– Hihetetlen, milyen erős az ember teste, nem? – szólalt meg Óki. Négy-öt éve az ő hátában is találtak egy üvegdarabot. Amikor az orvosok megoperálták, egy pamutgombolyaghoz hasonló zsírcsomót szedtek ki belőle. Állítólag a négy-öt milliméteres üvegszilánk volt a csomó magja, és úgy vette körül a zsírgömb, akár egy igazgyöngyöt.
Kiléptünk az előadóteremből. A lépcsőfordulónál a folyosó kettéválik, jobbra és balra. Jobb felől voltak a különleges tantermek. Ennek bal oldalán volt a mi háború utáni termünk. – Melyik osztályba jártál? – idéztük vissza kinek-kinek az osztályfőnökét és csoportját, miközben végigmentünk a folyosón. Ez a folyosó az U alakú iskolaépület hátsó része. Az U alak sarkánál lévő tanteremnek csak egy ajtaja volt.
A többi teremnek az elülső és a hátulsó részéhez is tettek egy-egy bejáratot. A sarokteremben pedig – vészhelyzet esetére – a szomszéd teremmel közös falon nyitottak egy ajtót. Emlékeztem erre a sarokteremre. – Ez az én termem, ugye? – szóltam Nisidához. – Melyik? – kérdezte, miközben a folyosóra nyíló ablakon át benézett a terembe. Felkönyökölt a párkányra, ahogy annak idején, diákkorunkban, behajolt a tanterembe, és körülnézett. – Ez az én termem – mondta. Állítólag ő is emlékezett a szomszéd teremmel közös ajtó kilincsére. A kilincsre valószínűleg mindketten jól emlékeztünk. De vajon az egy bejáratos sarokterem felőlire, vagy a sarokteremmel határos terem felőlire gondoltunk? Bármelyik legyen is, annyi bizonyosnak tűnt, hogy Nisida terme és az enyém egymás mellett voltak.
Nisidával a jövevények magánya hozott össze, sosem jártunk viszont egy osztályba. Furcsa volt tehát, hogy mindketten ugyanazt a termet hittük sajátunkénak.
Óki is benézett a terembe Nisida mellett.
– Kinuko ebben a teremben volt. Egy osztályba jártatok? – kérdezte tőlünk. – Nem – válaszoltam. Nisida is azt mondta, nem emlékszik, hogy egy osztályba járt volna Kinukóval. – Ezen a falon volt egy nagy lyuk, emlékeztek? – mondta Óki, miközben bement a terembe. Óki minden apró részletre emlékezett. Követtük őt, mi is beléptünk. A lemenő nap fényében fürdő tanterem épp olyan volt, mint az előadóterem: nem voltak benne székek, sem padok. A krétaporos tábla a folyosó felőli falon függött.
A terem oldalsó falán lévő tábla faliújságként szolgált, amit a diákok használtak. A tábla jobb oldalán volt a kérdéses ajtó. A nagy lyuk, amiről Óki beszélt, a tábla és az ajtó közötti falrészen tátongott, a terem hátulsó felében. Akkora volt, hogy két diáklány átfért rajta egymás mellett, és látni lehetett a szomszéd teremben zajló órát. Ha valamelyik órán unatkoztam, megfordultam, és szemjelzéseket adtam a szomszéd teremben lévő barátnőimnek, már akiket a lyukon át látni lehetett. A nyílást rögtön betömték, viszont ahogy végigmentem az emlékeimen, valóban úgy tűnt, a sarokterem volt az én osztályomé. Alacsony voltam, ezért a terem elülső felében ültem.
A szomszédos termet csak ebből a sarokteremből láthattam a lyukon át úgy, hogy hátranéztem az első padból.
– Emlékeztek… – kérdezte Óki – Kinuko konzervdobozára? – Milyen konzervdobozra? – kérdezte Noda.
– De hát tudjátok. Egy konzervdobozba tette édesapja és édesanyja csontjait, és minden nap elhozta az iskolába – mondta Óki. – Ó! – kiáltottam fel. Az a lány Kinuko volt? Akkor viszont Kinuko és én osztálytársak voltunk. Emlékszem arra a lányra, aki táskájában hordta az iskolába szülei csontjait. Egy vörösesre égett, tető nélküli konzerves dobozba tette a csontokat. Hogy ne hulljanak ki, újságpapírral fedte be, amit piros fonállal rákötözött. Amikor a lány leült a helyére, kivette táskájából a tankönyveit. Aztán két kézzel, mintha magához ölelné, kiemelte a konzervdobozt, és kitette az asztal jobb szélére. Óra végén pedig két kézzel eltette a táska mélyére, és hazament. Először egyikünk sem tudta, mi van a konzerves dobozban. A lány sem akarta elmondani. Az atombomba-támadás után sok mindenről nem beszéltünk nyíltan, így még ha kíváncsiak voltunk is rá, senki nem akarta megkérdezni. A lány pedig nagyon gyengéden bánt a konzervdobozzal, így még inkább tartózkodtunk tőle, hogy rákérdezzünk.
Szépírásórán történt. Egyik nap a leszerelése után hazatért fiatal kalligráfia-tanár észrevette az asztalon lévő konzervdobozt. Az asztal tele volt papírokkal, tuskeverő tálkával és tankönyvekkel.
– Mi az a konzervdoboz ott? Gyorsan tedd el a padba! – szólt rá a tanár a katedráról. A lány lesütötte szemét, bőszárú nadrágjának térdrészébe rejtette a konzervdobozt, és sírni kezdett. A tanár megkérdezte, miért sír.
– Ezek apukám és anyukám csontjai – válaszolta. A kalligráfia-tanár kivette a lány kezéből a konzervdobozt. Letette a tanári asztal közepére. – Imádkozzunk szülei lelki békéjéért! – mondta, és behunyta szemét. A hosszú néma csönd után visszavitte a konzervdobozt a lány asztalára, és így szólt: – Helyezd el otthon, és holnaptól ne hozd be az iskolába! A szüleid otthon várják, hogy hazamenj, úgyhogy így lesz a legjobb.
Az a lány tehát Kinuko volt. A konzervdobozügy lánykorom fájdalmas emlékeként maradt meg bennem, mintha fúróval ütötték volna lelkembe. Maga az eset sokkal mélyebb benyomást tett rám, mint a konzervdoboz tulajdonosának kiléte. A tanterem félhomályában felsejlett előttem a gyermek Kinuko alakja, amint leégett házuk romjai közt áll, és a fehér hamuból kiszedegeti apja és anyja csontjait. Vajon hol lehet most az a konzervdoboz?
Vajon Kinuko még most is abban a rozsdás fémdobozban tartja szülei csontjait magányos szobájának asztalán?
Kinuko tavaly sem említette a szüleit, amikor a K templomban találkoztunk. Sem múltbeli, sem mostani életéről nem mondott semmit. Akkortájt már biztosan fájt a háta az üvegszilánkok miatt.
Kinuko holnap befekszik a kórházba. Vajon hány harminc évvel ezelőtti üvegszilánk kerül elő hátából? És a napfényre kerülő fehér, nyálkás zsírgömbök vajon milyen fényt bocsátanak majd ki?
Fordította: Fittler Áron