Akkor már negyedik napja voltam talpon. A harmadikra elvertem minden pénzem, úgyhogy pofátlanul tanyát ütöttem Zsocaspannál, és az ő kontójára kenegettük magunkat, isten tudja, miféle dizájner zsizsegtetőkkel, és, persze, a szokásossal. A harmadik nap úgy virradt bele a negyedik közepébe, hogy észre se vettem: verejtékes arccal és vibráló lángú szemekkel meredtem ki a fotel süppedékéből, mint egy olvatag gyertya, melyet saját viaszába nyomtak, hogy föl ne dűljön. Házigazdám bambán pötyöngetett a jutyúbon: notórius elkapcsolgató, egyetlen számot sem bír nyugton végighallgatni; a tizenötödik összezártságban töltött óra táján kezdett az agyamra menni.

Pfű, basszameg, kólintotta fejbe a Zsoca gyereket váratlanul a felismerés: hamarosan betoppan a barátnője, ebédre várta, csak megfeledkezett róla, sürgősen takarítsunk el mindent, ami narkózásra utalhat. Ostobán kamilláztam rá, majd körbe: mégis, mire gondol, mi nem utal narkózásra (magunkat, azt a rokonszenves porszívó-fejünket is beleértve). Ötletszerűen, sután kezdtem arrébb rakosgatni egy-egy pakkot, homályosra porosodott üveglapot, összecsavart papírpénzt, amíg Zsocaspan meg-megránduló szájsarokkal, neurotikus kapkodással pattant partvisért, ugrott szemeteszsákért, rohant szellőztetni. Nem olyan para, vetettem közbe, de dünnyögősre zsibbadt artikulációm, úgy látszik, egy cseppet sem nyugtatta meg. Nem mintha én olyan virágos jókedvemben lettem volna: vészesen közelgett az indulás ideje. Vendéglátóm addigra tényleg megfeküdte a gyomrom – bizonyára én is az övét, a szétstimulált ember hosszú távon nem szép látvány és idegesítő társaság −, a barátnője előtt pedig végképp semmi kedvem sem volt kipreparált ábrázatomat regulázni. De hazamenni a lakásba, ahol még egy Zsocaspannál is fárasztóbb fasszívóval: önmagammal kell egy levegőt slukkolgatnom, mintha békepipát, mintha oly remekül meglennénk? Egy ideig még eltébláboltam, úgy téve, mint aki segít, majd szánalmasságom teljes tudatában elkunyeráltam Zsozsó maradék giroszát, aztán azzal, hogy jobb is, ha eltűnök, kereket oldottam.

Borzongva, leszegett fővel igyekeztem hazafelé; annyi pénzem se maradt, hogy bagót vegyek. A lakás ridegen, áporodott szagot lehelve ásított rám, ahogy némi reszketeg kaparászás után kinyitottam az ajtót. A hűtőben, leszámítva egy-két száradt sajtdarabot meg egy zöldülő virslit, semmi. A konyhaszékre csurrantam, négy napja félbehagyott, dermedt makaróni-vacsorám mellé, és gépiesen csipegettem a hűvös tésztaszálakat. Aznap mentünk szét, Süti meg én; akkor úgy döntöttem, kibélelem magam valami szeméttel, rommá darálom minden gondolatom. Nem mintha Süti mellett amolyan filmklubokba meg teaházba meg tudomisén, hova járós lett volna az élet; bukom a pszichózissal megkínált személyiségekre: nyilván, mert hasonlítanak rám. Alaposan rá is kúsztunk egymás agyára. Ha ilyen tömény a szerelem, nem árt felütni némi anyaggal.

A fürdőszobába botorkáltam, szembenézni rég nem látott (és jó okkal került) tükörképemmel. Félhomályban sandítottam állkapocs-tologatástól petyhüdt arcomra, hogy szokjam; a villanyt felkattintva egyszerre foltok, árkok, lilás árnyékok hasadtak ki rajta. Egy régi ismerős, akit émelyítő otthonossággal köszöntesz, miközben egyúttal öklendeznél is az idegenségétől. Jól van, mondtam neki, most egy kissé szétkaptad az arcod; de voltál csehebbül is; csak aludni kell egy hatalmasat; igen, tudom, nem kell emlékeztetned, spanglink sem maradt, de szarom telibe, összekaparok egy-két rivotrilt, vagy mittudomén, valami csak van itthon.

Inkább rántsd fel azt a maradék spurit, pislogott rám a tükörképem – egyik orrszőr-szálán fehér morzsácska lifegett −, minek őrizgetnéd azt a falatot? Igaza van, szentségeltem magamban, hogy száradna le az az éhenkórász bagolyképe, addig úgysem nyugszunk, míg a végére nem jártunk a dolognak. Brunzoljunk egy kiadósat, aztán adjuk fel magunknak az utolsó kenetet.

Lerúgdostam magamról a gatyát, és átcsoszogtam a vécéhez. Guvadó pupillám sötétjéig öntött el a hideglelős rémület: miféle hallucinációnak kellett pont az én klotyómba pottyannia?! Nyugalom, méregettem vibráló tagokkal, fölötte imbolyogva, hólyagomba fagyott vizelettel, naná, hogy olyan, mintha ott lenne, attól hallucináció. Hugyozzunk csak rá, mindjárt eltűnik.

Nem tűnt el. Megbökdöstem a vécékefével – ruganyos, húsos felülete volt. Néhányszor lehúztam a vécét – újra és újra felbukott a víz színére. Mi a faszt etetett velem az az átokverte Zsocaspan, hogy vakulna bele a katiba, nekem ez már sok. Lecsaptam a fedőt, és, nyakamat minduntalan a vécé irányába tekergetve − mittudomén, kiszabadul onnan − a kádba céloztam.

Kellett ez a spuri, szivornyáztam megkönnyebbülve az utolsó csík után. Most szépen lecsordogál a torkunkon, megkocsonyásítja gerincünk, és ostobára tisztul a kép. Bámuljuk a tévét, és nem gondolunk Sütire, nem gondolunk a pénzünkre, ami nincs, és eszünkbe se jut a klotyó.

Kedvem lett volna ripityára törni a készüléket. Gubbasztottam mosdatlanságomban, mint valami bőrömre tapadt szemeteszsákban, halántékomon gyöngyözött a veríték. Nem lesz ott. Nem lesz ott. Néhány pillanatig bűvöltem a csukott vécét, aztán alákukkantottam.