Az iskola egy U alakú négyszintes betonépület volt. A belső udvar közepén álltam ötödmagammal. Délután fél kettő múlt. A nap elindult nyugat felé, az udvarra az iskolaépület árnyéka vetült. Az a hely is árnyékban volt már, ahol mi öten álltunk.

         Az előadóterem nyugatra néző ablakain át azonban még áradt befelé a napfény.

         – Néhány szót a mosdó használatáról – szólt négyünkhöz Óki csípőre tett kézzel. – Ki is volt az? Ez a hangnem… – töprengett Nisida, miközben Ókira mutatott. Valóban. Ki volt? Az biztos, hogy volt egy tanár, aki folyton a mosdó használatára figyelmeztetett. „Drótkefe!” – kiáltottam hangosan kedves tanárom becenevét, amint hirtelen eszembe jutott. – Jaj, ne ilyen hangosan! – szólt rám Hara a nagaszaki tájszólás jellegzetes lágyságával, és meghúzta a kabátom ujját, majd hozzátette: – Meghallják a tanáriban! – Harminc évvel ezelőtti tanáraink azonban most aligha vannak ott. Nem csak a harminc évvel ezelőtti tanárok nincsenek már a tanáriban, hanem senki sem.

         Hajdani iskolánkat jövőre végleg bezárják. A diákok már átköltöztek a magaslatra épült, Nagaszaki belvárosára néző új iskolaépületbe. Az előbb, amikor bejöttünk a kapun, láttuk, hogy kiásták a porta előtti kocsibeállónál lévő főnixpálmát, és gyökerét gyékényszőnyegbe csavarták. Akkor is állt egy főnixpálma a kocsibeállónál, amikor ide jártunk. Az ágait elnézve úgy tűnt, ugyanaz a fa volt. A gyökerétől háromfelé ágazó pálma az eltelt harminc év alatt hét-nyolcméteres fává nőtt. Vajon ezt is az új iskolaépülethez ültetik át?

         Az iskolában nem volt rajtunk kívül senki. Az erődre emlékeztető épület betonfala minden zajt elnyelt, így idebent teljes csend honolt.

         Amikor riadó volt, gyakran vezényeltek ki bennünket erre a belső udvarra. A férfi, akit Óki az imént utánozott, egy fizikatanár volt. Amint lefújták a riadót, elkezdett beszélni a diákok felé, miközben gyors léptekkel felment a pódiumra, ahonnan a tanárok minden reggel üdvözlik a diákokat. És ahogy Óki bemutatta az előbb, belekezdett mondandójába: – A mosdó használatáról… – Mindent aprólékosan elmagyarázott a tisztasági eszközök kidobásával, vagy az illemhely leöblítésével kapcsolatban, és felhívta a figyelmünket, mi mindenre kell odafigyelni. Hogy kiváltképp télen, amikor a vízöblítő csövei megfagynak, a víz kiömlik, így fehér átázásos foltok keletkeznek az iskola külső falán, amelyek igencsak rontják az épület összképét – figyelmeztetett, miközben mutatta az átázás nyomait. Igaz, hogy mindez közvetlenül a háborút követő ínséges időkben történt, mi, fiatal lányok azért mégiscsak kellemetlenül éreztük magunkat. Talán azért, mert a kellemetlen érzés emléke volt a legmélyebb akkor is, amikor az imént Óki az udvarban állva visszaidézte mindezt. A fehér vízfoltok aztán egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, még most is meglátszottak.

         Földszint, első… – követtem szememmel az emeleteket a külső falon, miközben figyelmemet az égre irányítottam. Előttem volt az U alak által körbezárt derült égbolt. A tél elején oly ritkán érezhető, forróság érzetét keltő napsugarak az egyenes betonfalakon csillogtak. Aztán levittem tekintetemet a harmadik emeletről a másodikra, és így tovább. Az iskola minden ablaka zárva volt. Ahhoz képest, hogy senki nem jár ide, szép tiszták voltak. Ráadásul minden emelet összes ablakában megvolt az üveg. Ez számomra furcsa volt.

         Az atombomba ledobásától, 1945. augusztus 9-étől az iskola elvégzéséig eltelt két évben az épület egyetlen ablakában sem volt üveg. Mindössze néhány üvegszilánk meredezett itt-ott a robbanás szelétől ívben meghajlott ablakkeretek sarkaiban, mint valami hegyes cápafogak. Az öltözőknél és a mosdóknál, ahol erre szükség volt, deszkákkal pótolták az ablakokat. Azt is csak ott, ahol a fém ablakkeretek épen maradtak.

         Vajon hogyan egyenesítették ki a meghajlott kereteket? A függőlegesen és vízszintesen kitágult ablakkeretek nyílegyenesen futottak, és tejüveget tettek közéjük. Ha az ember jobban megnézi, néhány előadóterem felőli ablakon észreveheti a divatos alumíniumkereteket. A felső és alsó részre osztott ablak keretei csak ott csillogtak ezüstösen a délutáni napfényben. Valószínűleg azért cserélték ki, mert annyira megrongálódott, hogy nem lehetett kijavítani, mindenesetre mesterkélt újdonságként tűntek ki a fehér vízfoltok és a gittel kitömött rozsdás fémkeretek közül.

         – Ilyen kicsi volt ez az udvar? – szólt Nisida, ahogy körbetekintett a belső udvarban.

         – Én is épp ezen gondolkoztam – mondta Hara, és Nisidával együtt ismét körbenéztek.

         – Nem megyünk be? – kérdezte a kimonóba öltözött Noda.

         – De, menjünk! Meg akarod nézni az előadót? – szólt Óki. Arra gondoltam, én is látni szeretném még egyszer, mielőtt lebontják.

         Elindultunk tehát a diákbejárat felé. Az ajtót vaslakattal zárták be, így hát átmentünk az udvaron, és a főnixpálma kiásása miatt földes főbejáraton jutottunk be az épületbe.