Keze és lába vékony, japán babára emlékeztető szép arca halvány volt. A sugárfertőzés miatt súlyos vérszegénységben szenved, és nem úgy néz ki, mint aki házaséletre alkalmas volna. Óki szülei néhány évvel ezelőtt egymás után haltak meg, Hara szülei viszont jó egészségnek örvendenek, így lányuk mindmáig az ő támogatásukat élvezi.

– Akkor tehát csak neked van férjed közülünk, ugye, Noda? – állapítottam meg. – Hát te? – kérdezte tőlem.

– Egyedül vagyok – csak ennyit mondtam.

Öten vagyunk, egykori diáklányok, és békés házaséletet csak Noda él közülünk. Özvegység, válás… és a máig egyedül élő Óki és Hara. Némán álltunk egy darabig a napsütötte ablaknál.

– Életben maradtunk, és eltelt harminc év. Mintha misem történt volna – szólalt meg Hara. – Nem foglalkozunk mi túl sokat az atombombával? – mondta halkan Óki.

– Kinuko nem jön ma? – váltott témát Noda. – Jaj! Elfelejtettem – kiáltott fel Óki. A Simabarában lakó Kinuko állítólag reggel telefonált Ókinak. Tudta, hogy Nisida és én hazalátogatunk Tokióból egy hétre, így ő is azt tervezte, eljön ma velünk egykori iskolánkba. De hirtelen közbejött valami.

         – Megüresedett egy ágy a Sugárbetegek Kórházában, úgyhogy holnap befekszik – magyarázta Óki, mire Hara összevonta szemöldökét: – A sugárbetegség, ugye? – Nem – csóválta a fejét Óki – Kiszedik a hátából az üvegszilánkokat – mondta.

 

 

         Kinuno egy simabarai általános iskolában tanít. Egy másodikos osztályt kapott, és az egyik testnevelésórán szembesült az üvegszilánkok okozta fájdalommal. A lendületes Kinuko, miközben már negyven éves elmúlt, bemutatta a bukfencet a gyerekeknek. Akkor történt, amikor begörbített háta leért a matracra. Tompa fájdalom nyilallt a hátába egy pillanatra, ahogyan a fényreklámok fel-felvillannak. „Biztos az évek teszik” – gondolta Kinuko, és még egyszer bemutatta a bukfencet a tanulóknak. Ezúttal éles fájdalmat érzett. Tanítás után hazafelé menet bement a kórházba, és megvizsgáltatta magát. Az orvos megtapogatta ujjával a hátát, majd megkérdezte: – Ha azt mondja, itt volt az atombomba-támadáskor, akkor nem lehet, hogy üvegszilánkok fúródtak a hátába? – Megröntgenezték, majd egy hét múlva megoperálták egy darabon, és ahogy az orvos mondta, valóban üvegszilánkok voltak a hátában. A hátának azon a részén több helyen megkeményedett a bőr. Ezek a röntgenképen foltoknak látszanak. Holnap pedig befekszik a kórházba, hogy megoperálják – magyarázta Óki.

         – Nem nagyon emlékszem Kinukóra. Nem volt ott velünk a szónokversenyen? – kérdezte Nisida. – De, ott volt – válaszolta Noda. – És akkor teljesen kopasz volt, emlékeztek? – tette hozzá. Kinukónak ugyanis a sugárfertőzés miatt kihullott a haja. Nem volt emlékem az akkori Kinukóról. Sem arról, ahogy kopasz fejjel áll a pódiumon, sem arról, hogy egy osztályba jártunk volna. – Az életről beszélt – emlékezett vissza Noda. – Az édesapja és az édesanyja is rögtön meghaltak, emlékeztek? Szólt Óki. – Egyke volt? – kérdeztem. – Olyan, mint én. Egy végtelenül magányos, árva tanárnő – nézett ránk Óki, és nevetett.

 

 

         Diákkorunkban nem ismertem Kinukót. Az egyik osztály- vagy évfolyam-találkozón viszont egymás mellett ültünk, és úgy emlékszem, utána barátkoztunk össze. Tavaly pedig tíz év után először találkoztunk.

         Kedvenc tanáraink között volt egy T tanárnő nevű fiatal tanárnő. Huszonnégy-huszonöt éves volt akkor, a Nagaszaki Uvamacsi kerületében lévő K buddhista templom papjának lánya. Felettünk végzett az N Leánygimnáziumban, és egy különösen szép, fehérbőrű tanárnő volt, arcától a fülcimpájáig aranyszínű pelyhek fénylettek. Szembogara kékesszürke, haja vékony szálú, a pehelyszőröknél sötétebb gesztenyebarna volt. Nagaszakiban sok embert néznek félvérnek, és T tanárnő is annak látszott. Ő a fegyvergyárba kivezényelt diákokat kísérte, amikor augusztus kilencedikén a gépgyárban meghalt, ugyanott, ahol Kinuko is dolgozott.

         Tavaly októberben, amikor megtudtam, hogy T tanárnő sírja szülőhelyén, a K templomnál van, szóltam Kinukónak, és harminc év után először ellátogattunk a temetőbe.

         Miután leróttuk kegyeletünket, leültünk a K templom kertjében egy örökzöld tölgyfa tövébe, ahonnan lelátni a városra, és T tanárnőről kezdtünk beszélgetni. Kinuko ott volt, amikor a tanárnő meghalt. A holttestét természetesen nem láthatta, viszont szemtanúja volt a pillanatnak, amikor a hirtelen felvillanó vakító fényben elolvadt, és eltűnt. T tanárnő akkor teli torokból kiáltott valamit Kinuko felé. A szavait persze nem lehetett érteni. Talán csak egyszerű kiáltás volt, Kinuko azonban mindenképp meg akarta tudni T tanárnő utolsó szavainak tartalmát. Újra és újra lerajzolta fejében a tanárnő ajkait, hogy aztán gondolkozzon, miközben T tanárnő alakja Kinuko agyában ragadt, akár egy ragasztott kép.

         A meg nem értett szavak idővel Kinuko lelki terhévé váltak, és elmondta, hogy mostanában egyre inkább kételkedik benne, valóság volt-e az a pillanat, sőt még abban is, tényleg meghalt-e T tanárnő. Hogy most eljöttünk leróni a kegyeletünket a K templomba, számára az egyre inkább elhalványuló múlt igazságáról és T tanárnő haláláról való meggyőződést jelentette. – A főpap felesége ugye azt mondta, hogy ennek a tölgyfának a tövében hamvasztották el T tanárnőt? – kérdezte tőlem, hogy meggyőződjön a főpap feleségének szavairól.

         – Igen, tényleg azt mondta, hogy itt hamvasztották el – válaszoltam, miközben ütögettem a tölgyfa gyökerén a púpot. – Összeszedték a csontjait, azt mondta, ugye? Kérdezte Kinuko. – Na de most már ne beszéljünk a halottakról! – mondta végül, és hozzám hasonlóan ütögette a tölgyfa púpját. Ekkor halkan feljajdult, és végigsimította a tenyerét. Nem volt azon seb, sem vérnyom. – Tüske ment bele? – kérdeztem gyanakvón.

         – Az üveg – csak ennyit mondott. Most eszembe jutottak Kinuko akkori, színtelen szavai.