Amint megálltunk az előadóterem ajtajában, mind az öten elhallgattunk. Mindannyiunk lába a földbe gyökerezett. A teremben semmi sem volt. Még a hosszúkás asztalok és fapadok sem, amiken mi, diákok ülni szoktunk a rendezvények alkalmával. Mindössze egy törött támlájú, használhatatlan pad állt a terem kellős közepén.
A színpad függönyeit levették, így jól látszottak a fehérre mázolt falak. Elvitték a zongorát, a rendezvények programját mutató táblát és minden eszközt, a fénytelen, repedezett padlón pedig egy megszáradt rongy éktelenkedett. Felnéztem a plafonra. A vékony deszkákkal borított mennyezetet halványzöldre festették. A színek és a tíz centis deszkák mind olyanok voltak, mint harminc évvel ezelőtt. Még a gömb alakú, tejfehér csillárok sem változtak.
Az előadóterem világos volt és kihalt. – Milyen lehangoló! – mormolta Hara. – A megemlékezés! – szólaltam meg én is. Óki és Noda némán bólintottak. A csupasz színpad felé fordultam – hiszen levették előle a függönyt –, és fejet hajtottam.
Először láttam az előadótermet azóta, hogy elballagtunk. Amikor megálltam az ajtóban, mégsem a koncertek emléke ütött szíven, de még csak nem is a ballagásé, hanem a megemlékezés jutott eszembe, amit a háború végének évében, októberben rendeztek az atombomba-támadásban meghalt diákok és tanárok emlékére. Néma imámat hozzájuk, az akkor elvesztett barátaim lelkéhez intéztem. Talán Ókiék is ugyanerre gondoltak. Kiváltképp Harának és Ókinak volt emléke arról, ahogy ennek a teremnek a padlóján feküdtek, miután a robbanáskor súlyosan megsebesültek az urakami-beli fegyvergyárban. Hara és Óki sérülései meggyógyultak, és mindketten életben maradtak, ám több tíz diáklány tanáraik és társaik szeme láttára halt meg ezen a padlón. Az ezerháromszáz-ezernégyszáz áldozat közül közel háromszázan augusztus kilencedike és az októberi megemlékezés között eltelt időben hunytak el. Voltak, akik a fegyvergyárban dolgoztak Urakamiban, közülük többen azonnal meghaltak, de voltak, akik otthonukban égtek meg, csak csontok maradtak utánuk. A tanulók neveit ecsettel írták fel széles japán papírokra, melyek négy-öt oszlopban sorakoztak, faltól falig.
Az osztályfőnökök felolvasták a saját osztályukból elhunytak nevét. Az atombomba-támadásban meghalt osztályfőnökök helyett egy ugyanabban az évfolyamban tanító tanár olvasta fel tanítványai nevét. Minden elhangzott név után hangos moraj hallatszott az életben maradt diákok soraiból. Majd ismét csend lett, és már szinte fásultan ültünk a padokon. Három felől a fal mellett az elhunyt tanulók szülei foglaltak helyet. Nekik már az ünnepség kezdette előtt könnybe lábadt a szemük. A könnyekből aztán zokogás lett, ami hamarosan eljutott a terem középső részén ülő tanulókhoz. „Milyen lehangoló!” – mormolta az imént Hara, és ez a mondat őszintén kifejezte annak a napnak az emlékét, ami mindnyájunk szívéből előtört. Beléptem az előadóba. Elindultam a belső udvarra néző ablak felé. Hátat fordítottam az ablakon besütő délutáni napsütésnek, és újra körülnéztem a teremben. Nisida és Óki is odajöttek.
Nisida közelebb jött az alacsony ablakokhoz, és így szólt: – Ha az atombombáról kezdenénk beszélni, ahhoz én gyenge vagyok – Hogy erről az egy szóról: megemlékezés, mi jutott eszünkbe, természetesen Nisida is tudta. Ő nem áldozata az atombombának. Iskolát változtatott, akárcsak én. Még elemista korában felvételizett, és úgy választották be később a tanulók közé, így nem volt kezdettől fogva az N Leánygimnázium diákja. Az N Leánygimnázium tanulóiban pedig megvolt az a büszkeség, ami abból fakadt, hogy ők felvételivel kerültek be. Ezért hát bármennyire is voltak N Leánygimnazisták, őt és a hozzá hasonló jövevényeket mindig is kevesebbre értékelték. Ugyanakkor Nisida és én mindketten jövevények voltunk, mégis volt köztünk némi aprócska különbség.
Én 1945 márciusában mentem át az N Leánygimnáziumba. Aztán augusztus kilencedikén, mozgósítás közben sugárfertőzést kaptam az atombomba-támadásban. Nisida viszont a háború végének évében, éppen az októberi megemlékezés napján került az iskolába. Hogy sugárfertőzött-e valaki vagy sem, egészen a tősgyökeres nagaszakiaknak számító Ókiékkal való kapcsolatunkig hatott.
Hogy mit értett az alatt: gyenge, Nisida azt mondta, a hozzánk való kötődés gyengeségére gondolt, ennek oka pedig szerinte az, melyikünk kapott sugárfertőzést, melyikünk nem. – Így van. Hiszen az számít jónak, ha valaki nem fertőzött, nemde – nevetett Óki. – Nem, nem úgy értem, hogy jó vagy rossz, csak lelkileg szeretném én is átérezni, azt akartam ezzel mondani – szólt Nisida, majd felém fordult. – Például ahogy te is és én is iskolát változtattunk, így nem beszéljük olyan jól a nagaszaki nyelvjárást. Ha úgy akarnánk beszélni, meglátszana a különbség, elég mesterkélt lenne. Na, éppen ilyen ez is. Érted? – magyarázta nekem.
– Most is ugyanez történt – folytatta. – Amikor az előadó ajtajában álltunk, ti négyen majdnem sírtatok. A megemlékezésre gondoltatok akkor, ugye? Én viszont nem – az ő szeme előtt ugyanis az iskolaváltás után nem sokkal megrendezett iskolai szintű szónokverseny képei jelentek meg.