Címke: irodalom

Bejegyzések

hiányzol a Mátyás-téren; a kör bezárul

Hozzászólás most!

hiányzol a Mátyás-téren

Adélnak

 

 

köveken fény s rajta sétatér-

del. kalácsa alatt kis szemcsékben

láthatatlan éppen-meleg szurok:

ha feláll mindenki lássa majd

mit nem ért el ha leborult

mert fájt már kétlábon hordania

e kéttalpadnyi űrt.

 

 

a kör bezárul

 

 

hiába jött fecske száz is

nem hozta a tavaszt

Boeingek kúsznak

a levegőég alatt.

hoc est corpus

meum s a flaszteron nyolc busz

nyolc busz várná hogy

derekamat hajtsam

meghajtsam

a Boeing-hasak alatt

szorosan a keréknyomokra

tapasztva pofám: így érne

össze állítólag így lazán

föld az éggel:

rövidzárlat.

egy vázlatot rajzolsz

a tavaszról mikor hasad

úgy ringott mint egy esőcsepp

melyből kiválni újabb esőcsepp

készül. terhességnek mondják és vasat

rántanak roppant fiókokból

de én tudtam hogy esőcsepp vagy

s esőcsepp lesz ő is és a fagy

mint bölcs kotló rámtakar titeket

egy vázlatot rajzolsz a tavaszról

mikor hasad úgy ringott mint egy

esőcsepp melyből kiválni újabb

esőcsepp készül de e tavasz

nem volt soha. s üres a lap

és nincsen vázlat. jó éjaszkát.

ma fizettem gázat:

rövidzárlat.

valami hiányzik a hangból

szavak. de az is lehet hogy mondatok

egy Boeing gyönyörűt landol

költő az aki tudja amit egy rím

kedvéért sem szabad. szavakat hantol

de az is lehet hogy mondatokat

akkor csak hallgatni lett volna kedvem

amikor csípődet ringani értem tetten

a téren. költő aki tudja amit egy rím

kedvéért sem szabad. elbődülte egy hím

elbődülte magát mert a combjaid

így – hogy esőcsepp voltál is

melyből kiválni újabb esőcsepp készül –

gyönyörűek. hosszuk épp határos

a Mátyás-tér kövein szétpergő szürkül

ettel. íme egy vázlat egy esőcseppről

mely nem volt soha. egy tavaszról

mely nem volt soha. egy vázlatról

mely egy tavaszról szól melyben

egyetlen esőpcsepp sem ringott soha

melyben egy Boeing ugyanakkor

egy Boeing gyönyörűt landol

vázlat egy versről mely nem volt soha

vázlat egy versről mely nem is vázlat:

rövidzárlat.

Bejegyzések

Galego trubadúrok

Hozzászólás most!

Joam Airas de Santiago

Todalas cousas eu vejo partir

A világon minden megváltozik,
ahogy eddig minden megváltozott,
látom, mint változik az itt, s az ott,
ahogy az idő mindent eltemet.
Csak a szív az, ami sosem változik,
barátomé, ki engem szeret.

 

Az ember szíve így változik meg,

attól, hogy szeret vagy nem, hitemre,
változik, akár a föld felszíne,
s megváltozik az, ki vagyont szerez.
Csak a szív az, mi sosem változik,
barátomé, ki engem szeret.

Látom jól, miként lesz minden mássá,
a kint, a bent, a ma és a holnap,
mássá lesz az ember, tegyen jót, rosszat,
– innen vagy onnan fújnak a szelek.
Csak a szív az, mi sosem változik,
barátomé, ki engem szeret.

Dom Sancho

Ai eu, coitada

Jaj, én szegényke, sorvadok nagy gondban,
mert barátom tőlem olyan távol van.
Elment rég Guardába,
beállt a király zsoldjába.

Jaj, én szegényke, nagy gondtól sorvadok,
mert barátom elment, engem itt hagyott.
Elment rég Guardába,
beállt a király zsoldjába.

Jaj, én szegényke, sorvadok nagy vágytól,
mert barátomtól elszakít a távol.
Elment rég Guardába,
beállt a király zsoldjába.

Jaj, én szegényke, elsorvaszt nagy vágyam,
mert barátom elment, s én oly rég láttam.
Elment rég Guardába,
beállt a király zsoldjába.

(M. József Karcsa fordításai)

Bejegyzések

Tábori posta

Hozzászólás most!

(Fejezetek Vári Fábián László azonos című regényéből)

1.

Délután ötkor Lajos letette a harmonikát. A vodkától meg a hitvány házi bortól kábultan ültünk még egy darabig az asztal körül, s hallgattunk nagyokat, mert nem esett jól már a nóta sem. Ami fontos volt, azt elfújtuk elégszer. Egy hét múlva én írom majd a levelet Balog Máriának, aki Dankó Pista szerint a legszebb ugocsai lány. S ha egyszer ezt az a prímás állítja, akinek Nagymagyarország minden szögletében elismeréssel emlegették a vonóját valaha, akkor bizonyára így is van, de hogy engem hol vár a kaszárnya, azt talán csak a Jóisten és a nála illetékesebbek tudhatnák megmondani.

 

Ez egyszer Magdi is elnézte, jobban mondva elhallgatta, hogy a katonakesergőben idegen leány nevét emlegettem, mert a következő dalba, a világszép virágénekbe kezdve nem dalolta fülembe – egyedül csak nekem szánva – a két kedves nótámból tömörített egysorosát, amely paródia-létére is olyan szépen sírta, hogy Lovamat kötöttem Balog Máriához. Ez egyszer tehát kegyes volt a nótabeli lányhoz, elhagyta a képzelt riválisnak is mindenkor kijáró fricskát. Hagyta, hadd gyötörje bennem egymást a bor és a bánat, hisz volt már az én szívemen így is épp elég teher. Katonai behívóm alatt roskadozott az öreg kredenc polca, hamarosan meg kell jelennem Szolyván, a nagy sorozóbizottság előtt. Megyek Béni után, aki fél éve oda van. Most engem híjnak Fábián Gyulának! – utalt utóbbi levelében a hajdani tragikus sorsú betyárra. Mindketten ismertük és jól értettük ezt a nyelvet. Engem soroztak bé katonának, fényes kardot kötnek ódalamra, széles szíjat karcsúderekamra–dúdoltam magamban tovább a barátom által előhívott balladás sorokat. Okkal aggódó, kíváncsi természetű édesanyám megtalálta és elolvasta a levelet. Azt pedig rosszul, nagyon rosszul tette, mert csak szomorúbb lett tőle, s ki is fakadt belőle rögtön a keserűség:

– Azt hiszed, fiam, én nem tudom, ki volt Fábián Gyula? Az meghalt a katonaság alatt!

Nem kezdtem győzködni, hogy nem így, hanem amúgy kell azt érteni. Hallgattam inkább, mint akinek minden úgy jó, ahogyan az Isten megadta, s ha Fábián Gyula sorsát szabták ki a barátomra, hát legyen, ahogyan anyám hiszi, viselje. És különben sincs értelme a magyarázkodásnak, azzal csak tovább táplálnám a bánatát. Tudja ő jól, ha egyszer a leveleknek ily jeles szakértője, hogy Bénivel – Dnyeprodzerdzsinszk alatt szinte maga is rab lévén – most rabokat őriztetnek, így hát az érte való aggodalmának komoly oka van. De hagyjuk, most már valóban hagyjuk. Nem érkezett még el a kesergés ideje!

A fiúk felálltak. Bátyu és Királyháza felé szinte egyszerre indulnak a vonatok. Anyám elkezdte bontani az asztalt, s apám megtöltötte az útra kelők Szent János-poharát. Ennyi volt a legénybúcsú, akarom mondani, a regrutabúcsúztató.

Lassan magam is készülődni kezdtem, hogy elkísérjem a rahói buszhoz a kis bányászlányt, de amikor az alkohol maradék mámorával szemünkben ölelésre éhesen egymásra néztünk, akkor döbbentünk rá, hogy a szerelem ellen való szánalmas vétek lenne, ha most önszántunkból válnának külön útjaink. Hol van ez megírva, ki kívánhatja ezt tőlünk, amikor jut még egymásra egy kevéske időnk? És szomorú boldogsággal döntöttem el, hogy úgy teszek most, ahogyan a Biblia mondja: itt hagyom apámat, anyámat, s csak ketten vágunk neki a tekervényes máramarosi útnak, mert megeshet, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött éjszakánk…

Anyámtól búcsúztam először. Keserves sírással kapaszkodott belém, könnyeit csókjaival maszatolta az arcomra. Apám görcsösen szorított magához. Ő nem sírt, de a testét valami önemésztő belső zokogás rázta, s az kis híján tanyát vert bennem is.

Apai nagyszüleim háza, születésem és gondtalan gyermekkorom földes, szoba-konyhás hajléka egy kerítésnyire volt csak tőlünk. Az öregek ott álltak már a düledező deszkapalánk túloldalán, nagyapám a görbebotra, nagyanyám egy kerítéságasra támaszkodva, s vártak sorukra, várták az elválástól nehézzé váló perceket. De mire odáig eljutottam, csak nagyapámat találtam egyedül. Derekát, térdét megroggyantották az utóbbi évek, le kellett hajolnom hozzá, hogy megcsókolhassam borostás, öreg arcát. El-elcsukló zokogás tört fel a kebeléből. Ez hát a végső búcsú – futott át bennem. Hallottam hangját, értettem szavait, de nekem úgy tűnt, hogy nem is ő beszél már, hanem egy felsőbbrendű akarat jövőbe néző üzenetét sírja:

– Drága fiam, sose látlak többet!

Majd’ négy éve, amikor egyetemre készülve nekivágtam a nagyvárosnak, még csak az idegen ajkú fehérnépek ölelésétől féltett. Huncutul villant a szeme, rándult a bajsza:

– Oszt valami hucuj cselédbe bele ne gabalyodj!

De ez most más. Sok víz lefolyt azóta a Tiszán, s eszi a rozsda rendesen a nagy vasfüggönyt! Vigasztalni próbáltam:

– Nagyapa, a lakodalmamban még táncolni kellesz!

Hiába. Könnyeit restellve elfordult, s csak intett:

– Menj a házba, nagyanyád nem győzött várni!

 

 

Oldalak: 1 2 3 4 5 6
Bejegyzések

Monkswell; Ballada Demiánról

1 hozzászólás

 

Monkswell

 

Nincsen itt se tiszta víz, se

gyerek, se kislány, itt egerek

vannak, pajtában, kamrában,

eső esett és a kolostor oldalába

az ár ormánya a földet túrja,

szerzetesek között, fent a

könyvtárban írom levelem

Demiánnak, citromos vízzel,

hogy ne lássa senki sem,

ahogy kétségbeesem a múlt

időn, nem tudok jelenben

beszélni, kihazudva azt,

amit Demián tett, kódexeket

másolt, én iniciálét, ő meg

miniatúrát festett, sokszor

szörnyet, vizit, helyette féltem.

Ahogy elfelejtek minden szót,

egy marad majd meg: Demián,

aztán a szerzetesek kútjába

dobom a leveleket, ijedelemből.

 

 

Ballada Demiánról

 

 

Azt mondták, tél volt és hideg,
Demián hideg volt és eljött
érte a tél. Tudnom kéne, mikor
lett fehér, mikor imádkoznak

a tükörfal előtt. Nagy magas
üvegfal, mint az Urál hegység,
olyan nagy. Demián elérte az
Urált, elérte a királynő tükreit.

Demiánt nem látja senki már.
Üvegfal előtt csadorba csavart 
nők hajlongnak, térdüket már
szőlőszemek sem festik meg,

megtanulták talán tisztelni őt.
Demián nem forgatja szemét,
tükörből van, porcelán már
teste is. Demián gyerek volt.

Az üvegfal mögött van egy tó, 
abban fekszik már ő, Demián,
nem látunk a tükrön át, meg-
fújták, át-meg át. Elmondok

egy imát, csadort veszek fel
én is, ne lássák, hogy férfi
vagyok, aki érte imádkozik,
sűrű fátyol alatt, maszkkal.

Demián gyomrában sárga-
golyó nyugszik, mint egy
kagylóban, nyelvem alatt
érzem a fém ízt. Eltemettük.

Demián sokat sírt halálakor.
Demián nevetett halálakor.
Nincs itt, az üvegfal mögött 
üres a tó és üres az isten.

 

Bejegyzések

Federico García Lorca: A hold románca

Hozzászólás most!

Federico García Lorca

A hold románca

 

Eljött a hold a műhelybe,

fehér szegfű a szoknyája.

A gyerek csak nézi, nézi.

A gyerek csak őt csodálja.

Hát a hold a lassú szélben

karjait mozgatja lágyan;

csillogó, kemény, sikamlós

bádogkebleit kitárja.

Menekülj, te hold, el innen.

A cigányok itt találnak,

a szívedből fehér gyűrűt,

fehér láncokat csinálnak.

Hagyjál táncolni, te gyerek.

Ha megjönnek, rád találnak

a cigányok ott az üllőn,

fekszel kis szemed lezárva.

Menekülj, te hold, el innen,

döng már lovaik patája.

Te gyerek, ne lépj fehérre

keményített szép ruhámra.

 

Lovasember közeledett,

dobja döngött a határnak.

Bent a műhelyben a gyerek

fekszik, kis szeme lezárva.

 

A cigányok, bronz és álom,

az olajligeten által,

szemüket félig lehunyva,

jöttek égnek emelt állal.

 

Hogy huhognak ma a baglyok,

jaj, hogy huhognak a fában!

Fönn a hold megy egy gyerekkel,

kéz a kézben messze járnak.

 

Sírás hangzik odabentről,

a cigányok jajgatása.

Kinn a szél, a szél van ébren.

Műhelyük a szél vigyázza.

Havasi Attila fordítása

Bejegyzések

protézis; bőrre húzódás

Hozzászólás most!

protézis

egy képről, egy szöveg margójáról,

valahonnan emlékszik, egy újságból,

a nevem és fekete-fehér kontaktlencsés

képem ismeri, már rám keresett iwiwen,

de nem talált, csak ma a kiállítótérben,

felismert, a vonásaiban volt valami

ismerős kábultság, a távolság súlya,

ami egy szinten túl magába rántja

a megfigyelt tárgyat, aztán még a hiány

sem rögzül bennünk, mikor magunkra

hagynak az eséstől berezgő tócsák

felett, egy eldugott kastélyi erkélyen

egymásra dőlünk, hideget kapar hátamról

a nem történésbe, majd lesétálunk

a lépcsőn a higgadt fénytelenségre,

itt vagyunk egymáshoz képest,

ahol csak a korom omlik mögém,

a testét fedő vászon alá nyúlok,

jó neki ekcémától érdes tenyerem,

én rántanám magammal végleg, de

túl gyengén ölel a mellemen, ujjain

rozsdállnak a bütykök, alkatrészeim

csontra feszülnek, még nem tudja,

hogy bal lábszáramon az ínszalagok

platinára tapadnak fémtérdtől lefelé,

majd máskor azt mondom, hogy

luxuskocsi ára bennem, de a most

még ettől is értékesebb

bőrre húzódás

csak érkezés előtt ébredek, tudatomba

lámpahunyások karcolnak éleket,

lassulással mondat omlik a hangszóróból,

a változás, hozzá ez az út vezet,

kirakatként követi a mozgó ablaküveget,

észreveszi, hogy a harmadik vagonban húzom

a kabátomat, el vagyunk egymáshoz képest,

de nem bírja elviselni bennem a megtörténteket,

fáj neki, ahogy tizenkét éves testem

kopaszon feszül egy tehetetlen műtőasztalra,

ugyanannyit éltem azóta, de még látja,

ahogy ínszalagjaim közé világítanak

hogy eltávolítsák rákos csontjaimat,

bennem fájnak tovább apja hasára vágott

vonalak, most átölelem, ernyedten sétálunk le,

lassan, az aluljáróba, testünkön rögzült

emléknyomok, tudjuk, hogy apjáról

mostanra lekoptak a hegek, a vesék,

a tüdők, már csak csukott

gerince van, foszló ruha alatt