csaj volt Viktóriánál, már csak azért is, mert kifejezőbben tudott a szemével mosolyogni, mint bárki, és ebben a mosolyban cinkos huncutság volt, egyúttal sejttette azt is, hogy Juliannának nagy szíve van, amelyhez már felnőtt. Mert míg a legtöbb lány vonzó volt, vagy éppen vadító, Julianna egyenesen nőies. Ez persze a legkevésbé sem hatott meg akkor bennünket, akiknek általában feltűnőbb szépségek vették el az eszünket. Mezei Peti valamiért mégis Juliannába szeretett bele.
Különös, de hónapokig elvoltunk szerelmesen anélkül, hogy a lányt akár megszólítottuk volna. Valami acélhideg, végzetes reménytelenséget láttunk az egészben. Miért volt így? Visszamaradt volna bennünk a kiskamasz lélek, amikor a szerelem titkolnivaló szégyen, vagy már szemérmesen takargatott, nagy érzés? Mert a kezdeti mocorgásaink után mintha ugyanebbe a tétlenségbe zuhantunk volna vissza. Mégis magától értetődőnek éreztük állapotunkat, a hosszas gyötrődéseinkkel együtt. Mert valaki legyintett bennünk az egészre, és visszaugrasztott minket a füvön birkózó társai közé.
Ideig-óráig sikerült csak belefeledkeznünk a balhéinkba, így elnapolt lovagmunkáink végére általában pont került. Mezei Peti, amikor Gedeon Julianna iránti szerelmét magában már feltartóztathatatlannak érezte, megszerezte Julianna címét, és egyik délután, az elektrotechnika szakkör után megszületett benne az elhatározás. A vécében vizes fésűvel belőtte a haját, gyorsan elbúcsúzott tőlünk,és kisietett az Imre utcai HÉV-megállóba, amely mögött egy kis trafik állt. Kikérte a trafikos véleményét, mert ajándékot szeretett volna venni egy lánynak, de fogalma sem volt, hogy minek örülne. Közösen kitalálták, hogy egy flakon sárgából rózsaszínbe tűnő Limara dezodor a lehető legjobb választás, amelyhez színben találtak egy illatos szappant, a kettőt a trafikos ízlésesen celofánba csomagolta, és átkötötte egy sárga szalaggal. Peti óvatosan hátizsákjába süllyesztette a kényes csomagot, és megkönnyebbülten szállt buszra, amellyel többszöri átszállás után csaknem másfél órát utazott Gedeon Julianna otthonáig, mint azt másnap lelkesen mesélte. Amint elérkezett ahhoz a családi házhoz, amelynek száma kis cetlijén állt, egyre feszültebbnek érezte magát, de úgy gondolta, hogy ha már ennyit utazott, beteljesíti a küldetését.
Az első akadály a kapu előtt érte, mert hiába csöngetett, senki nem nyitott ajtót neki. Próbálkozott még néhányszor, közben rájött, hogy egyáltalán nem szól odabent a csengő. Biztos volt benne, hogy nem működik a szerkezet. Közelebb hajolva a kapcsolóhoz, észrevette, hogy a vezeték át van vágva. Neki sem kellett több, felmászott a kerítésen, hogy a vezetékhez jobban hozzáférjen, és elektrotechnikai tanulmányait hasznosítva, fogával leblankolta a vezeték mindkét végét, és a két fémsodronyt egy másba csavarta. Állítása szerint a csengő jobban szólt, mint újkorában, éppen csak azt felejtette el, hogy nem lehetett viszonyítási alapja. Ettől függetlenül nagy tettet vitt véghez, ehhez nem férhetett kétség.
Hamarosan nyílt is az ajtó, Julianna édesanyja nézett ki rajta csodálkozva. Peti bekiabálta, hogy ő Mezei Péter, Julianna iskolatársa, és nem akar zavarni, csak néhány szót váltana Juliannával, és bocsánatot kér, de kénytelen volt megszerelni a csengőt, másképpen még most sem nyitott volna ajtót senki. Julianna nem sokra rá kíváncsian kidugta a fejét, majd cipőt húzott, és kisietett Petihez a kapuig. Petinek nagy bosszúságunkra mindig jól állt, ha zavart volt, így szinte magunk előtt láttuk mosolyt keltő esetlenségét, elvétett szavait és a zörgő kis ajándékát, amit néhány felvezető mondat után ünnepélyesen és fülig érő szájjal nyújtott át Juliannának. Juliannát elfogta a nevetés, de hamar elnyomta magában, és megköszönte a csomagot. Peti nem maradt sokáig, a kapun sem jutott át, és nem emlékszem rá, hogy miről beszélgettek a ház előtt ácsorogva. Nem csoda, hiszen mi mindig csak a lányok küszöbéig jutottunk, és elevenebben éltek bennünk a feléjük megtett, vívódó útjaink, mint az az egy-két perc, amit velük eltölthettünk.
Petiben, ahogyan bennem is, az első lovagmunka sorsfordító eseménnyé magasztosult, hiszen kipirult arccal mesélte el töviről-hegyire másnap reggel a látogatását, és akkora lépés volt ez az életében, hogy a hordereje teljesen háttérbe szorította azt az el nem hanyagolható tényt, hogy végül nem maradtak semmiben Juliannával. Peti hiába próbálta azzal menteni a helyzetet, hogy egy ilyen váratlan látogatás és rövidke ismeretség után ugyan mit lehet elvárni egy lánytól, napról napra feszültebb lett megint. Julianna visszaköszönt ugyan neki, aki az óraközi szünetekben mindig arrafelé bóklászott, amerre Julianna útja vitt, de a lány mosolyából nem lehetett semmit kiolvasni, még ha Peti bennünket, megfigyelőket a hóna alá csapva cirkált is a folyosókon. Valahányszor Julianna mellett elhaladtunk, utána berángatott minket valamelyik sarokba, és számot kellett adnunk benyomásainkról, amelyekből az ég egy adta világon semmi nem derült ki Julianna érzelmeit illetően. Peti megint megnyugtatta magát, mondván: hogyan is viselkedhetne másképpen egy ilyen szemérmes, angyali teremtés, mint Julianna, és nemcsak tőle, de egyetlen tisztességes lánytól sem lehet elvárni, hogy a kapcsolatnak ebben a korai szakaszában egyértelmű visszajelzéseket adjon.
Nem maradt más hátra, minthogy Juliannát újra megszólítsa, és mert az elutasítástól félve nem mert megkockáztatni még egy buszozást, Juliannát az egyik nap végén, immár a suli kapujában érte utol, akit nem talált egyedül, mert ott is a barátnői, Szénási Viktória és Nagy Nikoletta társaságában ácsorgott hátizsákosan. Bár az alkalom nem volt a legmegfelelőbb, Peti mégis odasettenkedett hozzájuk avarszínű, kockás mellényében. Az udvar széléről néztük a fejleményeket. Hallani nem hallottunk semmit, a gesztusok magukért beszéltek: Petit csoportosan kinevették, Viktória tengelye körül megpördülve vihorászott, nyilván széltébe-hosszába híre ment már a korábbi látogatásának és a béndzsa kis ajándékának, így nem tehetett egyebet, mint hogy megszégyenülten, lázas haragra gyúlva visszavonulót fújjon, egy életre kitörölve magából Gedeon Juliannának még a nevét is.
Ekkor, hogy Peti szenvedésén valamit enyhítsek, s hogy egyúttal elejét vegyem a további szemrehányásoknak is Szénási Viktóriát illetően, mindenki füle hallatára azt hazudtam, hogy én is aznap terveztem odamenni hozzá, de látva, milyen kegyetlenül kinevette a bajtársamat, meggondoltam magam, sőt már nem is találom őt olyan szépnek, főképpen pedig méltónak arra, hogy rá pazaroljam a drága időmet. Nem hazudtam abban, hogy ekkor szűntem meg Szénási Viktóriát szeretni, de valami csodálatféle mégis maradt bennem, mert a hátralévő három évben is ugyanúgy felkaptam rá a fejem, valahányszor megpillantottam őt, mégis egy életre felmentettem magamat a megkörnyékezésének kötelessége alól.