― Belarusz táj,
magyar rajzolatban —
Fehér-orosz temetőben
kereszt füstöl az esőben
lobogó ornátusában
isten gázol a sárban
Farkastorkokból a tanyák
felszállnak a fénylő holdra
― hajladozik a jegenyék
felhőt söprő darutolla
A táj lelke súlyos ólom
balzsam vonja nyírfakéreg
vág az erdő fenyvesekbe
örökzöldbe mint a méreg
Fehér-orosz temetőben
isten mellig van elásva
bogaraival álmodik
hó hull a homlokára
Elveszett a fekete bárány
feketedik a szivárvány
szemeinkben fekete rózsa
nyílik a varióla
Eltorzulnak lassan a tárgyak
képzetekké köddé válnak
a tengerek felől fekete
halálodat látod-e?
Körül ez átkozott határban
kés nyílik minden madárban
kidőlt árnyak ébenfa szobra
révül az ablakokra
Dögeivel átüt a vasban
nehéz ólomsugarakban
mint Krisztus a faragott képet
visel koronás éket
Virágaink már térdig gyászban
lobognak eleven lángban
égnek eleven forró mészben
belül észrevétlen
Széltükör
Szélből a sugár megtörik
Tükrökből vissza eléget
Forgó korongot zár a sík
Mielőtt végleg beméret
S már minden jelre jeltelen
Üzen a körkörös idő
Emléke felől eleven
Nikkeles-fényes pontszűrő
Áttűzve rég a zúzmarán
Hóval, hamuval határol
Majd átvetítve önmagán
Fémes rádiuszba tájol
Egy tágabb gömbfelületen
Hol szikrát vet jázminokkal
Ragyogtat időzítetlen
Havon forgó villámokkal
Tükörszél
Tükrökből a szél megtörik
bronzezüst árnyalat alatt
flittereikből kél, vakít
villámokat ránt a virradat
Hangokra hullnak a cinkék
színekké ütve szárnyukat
párhuzamukból szívig ér
a tükörbeli mozdulat
Egymásba játszó áttünet
amalgám ködként fehéren
suhogó membránfény-üveg
árnyéka zizzen a légen
Míg újfent késéles szilánk
forogja erdőnk tüzeit
vércsék szeméből csupa láng
zúdul ránk, vijjog a zenit
Mint ívek sarlói, akkor reggelen
Egyszerre kélt fel az égre a hét nap
Hogy zárt meredélyén e sziklafalnak
A levegőtér is izzott, reszketett
Míg eggyé nem olvadt szikla — s égperem
A fák felett, hol folyton újra támadt
Lángvöröse a lézeres zsarátnak
Mint átvérzett tűz egy szikraégszeren
Majd, miként fényre fény vagy árnyra árny csap
Egymást oltva ki túl a velin-égen
Eltűnt minden hologramos sugárzat
… S bár perdült hajóm fenn a vízesésen
Ezüstrácslott bűvköre a varázsnak
S ELMERÜLTEM TÜNDÖKLŐ KÉT SZEMÉBEN
S A VÍZTÜKÖR LEGMÉLYEBBKÉK TERÉBEN
Ezüstrácsként villant még a varázslat
— És szárnyalt hajóm, fel egy vízesésen
Hogy előtűnt törve lenn a sugárzat
Meglebegve az elmerülő égen
Mint mikor a szél gyúl és szárny alá kap
Hol egy tű fokán átszűrt lángtörésben
Reszketett csak zárt tüze a zsarátnak
A víz alól is újfent széjjeláradt
Amíg minden külön nem vált egészen
Majd olyan fénnyel, mit csak dal teremthet
Rendre felcsendült szemében a hét nap
És benne úszott árnya tört hajómnak
Mint sarló, hasítva velin felleget
