Lápvidéki nyúlós napjaim

Kezek nyúltak felém, puhán botlottam, a virág kelyhéhez lendítettek, arcomra maszkként tapadt a vattapuha illat. Valahogy átbukfenceztem a mosdón, a tükör félig leszakadt, göndör kacajok gyűrűztek a párás levegőben. Később – talán csak percekkel – telefonálgatni kezdtem, felcsalni valakit, aki hord magánál port. Meglehet, még Sütit is felhívtam, ki tudja. Újabb és újabb emberek érkeztek, egy túlmozgásos bige goát kezdett bömböltetni a zenelejátszójáról, aszalt barack a díványon ugrált. Már semmi nem zavart; egy melák, varacskosan bűzlő pofával cincáltuk magunkba a csíkokat a fürdőszobatükörről, mely időközben a nappaliba vándorolt. Az orromba vágódó por kellemesen irritált, de, gondoltam, töröljem bár pofán a Nagykörúttal magam, nincs az a vegyszer, ami kimossa belőlem bőröm alatt is megülő, gerincvelőmben lappangó, hektikusan rángatózó életem. Ijesztő, hogy mindig lehet csatakabbul az ember, és mégsem nyuvad meg.

A virág feje benyomult a nappaliba. Körbevettük, inhaláltuk, habzsoltuk. Némelyek árnyalatai elmélyültek, bőrhibáik, foltjaik úgy sötétlettek rajtuk, mint érett gyümölcsön az ütődés; mások haja, szemöldöke, borostája növényszálakat eresztett; nem igazán tudtam különbséget tenni köztük, egyeseket pedig folyton tárgynak néztem, s összerezzentem, ha megmozdultak. Ábra nemezes tincsei végén rügyek pattantak fel. Már egy ideje hallgatott, lebegő mosollyal merengve maga elé. Aztán a virághoz cammogott, és mint egy fotelben, elfészkelődött a szirmok között.

A virág nem adott szörcsögő hangokat, vagy ilyesmi, amikor elnyelte: lassan süppedt és halványult, aztán egyszerre csak: volt, nincs Ábra. Megbolydultunk. Egyesek megpróbálták előkeríteni, mások, mint én is, pánikszerűen menekültek a virág közeléből a konyhába, fürdőszobába. Pupilláink néma rikoltássá tágultak: hideglelősen kerülgettem embereket és tárgyakat, ezt a sok nyálkás, ragacsos kacatot, szerettem volna elrejtőzni, de mindenhol narkósok csimpaszkodtak, gubbasztottak.

Mire ismét belestem a nappaliba, újabb két ember hiányzott. Üvöltöztem velük, hogy mégis mi folyik itt, főzzenek otthon likvideszidet, és öljék bele magukat, ha jól esik, ez az én kurva otthonom, itt tilos bárkinek is megdögölnie rajtam kívül. Kíváncsian figyelték tombolásomat. Nem értik, gondoltam kétségbeesve, teljesen elnövényültek.

Egy zöldessárga, banánra emlékeztető, hórihorgas figura vált ki a többiek közül; kunkori mosollyal pillantott rám, majd a virághoz lépett, és a szirmok közé kucorodott. Talán még nyehegett is valamit, hogy kövessem, ott jobb lesz – tekintetembe, tudatomba fagyott a jelenet, de már fordultam is ki a szobából, már tépkedtem is magamra cipőmet, kaparásztam eszelősen lakáskulcs után, és zuhantam akváriumunkból a lépcsőház hasogatóan idegen világába. Már az otthontalanság sem érdekelt, csak ki innen, bucskáztam lefelé a vonagló lépcsőn.

A kinti világosság: szemembe csapó csákány, mely agyamig fúródik. Álltam a flaszteren, hunyorogva, körülöttem örvénylett a tér. Mennyi az idő? Milyen nap van? Lehet, hogy otthon sem voltam, épp most értem haza, és ezt az egészet útközben találtam ki? Súlyos hidegség telepedett rám. Nem volt többé valóság és vízió: csupán emlékdarabkák a valószínűség burkába csomagolva, uzsonakként szalvétába bugyolált, emészthetetlen szendvicsek.

Talán otthon sem voltam, már ha maradt ilyenem: otthon; mindegy: csak menni, helyet változtatni, nem gondolkodni, fel, vissza Zsocaspanhoz, vagy valaki máshoz, akinek semmit sem kell mondani arról, hol voltam és mit csináltam eddig, mert ő is ugyanazt csinálta, függetlenül esetleges körülményektől és díszlettől. Fel valakihez, akitől sose kérdeztem, mit dolgozik, és akit sosem érdekelt, min járatom a fejem hiába. Találni valakit, akinél kihúzok egy újabb napot, netán egy-két csíkot is, ha terem, és közben ugyanúgy gyűlölhetem őt, mint magamat.

Nekieredtem; üldözöttként botladoztam; már futottam, már loholtam; mellettem házak, terek úsztak el, járókelők imbolyogtak a szúrós napfényben. Most már mindig ez lesz, villant át az agyamon. Futni valahonnan valahová, örökösen megelőzni a teljes összeomlást. Túléltem az életem: most már képtelenség lejönni róla. 

One thought on “Lápvidéki nyúlós napjaim”

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.