Lehet, hogy bekattantam, túrtam reszketve a gyógyszeresfiókot, aha, ez a széttolt liba magával vitte a xanaxot, jó, ne baszd fel magad, meghúztam néhányszor a spájzban lelt fél vodkát, de csak elémelyedtem tőle, savasan kotyogott üres gyomromban. Telefonnal markomban, görnyedezve vonszoltam magam a kanapéhoz.

Szevasz, dunnyogott a vonal túlfeléről nagysokára egy álmos hang.

Szevasz, Ábra, figyelj, nagy gázban vagyok, nem tudnál átugrani egy kis okossággal?

Sűrű füst kilégzése hallatszott; persze, szívesen átnéz, kétféle csumpija is van, meg, ha gondolom, hagy egy keveset a gombából…

Jézusom, ne idegelj ki, vágtam közbe. Szarok rá, milyen a téma, mindjárt becsavarodom, gyere, amint tudsz. Ja, és hozz már valami kaját is, megdöglöm az éhségtől, majd kifizetem.

Ábra érkeztéig katatón merevséggel, kalapáló szívvel hevertem a díványon. Amikor azonban megkönnyebbülve feltéptem az ajtót, és Ábra laposakat pislogó tekintete, dohánysárga fogsora, mandalás pólója és csíkos vászonnadrágja vigyorgott rám, erős késztetést éreztem, hogy azon lendülettel csapjam is be az orra előtt, tévedtem, haver, nem rád gondoltam, felejtsd el, hagyj szépen, csöndesen kiszenvedni.

Aztakurvaaa, bődült el Ábra kedélyesen, te aztán be vagy csunyulva, papesz! Kérődző hanghordozásától már egyetlen mondat után tikbe rándult a szemhéjam.

Gyere be, gyere be, tessékeltem idegesen, fejemet kapkodva, elő ne ugorjon valami szomszéd a rejtekhelyéről.

Hallom, mi van Sütivel, zendített rá a cimbora, mialatt kirakosgatta felszerelését, meg egy csomag extrudált pufit; nyilván azt hitte, férfias vigasztalásra vágyom; rettegtem, csak a találd-meg-a-spirituális-éned-maszlagot hagyja ki ez egyszer: Ábra, mondtam, Ábra, ezt most ne, látod, hogy mindjárt szétrobban a fejem; nem, nem azért hívtalak, hogy a giroszról pampogjál, függő, hagyjál már a fasságoddal, akkor te mi vagy, bazmeg. Ez csak spaaangli, vigyorgott Ábra; felkavarodott a gyomrom, ahogy a sárga fogain buborékosan megülő nyállal hegesztgeti a dzsót.

Figyelj, szedtem magam össze néhány slukk és magamba tuszkolt kukoricakukac után, szarok Sütire, meg erre az egészre, ne is beszéljünk róla. Azért hívtalak, mert ma reggel, ahogy belenéztem a klotyóba… Van ott egy… Be vagyok tekeredve, öreg, csutkára szétvagyok, inkább menj ki, nézd meg magad, hátha te nem látod. Vagy hátha te is látod, nem tudom, melyik a jobb.

Addig fújjad csak, jót tesz, ne feszülj, hunyorította rám idióta vigyorát Ábra, és kislattyogott a fürdőszobába. Lassulunk, lassulunk, mantráztam magamnak a szipkára tapadva.

Aztakurvaaa, hangzott a fürdőszobából, mintha gumilepedőként húznák a homloklebenyem, meddig nyúlik vajon. Szóval látod, kiáltottam be ideges kappanhangon. Embeeer, ez mekkora fless, bődült vissza Ábra. Fless, gondoltam, persze, hogy savazná szét a papír a sovány eszed maradékát is, neked minden fless.

Mire beértem, már a vécékagylóban szimatolt. Miért, fohászkodtam magamban, miért ezt a begombázott, ezotér barmot hívtam ide valóságellenőrzésre?

El ne kezdd, hogy az élet szimbóluma, meg faszomtudja, figyelmeztettem, amikor üdvözült pofával előbújt a csészéből, mire ő, hogy pedig eltaláltam, és inkább adjak hálát a mindenségnek, ami ezt az ajándékot küldte nekem, mert egyensúlytalanság van az életemben, de a meditáció, mert nézzem csak meg, mennyire hasonlít a pólóján látható mandalára, mire én megnéztem mindkettőt, és annyit jegyeztem meg, hogy a picsába, szerintem ez nőtt. És tudja mit? Vigye, ha annyira tetszik neki. Tépje ki gyökerestül, aztán ültesse el a saját budijában, én ugyan hozzá nem nyúlok.

Némi hitetlenkedés után, hogy ilyen könnyen megszabadulnék lefolyóm kincsétől, Ábra óvatosan a kezébe vette a húsos fejet, és húzni kezdte kifelé. Kéttenyérnyi kövirózsára emlékeztetett, de minden sziromsora más színű volt, a külső, bordó levelektől banánzöld közepéig. Ábra csak húzta, húzta, de a szár nem akart véget érni. Levágjuk, jelentettem ki. Élőlény egy lófaszt, nem hagyom, hogy a saját makkant agyszüleményem dugulást okozzon.

Az olló elgörbült rajta. A konyhakés kicsorbult rajta. Fűrésszel mentem neki, szikrát szórt a verítékem: semmi.

Tudod mit – a fűrész éles pendüléssel hullott ki a kezemből −, nem érdekel. Nem érdekel semmi. Hajtsunk még egy cigit.

Torkomra fullasztó nyákként ült a délután; Ábra heherészett, sztorizgatott, de nem nagyon figyeltem rá; nyár volt, nem akart esteledni, de valamikor, alkonyat és verőfény határán, sós kipárolgásaim csigacsíkján a díványhoz kúsztam, és álomtalan ájulatba kanalaztam magam.

Sötétben ébredtem, sajgó csontokkal, szétpuhult aggyal, áporodott spangliszagban. Kitártam az ablakot, és gyanakvón hunyorogtam körbe: van itt valami, ami nem stimmel, ami csakhamar eszembe fog jutni, és aminek korántsem fogok örülni. A fürdőszoba: miért ég a villany? Süti… Süti hazajött volna?…