Sherlock Holmes másképpen – Arthur Conan Doyle: A három Garrideb rejtélye

Ez az eset pont annyira magán hordozza a komédia, mint a tragédia tipikus ismérveit. Az ügy megoldása egy férfiú épp elméjébe, nekem jó pár csepp vérembe, valamint egy másik férfiú szabadságába került. Mégis úgy vélem, az egészben volt valami komédiára jellemző. Nos, ennek az elbírálását mégis az olvasóra bíznám.

Nagyon jól emlékszem az eset pontos idejére, hiszen ugyanabban a hónapban történt, mikor Holmes visszautasította a szolgálatai miatt előterjesztett lovaggá ütését, melynek pontos körülményeire talán majd máskor részletesebben is kitérek. Csak említés szintjén hivatkozom a fenti eseményre, hiszen társként és bizalmasként különösen fontos a diszkrécióm. Azonban, ismétlem, pontosan emiatt tudom az eset pontos időpontját, amely 1902. június végén történt, röviddel a Második búr háború lezárta után. Holmes jó pár napot töltött akkoriban az ágyában, mint ahogy az szokásává vált időről időre, de azon a reggelen egy hosszúkás nyomtatott papírossal a kezében, és szórakozott csillogással a szemeiben lépett elő a szobájából.

– Úgy néz ki, pénz áll a házhoz, Watson barátom. – mondta Holmes – Hallotta már valaha a Garrideb nevet?

Elismertem, hogy még nem.

– Nos, ha találni tudna egy Garridebet, minden bizonnyal megérné a fáradalmakat.

– Miért?

– Ó, ez egy hosszú történet, és nem kevésbé különös. Úgy hiszem, hogy az összes eddigi, az emberiség bűneinek feltárására tett vizsgálódásaink mellett is egyedülálló esettel van most dolgunk. A történet kulcsfigurája alighanem hamarosan megérkezik hozzánk, hogy információkkal bonyolítsa az ügyünket, amíg azonban megérkezik, nem is szeretném önt beavatni a konkrétumokba. Addig is, van egy nevünk, amiről többet akarunk tudni.

A telefonkönyv éppen előttem hevert az asztalon, és el is kezdtem lapozgatni, habár éreztem, a küldetésem reménytelen mivoltát. Legnagyobb megdöbbenésemre mégis megtaláltam ezt a furcsa nevet, pontosan ott, ahol lennie kellett. Győzedelmesen felkiáltottam.

– Parancsoljon, Holmes! Itt van!

– Garrideb, N. – olvasta – , Little Ryder Street, W, 136. Sajnálom, de ki kell hogy ábrándítsam, kedves Watsonom. Ez az a férfi, aki a levelet küldte nekem. Látja, itt a név a boríték tetején. Egy másik Garridebre vadászunk.

Ekkor belépett Mrs. Hudson, egy tálcával, amin egy kis kártya díszelgett. Elvettem és futva rápillantottam.

– De hiszen itt is van! – kiáltottam meglepetésemben – Ezek már különböző kezdőbetűk! John Garrideb, jogi tanácsadó, Egyesült Államok, Kansas, Moorville.

Holmes elmosolyodott, ahogy a kártyára nézett.

– Attól tartok ismét csak zsákutcába futott, Watson. – mondta Holmes – Ennek az úriembernek a szerepével is tisztában vagyok a mi kis históriánkban, habár, be kell valljam, nem számítottam ma reggel a látogatására. Ugyanakkor úgy vélem, pozícióját tekintve értékes információval szolgálhat a számomra.

Egy pillanat múlva már bent is termett a szobában. John Garrideb, a jogi tanácsadó, alacsony, ám erőteljes férfi volt, frissen borotvált, kerek arccal, mely oly sok amerikaira jellemző. Összhatás tekintetében kissé pufóknak és gyermekdednek találtam, széles mosolyával az arcán fiatal férfiú benyomását keltette. A szemei mégis különösnek tűntek. Ritka, hogy egy emberi fejen ilyen erős, belső életet sugárzó szempárt láthattam, melyek ennyire ragyogóak, ennyire éberek és fogékonyak lettek volna a gondolatok folytonos váltakozásaira. Az akcentusa kétségkívül amerikai volt, bár nem kísérte semmilyen kirívó beszédjellemző.

– Mr. Holmes? – kérdezte, és közben kettőnket fürkészett – Ó, igen! Ha szabad így fogalmaznom, uram, nem is képzelhettem volna el különbnek! Úgy vélem, már megkapta a névrokonom, Mr. Nathan Garrideb által küldött levelet, nem igaz?

– Kérem, foglaljon helyet! – mondta Sherlock Holmes – Úgy gyanítom, van mit megbeszélnünk. – majd felvette az asztalon heverő papírost – Ön nyilvánvalóan az a Mr. John Garrideb, akit ez a dokumentum is megemlít. Ennek ellenére meg kell, hogy kérdezzem: ön már egy ideje itt él, Angliában, igaz?

– Ezt meg miből gondolja, Mr. Holmes?

Különös gyanakvást véltem felvillanni azokban a kifejező szemekben.

– Az egész öltözéke… olyan angolos!

Mr. Garrideb nevetést erőltetett magára.

– Olvastam már a varázslatos képességeiről, Mr. Holmes, de soha sem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek a céltáblájuk! Mégis, honnan jött erre rá?

– A kabátjának a szabása, különösen a váll résznél, valamint a csizmájának az orra – ugyan, ki kételkedne ezek után?

– Nocsak, nocsak, nem gondoltam volna, hogy ennyire nyilvánvaló a britségem. Az üzleti ügyeim miatt vagyok itt már egy jó ideje, és mint látja, az öltözékem majdhogynem teljesen londoni! Mindazonáltal, úgy vélem az ideje meglehetősen drága, és én sem azért akartam találkozni magával, hogy a zoknim szabásáról beszélgessünk. Mit szólna, ha rátérnénk arra a papírra, amit a kezében tart?

Holmes viselkedése felizgatta a látogatónkat, akinek a pufók arca egyre barátságtalanabb kifejezést öltött.

– Türelem, Mr. Garrideb, türelem! – csillapítgatta barátom – dr. Watson a legbizonyosabb megmondója annak, hogy ezek a lényegtelennek tűnő kitéréseim gyakorta oroszlánrészét teszik ki az ügyeim felgöngyölítésének. De hogy lehet az, hogy Mr. Nathan Garrideb nem tartott magával?

– Egyáltalán miért vonta bele magát ebbe az egészbe? – kérdezte a látogatónk, hirtelen haragra lobbanva – Mi az Isten nyila köze van önnek ehhez? Az egész két úriember hivatalos üzleti ügyeként indult, erre az egyiküknek mindenképpen be kellett vonnia egy detektívet is! Találkoztam vele, pont ma reggel, és elmondta, micsoda kis piszkos játszmát űzött a hátam mögött, és látja, itt vagyok. Bár be kell valljam, kissé feszélyez a dolog.

– Semmiféle játszmáról nincs itt szó, Mr. Garrideb. Egyszerűen lelkesedésből keresett meg az említett úriember, márpedig egy olyan cél érdekében, mely mindkettőjük számára elsőrendű. Tudta, hogy mennyire értek az információszerzéshez, és ebből következik, hogy természetesnek gondolta a bevonásomat.

A látogatónk arca fokozatosan megenyhült.

Nos, így már más a helyzet. – mondta Mr. Garrideb. – Mikor találkoztam vele reggel és elárulta, hogy felbérelt egy detektívet, azonnal elkértem a címét, és jöttem, amint tudtam. Nem szeretném, hogy a rendőrség olyasmibe üsse az orrát, ami teljes mértékben személyes természetű. Amennyiben azonban önnek szándékában áll segítségünkre lenni az emberünk felkutatásában, semmi okát nem látom annak, hogy ne bízzak a szaktudásában.

– Nos, akkor ezt máris tisztáztuk. – mondta Holmes. – És most, uram, mivel itt méltóztatik lenni, az lesz a legjobb, ha a saját szavaival meséli el az ügyét. A barátom még semmit nem tud a pontos részletekről.

Mr. Garrideb barátságtalan tekintettel mért végig.

– Mindenképpen tudnia kell? – kérdezte.

– Általában együtt dolgozunk.

– Ebben az esetben semmi okom titkolózni. Olyan röviden mondom el a tényeket, amilyen röviden csak tudom. Ha Kansas-ből származnának, fölösleges lenne elmesélnem önöknek, hogy ki volt a nagy Alexander Hamilton Garrideb. Ingatlanüzletből tett szert jelentős pénzre, aztán gabonatőzsdébe fektetett be Chicagoban, de végül az egész összegen földeket vásárolt az Arkansas folyó mentén, nyugatra Fort Dodge-tól, méghozzá annyit, hogy Anglia bármely megyéje beleférhetne. Legeltető földek, erdőségek, és szántóföldek, és bányászvidékek, akkora mennyiségű birtok, mely gazdaggá teszi a tulajdonosát.

Másrészről pedig, se kutyája, se macskája nem volt az öregnek, vagy ha volt is, én nem hallottam róluk. Mégis valahogyan tovább szerette volna örökíteni a nevével együtt a tulajdonát is. Így hozott össze minket a sors. Topeka közelében dolgoztam egy bíróságon, mikor megkeresett az öreg, és teljesen el volt ragadtatva, hogy talált még valakit, akivel a nevén osztozik. Ez volt a vesszőparipája, hogy olyan embereket találjon a világban, akik maguk is a Garrideb nevet viselik. „Keresned kell nekem még egyet!”, mondta, mire én azt feleltem, hogy elfoglalt ember vagyok és nincs időm Garridebek után kutatni a világban. „Nem hát, de mégis ezt fogod tenni, mert gazdag ember leszel, ha követed az utasításaimat!” Azt hittem viccel, de aztán hamar rájöttem, hogy minden szava szóról szóra igaz.

A mondottak után egy évvel elhalálozott, de hátrahagyott egy végrendeletet. A legkülönösebb végrendelet volt, amit valaha Kansas állam területén alkottak. A földjeit három részre osztotta, és nekem szánta az egyiket, amennyiben találok két másik Garridebet, akik osztoznak velem a hagyatékon. Öt millió dollárt érnek készpénzben a birtokok, de egy vasat sem kaphatunk addig, míg meg nem jelenünk mindhárman.

Hatalmas kockázatot vállaltam azzal, hogy felhagytam a praktizálással, és elindultam Garridebeket hajkurászni. Az Egyesült Államokban egyet sem találtam, pedig igen alaposan vizsgálódtam. Aztán megpróbáltam az anyaországban. Találtam is egyet a londoni telefonkönyvben. Két napja kerestem fel és elmeséltem neki az egész ügyet, töviről-hegyire. De ő is ugyanolyan magányos férfi, mint jómagam, néhány női rokontól eltekintve, egyáltalán nincsenek családtagjai. A végrendelet három felnőtt férfit ír elő. Mint látja, még mindig van egy megüresedett poszt, és amennyiben ön segít ezt betölteni, szíves örömest kifizetjük a munkájáért kért összeget.

– No, Watson? – mosolyodott el Holmes – Hát nem megmondtam, hogy igen különös ügyről van szó? Gondolom, uram, már nyílván feladott egy hirdetést a helyi lapokban az ügyét illetően.

– Természetesen, Mr. Holmes, de válasz sajnos nem érkezett.

– Ezt nevezem! Egyre biztosabb vagyok az ügy különlegességében! Mindenképpen foglalkozni fogok vele a szabadidőmben. Mindemellett, nagyon érdekes, hogy ön épp Topenka városából származik. Régebben volt ott egy barátom – sajnálatos módon azóta már elhunyt – a jó öreg dr. Lysander Starr, akit 1890-ben polgármesternek is megválasztottak.

– A jó öreg dr. Starr! – ismételte a látogatónk – a nevét még mindig nagy becsben őrzik. No, Mr. Holmes, azt hiszem minden, amit tehetünk, hogy továbbítjuk önnek az információinkat. Előreláthatólag egy-két napon belül értesítem a fejleményekről – és ezzel az ígérettel meg is hajolt az amerikai, majd távozott.

Holmes meggyújtotta a pipáját, és egy ideig különös mosollyal az arcán ücsörgött.

– Na? – kérdeztem végül.

– Csak eltűnődtem, Watson – csak eltűnődtem…

– Mégis min?

Holmes kivette a pipát a szájából.

– Azon tűnődtem, Watson, hogy vajon mi vihet rá egy férfit, hogy ilyen nevetséges hazugságokkal traktáljon minket! Majdnem meg is kérdeztem tőle – néha-néha legjobb a kíméletlen, nyílt támadás – de végül úgy döntöttem, hagyom neki, hadd higgye azt, hogy bolondot csinált belőlünk. Itt van ez a férfi, a kabátján összerongyolódott könyökkel és a nadrágja csak úgy virít a legalább egy évi aktív használattól, és az állítása szerint mégis igazi amerikai, aki nem régiben érkezett Londonba. Egyáltalán nem voltak hirdetmények az apróhirdetések között. Tudja, hogy minden reggel elolvasom őket. A legjobb módszeremnek tartom, hiszen már sok-sok madárka fennakadt az ilyen keresztkérdéseimen, és úgy néz ki, hogy most egy igencsak kövéret fogtunk ki! Nem ismerek én semmilyen dr. Lysander Starr-t Topeka városából. Ott üssük a vasat, Watson, ahol meleg! Azt hiszem, a barátunk mégis csak amerikai, habár az akcentusát már elpuhította a Londonban töltött idő. Vajon mik lehetnek a szándékai, és vajon milyen motivációk húzódnak meg az egészen abszurd rokonkeresés mögött? Az ügy megérdemli a figyelmünket, hiszen közönségessége ellenére ez a férfi meglehetősen összetett és agyafúrt. Most már csak arra kell rájönnünk, hogy az ügy másik érintettje is egy követ fúj-e vele. Hívja fel, Watson!

Így is tettem, mire egy vékony, remegő hangot hallottam meg a vonal túlsó végéről.

– Igen, igen, én vagyok Nathan Garrideb. Mr. Holmes is ott van? Szeretnék vele szót váltani, ha lehetséges.

A barátom erre elvette a kagylót, és én végighallgattam a szokásos, egyoldalú dialógust.

– Igen, járt itt. Megértem, hogy maga igazából nem is ismeri… Mióta is? … Mindössze két napja! … Igen, igen, természetesen már vannak ötleteim. Estefelé esetleg otthon lesz? És számíthatok arra, hogy a névrokon nem lesz ott? … Nagyszerű, akkor odamegyünk, azt hiszem, van mit megbeszélnünk … Igen, dr. Watson is velem lesz … Úgy vettem ki a leveléből, hogy nem nagyon jár el otthonról … Nos, ha minden igaz, hat körül ott leszünk! Nem kell, hogy az amerikai ügyvéd is tudjon róla … Nagyszerű! Viszontlátásra!

Szürkület szállt a gyönyörű tavaszi tájra, és még a Little Ryder Street is, mely az Edgware Road egyik mellékutcája, s a nyilvános bitófától egy kőhajításnyira található, arannyal bevont látványt nyújtott, ahogy a lenyugvó Nap utolsó sugaraival megvilágította. A ház, melyhez tartottunk egy hatalmas, régies stílusú, kora György-kori építmény volt. A sík téglahalmazokat csak a két földszinti ablakmélyedés törte meg. Ezen a földszinten lakott a megbízónk is, akinek a hatalmas szobájába, ahol a napjait töltötte, könnyedén be lehetett látni a két ablakon keresztül. Holmes rámutatott a rézből készült névtáblára, mely a ház falán díszelgett.

– Már jó pár éves lehet, Watson – jegyezte meg az elszíneződött felületet nézve. – Legalább azt már tudjuk, hogy ez az igazi neve, ezt érdemes megjegyeznünk.

A házban egy közös lépcsőt pillantottunk meg, és az előteremben több név is fel volt festve, néhány irodákat, másik lakásokat jelölt. Nem annyira önálló lakások gyűjteményének tűnt, inkább a kor bohém legénylakásaira emlékeztetett. Az ügyfelünk nyitott nekünk ajtót, és bocsánatot is kért a bejárónő miatt, akinek négykor lejárt a munkaideje. Mr. Nathan Garrideb nagyon magas, nyakigláb, görnyedt hátú férfiú volt, sovány és kopasz, hatvanvalahány év körüli. Az arca hullaszerűnek tetszett, pontosan olyan hullaszerűnek, mint a holttesteké, akik már soha életükben nem járnak el sehova. Hatalmas, kerek szemüvegével és kecskeszakállával, valamint a görnyedt tartásával, olyan benyomást keltett, mintha örökké kíváncsian kémlelt volna. Az összbenyomása azonban mégis barátságosnak, bár kissé különcnek tetszett.

A szoba pontosan olyan különös volt, mint a lakója. Kisebbfajta múzeumra emlékeztetett. Tágas volt és egyben zsúfolt is, mindenhol szekrényeket láttam, és mind tele volt geológiai és anatómiai látványosságokkal. A szoba egyik felében gombostűre szúrt pillangók és molylepkék sorakoztak. A középen lévő asztal tele volt mindenféle szövet- és kőtörmelékekkel, míg mellettük egy hatalmas mikroszkóp díszelgett, akár valami fúvós hangszer. Ahogy körülnéztem, meglepett a férfi érdeklődési körének sokszínűsége. Míg az egyik dobozban régi érméket találtam, egy másikban pattintott kőszerszámokat. A központi asztal mögötti szekrényben őskori fosszíliák díszelegtek. Felette gipszből készült koponyák, olyan nevekkel, mint Neandervölgyi, Cro-magnoni, Heidelbergi. Nyilvánvaló volt, hogy mennyi mindennek volt a tudósa. Ahogyan most előttünk állt, a jobb kezében lévő szarvasbőrrel egy érmét törölgetett.

– Szirakúzai, az aranykorukból –, magyarázta, és magasra emelte az érmét –, persze az utolsó időszakukra a társadalmuk teljesen elkorcsosult. Mégis a fénykorukban szerintem seniálisak voltak, habár néhányan jobban szeretik az alexandriai tanításokat. Foglaljon helyet, Mr. Holmes. Kérem, engedje meg, hogy arrébb tegyem ezeket a csontokat. És maga, uram – dr. Watson, ha nem tévedek. Ha volna olyan kedves, és odébb tenné azt a japán vázát. Ha körülnéznek, az életem gyönyörűségeit láthatják. Az orvosom azt ajánlotta, hogy ne nagyon hagyjam el a házat. De miért is tenném, ha ennyi érdekes dolog vesz körül? Biztosíthatom róla önöket, hogy csak annak a szekrénynek a precíz katalogizálása jó három hónapomba kerülne!

Holmes érdeklődve nézett körül.

– De vajon tényleg soha nem hagyja el a házat? – kérdezte.

– Néhanapján kocsival meglátogatom a Sotheby’s és Christie’s aukciós házakat, de egyébiránt igencsak ritkán hagyom el a szobámat. Elég gyenge már a szervezetem, és a kutatásaim is nagyon kimerítőek. De képzelheti, Mr. Holmes, micsoda óriás – kellemes, de óriási – sokk ért, mikor tudomásomra jutott ez a páratlan szerencse. Már csak egy Garridebre van szükség a végrendelet teljesítéséhez, és biztos vagyok benne, hogy találunk egyet! Nekem volt ugyan egy bátyám, de mostanra már elhunyt, a nőrokonok pedig, sajnos, nem számítanak. De lennie kell még egynek valahol a Földön! Úgy hallottam, hogy már jó pár különös esetet megoldott, ezért is üzentem magának. Persze az amerikai üzletembernek is igaza van, és kikérhettem volna előbb az ő véleményét az döntésről, de csak a jó ügy érdekében cselekedtem.

– Valóban bölcsen cselekedett – mondta Holmes, – de csakugyan ennyire szüksége van arra az amerikai földbirtokra?

– Természetesen nem, uram. Semmilyen szín alatt nem hagynám itt a gyűjteményemet. De ez az úriember biztosított engem arról, hogy kivásárol a birtokomból, amint kézhez kaptuk az örökségünket. Az egész öt millió dollárt ér! Csak jelenleg több tucatnyi mintapéldány van az aukciós házaknál, melyek hiánypótlóak lennének a gyűjteményemben, olyanok, melyeket jelenleg nem engedhetek meg magamnak. Képzelje el, mi mindent megvehetnék öt millió dollárból! Hiszen magjaiban már most is megvan az anyagom egy múzeum létrehozásához. Én lehetnék a korunk Hans Sloane-je!

A szemei csak úgy csillogtak a szemüvegén keresztül. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Mr. Nathan Garridebb sem időt, sem fáradtságot nem kímélne, hogy megtalálja a névrokont.

– Csakis azért jöttem most el, hogy megismerjem. Nem akarom zavarni az elfoglaltságában – mondta Holmes – De jobban szeretek személyes kapcsolatba kerülni az ügyfeleimmel. Van néhány dolog, amit muszáj megkérdeznem, annak ellenére, hogy levelében már röviden összefoglalta a történteket, és az amerikai úriember is segített kiegészíteni a hiányzó részeket. A telefonon mondta, hogy eddig a hétig, nem is tudott a létezéséről.

– Így igaz. A múlt kedden telefonált először.

– Mesélt önnek a mai találkánkról?

– Igen, rögtön ide jött utána. Rendkívül dühös volt.

– Miért is volt dühös?

– Szerintem úgy gondolta, hogy folt esett a becsületén. Habár mikor visszatért, már elég jó kedélyű volt.

– Tett valamilyen javaslatot, a következő lépést illetően?

– Nem, uram, nem tett.

– Kért valaha pénzt öntől?

– Nem, uram, soha!

– Nem tudja, hogy mik a tervei?

– Nem, kivéve, amit már mondtam korábban.

– Mesélt neki a telefonos konzultációnkról?

– Igen, uram, elmeséltem neki.

Holmes elgondolkozott. Láttam rajta, hogy zavarba jött.

– Van különösen értékes darab a gyűjteményében?

– Nem, uram. Szegény vagyok, mint a templom egere. A gyűjteményem ugyan kitűnő, de nem különösebben értékes.

– Egyáltalán nem kell tartania betörőktől?

– A legkevésbé sem.

– Mióta is lakik itt?

– Lassan már öt éve.

Holmes keresztkérdéseit türelmetlen kopogás zavarta meg a bejárat felől. Nem sokkal azután, hogy házigazdánk ajtót nyitott, az amerikai ügyvéd viharzott be izgatottan a szobába.

– Megtaláltam! – kiáltotta egy papírdarabot rázva a kezében – Reméltem, hogy még itt találom önöket! Mr. Nathan Garrideb, gratulálok! Uram, ön gazdag ember! Az ügy ezzel be is fejeződött, méghozzá a lehető legjobban! Önnek pedig, Mr. Holmes, hagy fejezzem ki legmélyebb sajnálatomat, amiért fölöslegesen zargattuk.

Majd átadta a papírt az ügyfelünknek, aki csak állt, és a megjelölt hirdetést bámulta. Holmes és én pedig mögé álltunk, és a háta mögül olvastuk:

HOWARD GARRIDEB

Mezögazdasági gépészmérnök

Kévekötők, aratógépek, gőz- és kézi ekék, fúrók, lószerszámok, parasztszekerek, homokfutók és egyéb szerszámok

Artézi kutak felkutatását vállalom.

Aston, Apply Grosvenor Épületegyüttes

– Ragyogó! – zihálta a házigazdánk – Így meg is van a harmadik emberünk!

– Elkezdtem kutatni Birminghamben – mondta az amerikai – ,és az egyik közvetítőm nemrég küldte nekem ezt a hirdetést a helyi lapból. Most viszont nyomban lépnünk kell! Írtam ennek az úriembernek, hogy holnap délután négykor ön fel fogja keresni az irodájában.

– Azt akarja, hogy találkozzam vele?

– Ön mit gondol, Mr. Holmes? Nem gondolja, hogy így lenne a legbölcsebb? Itt vagyok én, egy amerikai látogató, a tündérmesémmel. Miért is hinné el, amit én mondok? De maga igazi brit, és az emberünk minden bizonnyal könnyebben szót ért magával, mint velem. Szívesen elkísérném, ha mégis feltétlen szükségét érezné, de még rengeteg dolgot elő kell készítenem holnap. Természetesen, ha valami probléma adódna, csak hívjon, mindenképp ott leszek.

– De hiszen, már évek óta nem indultam ilyen hosszú utazásra.

– Ugyan, hisz ez semmiség, Mr. Garrideb. Már utána is néztem a csatlakozásoknak. Ha tizenkettőkor elindul, kettő után egy kicsivel már ott is lehet, majd ugyanaznap estére már haza is érhet. Csak annyit kell tennie, hogy találkozik ezzel a férfival, elmagyarázza neki a történteket, majd bizonyítékot szerez a létezéséről. Magasságos egek! – fűzte hozzá hevesen – ha végiggondoljuk, hogy én képes voltam Amerika kellős közepéről idáig utazni, ez a legkevesebb, hogy pontot tehessünk az ügy végére.

– Valóban – mondta Holmes. – Amit ez az úriember itt mond, teljes mértékben jogos.

Mr. Nathan Garrideb szomorkásan megvonta a vállát.

– Nos, ha ön úgy véli, hogy mennem kéne – mondta, – akkor nem látom okát, miért ne tennék eleget a kérésének, annál is inkább, mivel igazán sokkal tartozom önnek, amiért ismét reménnyel telivé tette az életemet!

– Akkor ebben meg is egyeztünk – mondta Holmes, – és remélem majd engem is tájékoztat, hogy mi lett az ügy kimenetele.

– Ebben biztos vagyok – mondta az amerikai, majd az óráját nézve hozzáfűzte. – Nos, nekem most mennem kell. Holnap felhívom, Mr. Nathan, és jó utat kívánok a birminghami utazáshoz! Ön is jön, Mr. Holmes? Nos, ez esetben, viszont látásra, uraim, és remélem, holnap jó hírekkel tér vissza!

Észrevettem, hogy barátom arca érezhetően kitisztult, amint az amerikai távozott a szobából, és a zavarodottság is eltűnt az ábrázatáról.

– Bárcsak végignézhetném a gyűjteményét, Mr. Garrideb. – mondta – Tudja, a szakmámban minden fajta tudás igen jól jön, és az ön szobája valóságos gyűjtőhelye ezeknek!

Az ügyfelünk elégedetten elmosolyodott, és a szemei valósággal felcsillantak a szemüvegén keresztül.

– Mindig is tudtam, uram, hogy maga rendkívül intelligens férfiú. – mondta. – Ha gondolja, és van még ideje, szívesen körülvezetném.

– Sajnos attól tartok, hogy nincs. De a kiállítási darabjai annyira jól rendezettek, hogy aligha lenne szükség az ön személyes bemutatására. Ha nem lenne gond, holnap szívesen végignézném a felbecsülhetetlen kincseit.

– Természetesen! Sőt, örömmel töltene el! A lakás, természetesen, zárva lesz, de Mrs. Saunders a földszinten négyig a rendelkezésére áll, és minden bizonnyal be tudja engedni a kulcsával.

– Ebben az esetben, holnap délután visszajövök. Ha volna olyan kedves, és szolna Mrs. Saundersnek… Megkérdezhetném még az ingatlanügynöke nevét?

Az ügyfelünk meglepődött a váratlan kérdés hallatán.

– Holloway és Steele, az Edgware Roadon, miért kérdezi?

– Magam is igazán szenvedélyes vagyok, mikor házakról van szó. – mondta Holmes felnevetve. – Épp azon gondolkoztam, hogy az öné Anna- vagy György-korabeli?

– György-korabeli, kétségkívül.

– Tényleg. De hiszen magam is gondolhattam volna. Legalább tisztáztuk a dolgot. Nos, viszont látásra, Mr. Garrideb, remélem sikerrel jár a birminghami utazásán!

Az ingatlanügynök egészen közel volt, de sajnos zárva találtuk, így egyenesen a Baker Street felé vettük az irányt. Vacsoráig Holmes fel se hozta a témát.

– A mi kis ügyünk a végéhez közeledik. – mondta – nem kételkedem benne, hogy már maga is megtalálta a titok nyitját.

– Szerintem az egésznek se füle, se farka!

– Én a fülét már tisztán látom, és holnapra a farka is előkerül. Semmi különöset nem vett észre az újsághirdetésben?

– Úgy láttam a „mezőgazdasági” szót rosszul írták le.

– Ó, szóval észrevette? Watson, maga napról-napra fejlődik! Valóban rossz angolossággal van írva, ugyanakkor amerikaiul kitűnő! A nyomdász nyílván már ezt a változatot kapta. Aztán ott vannak a homokfutók. Ez is a gyanúmat erősíti. Az artézi kutak pedig sokkal gyakoribbak Amerikában, mint Angliában. Egy tipikus amerikai apróhirdetés, de egy angol újságból. Mi lehet erre a magyarázat?

– Csakis arra gondolhatok, hogy az amerikai ügyvéd tetette az újságba. De hogy mi lehetett ezzel a célja, arról fogalmam sincs.

– Erre többféle magyarázat is kínálkozik. Egy azonban biztos: azt akarta, hogy ez a vén kövület Birminghambe utazzon. Világos, mint a nap. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megkímélem a fölösleges vesződségtől, de aztán jobbnak láttam megtisztítani a terepet a nagy finálé előtt, így hagytam, hadd menjen. Holnap, Watson – , nos, holnap mindenre fény derül!

Holmes hamar kelt, majd korán elviharzott. Csak ebédidőre tért vissza, és észrevettem, hogy az arca a szokásosnál is komorabb.

– Sokkal súlyosabb az ügy, mint vártam, Watson – mondta. – Megérdemli, hogy beavassam a részletekbe, habár, tudom, ez sem tántoríthatja el, hogy kövessen a veszélybe. Ebben teljesen biztos vagyok, Watsonom, de most igazi veszélyről van szó, és tudnia kell róla.

– Nos, ez nem az első eset, hogy osztozunk a bajban, Holmes! És nagyon remélem, hogy nem is az utolsó! Most mi fenyeget minket?

– Nem mi, hanem ki. Sikerült kiderítenem, hogy ki is a mi kis jogi tanácsadónk, Mr. John Garrideb. Nem más, mint a „Gyilkos” Evans néven elhíresült gonosztevő és gyilkos.

– Attól tartok, ettől nem lettem bölcsebb.

– Nem is tartozik a szakmájához, hogy fejből tudja a Newgate Kalendáriumot. Ma meglátogattam Lestrade barátunkat a Scotland Yardnál. Kissé híján vannak ugyan a képzelőerőnek, de nagyon alaposak és megvannak a módszereik. Úgy éreztem, talán találunk valamit az amerikai barátunkról is az aktáikban, és meg is találtam a kis pufi arcát, egyenesen rám vigyorgott a Bűnözők Arcképgyűjteményéből. James Winter, alias Morecroft, alias Gyilkos Evans, olvastam a képe alatt. – Holmes előhúzott egy borítékot a zsebéből – Lejegyeztem néhány adatot a dossziéjából. Negyvenhat éves. Chicagóból származik. Három embert ölt meg az Államokban. Politikai kapcsolatai révén menekült meg a felelősségre vonás elől. 1893-ban jött Londonba. Lelőtt egy férfit valami kártyaügylet miatt az egyik éjszakai szórakozóhelyen, a Waterloo Roadon, 1895. januárjában. A férfi meghalt, ezzel le is leplezve a kis madarunk előéletét. A halott férfit később Rodger Prescottként azonosították, híres hamisító és érmeverő, Chicagóból. Gyilkos Evans-t 1901-ben szabadlábra helyezték. Azóta rendőrségi felügyelet alatt áll, de eddig becsületes életet folytatott. Nagyon veszélyes férfi, fegyvere is van, és nem fél használni. Ez a mi madárkánk, Watson – sportos madárka, ezt gondolom, maga is belátja.

– De mik a szándékai?

– Nos, lassan körvonalazódnak a részletek. Az ingatlanügynöknél is jártam. Az ügyfelünk, ahogy nekünk is állította, öt éve lakik ott. Előtte egy évig nem adták ki senkinek. Az előző bérlő egy Waldron nevezetű úriember volt. Erre az úriemberre nagyon jól emlékeztek az irodában. Nyom nélkül eltűnt, és azóta sem hallatott magáról. Magas, szakállas férfi, sötét vonásokkal. Na már most, Prescott, a férfi, akit Gyilkos Evans megölt, a Scotland Yard feljegyzései szerint magas, szakállas, sötétbőrű férfi volt. Munkahipotézisként, el is fogadhatjuk, hogy Prescott, az amerikai bűnöző, ugyanabban a szobában élt, ahol az ártatlan barátunk most épp a házi múzeumát működteti. Tehát, mint látja, megtaláltam az első láncszemet az ügyünkben, ami közelebb visz a megoldáshoz!

– És a következő láncszem?

– Nos, ami azt illeti, pont azért indulunk!

Elővett egy revolvert a fiókból, és átnyújtotta nekem.

– Én is magammal hozom a kedvencemet. Ha a vadnyugati barátocskánk hű próbálna lenni a becenevéhez, készen kell, hogy álljunk. Egy órát még sziesztázunk, Watson, de aztán ideje indulnunk a Ryder Streetre, madárvadászatra.

Négy óra körül járt, mikor megérkeztünk Nathan Garrideb különös lakásához. Mrs. Saunders, a cseléd, már éppen indult volna, de készségesen beengedett minket, majd Holmes megígérte, hogy mindent úgy hagyunk majd, ahogy itt találtuk. Nem sokkal azután, hogy a bejárati ajtó becsukódott, és láttuk a nő távolodó sziluettjét az ablakon keresztül, tudtuk, hogy egyedül maradtunk a ház alsó szintjén. Holmes villámgyorsan átvizsgálta a helyiséget. Találtunk egy szekrényt az egyik sötétebb sarokban, amely kissé távolabb volt a faltól, mint a többi. Végül e mögé kuporodtunk le, míg Holmes suttogva felvázolta a feltevését.

– Az volt a célja, hogy a békés kis barátunkat kicsalja a szobájából – ez teljesen világos, és, mivel a gyűjtő magától soha nem utazott sehová, valamilyen csellel rá kellett vennie. Az egész Garrideb-koholmánynak ez volt a célja. Be kell valljam, Watson, ördögien zseniális tervet eszelt ki a gazfickó, még akkor is, ha az előző bérlő személyéből fakadó buktató elkerülte a figyelmét. Az egész tervet figyelemreméltó ravaszsággal kivitelezte.

– De mi volt a célja?

– Nos, azért vagyunk itt, hogy ezt kitaláljuk. Semmi olyasmi nem lehet, ami az ügyfelünkhöz kapcsolódik, legalábbis én így vélem. Valami olyasmit keresünk, ami kapcsolatban van azzal a férfival, akit meggyilkolt, a férfit, aki talán bűntársa volt valami gaztettben. Valami bűnös titok lappang ebben a szobában. Én valahogy így értelmezem. Először arra gondoltam, hogy a barátunknak van valami a birtokában, ami értékesebb, mint azt gondolná, olyan értékes, ami felkeltette ennek az ördögi gazfickónak az érdeklődését. De a tény, miszerint Rodger Prescott gonosz emlékei is itt rejtőznek, ebben a szoba, valami sokkal mélyebb okot feltételez. Nos, Watson, a legjobb lesz, ha türelemmel várunk, és az időre bízzuk az ügy felgöngyölítését.

És az idő nem is volt hálátlan szövetségesünk. Amint meghallottuk, hogy a bejárati ajtó kinyílt, majd becsukódott, közelebb kúsztunk a sötétben. Aztán egy kulcs éles, fémes hangja csörrent, és az amerikai már bent is volt a szobában. Lassan, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, majd élesen körülnézett, hogy minden biztonságos-e, ledobta a felöltőjét, majd olyan mozdulatokkal, mint aki pontosan tudja, mit keres, a középső asztalhoz sietett. Arrébb húzta az asztalt, felgöngyölte a négyzet alakú szőnyeget, amin pihent, majd amint arrébb tette, egy feszítővasat előhúzva élénken foglalatoskodni kezdett a padló felületén. Hallottuk, hogy a titkos csapóajtó enged, majd a négyzet alakú hely széltében kettényílt. Gyilkos Evans elővett egy doboz gyufát, meggyújtott egy gyertyát, majd eltűnt a szemünk elől.

Tisztán éreztem, hogy eljött a mi időnk. Holmes finoman megérintette a csuklómat, ezzel jelezve, hogy kövessem, és a csapóajtóhoz lopakodtunk. Óvatosan közeledtünk, mégis, az öreg padló megcsikordult annyira, hogy az amerikai barátunk csendhez szokott füleit azonnal riassza, aki aggódó tekintettel kémlelt ki a nyílásból. Az arcán iszonyú düh tükröződött, mikor megpillantott minket, mely fokozatosan bűnbánó viccsorrá változott, amint rájött, hogy két revolverrel néz farkasszemet.

– Nocsak, nocsak! – mondta hidegen, majd feltápászkodott a nyílásból. – Azt hiszem alulmaradtam magával szemben, Mr. Holmes. Gondolom átlátott a tervemen, és már az elejétől az orromnál fogva vezetett. Nos, uram, elismerem, legyőzött engem, és

ennél fogva…

Abban a pillanatban előrántott egy revolvert a mellényéből, és két lövést adott le vele. Hirtelen egy tompa, forró nyomást éreztem, mintha izzó vasat nyomtak volna a combomhoz. Aztán egy puffanást hallottam, és láttam, ahogy Holmes halántékon vágja Evans-t a pisztolyával. Szinte látomásszerűen volt, ahogy a férfi elterül a padlón, és a vér végigfolyik az arcán, míg Holmes lefegyverzi őt. Aztán a barátom inas karjait éreztem magam körül, ahogy az egyik székhez vezetett.

– Megsérült, Watson? Az Isten szerelmére, mondd, hogy jól vagy!

Megért egy lövést – pontosabban kettő lövést – , hogy megtudjam, micsoda hűség és szeretet lapul a mögött a rideg maszk mögött. A kemény, szúrós tekintete egy pillanatra meglágyult, és az erőteljes ajkai megremegtek. Ez volt az egyetlen olyan pillanat, amikor megláthattam, mekkora szív rejtőzik a zseniális elme árnyékában. Több évtizednyi hűséges, bár egyszerű szolgálatom ebben a pillanatban, ebben az önvallomásban csúcsosodott ki.

– Semmiség, Holmes. Egyszerű karcolás az egész.

Erre ő feltépte a nadrágom szárát a zsebkésével.

– Igaza van – mondta Holmes, és láttam rajta, hogy nagy súly esett le a válláról – , csak felületi karcolás.

A szeme azonban szikrákat hányt, amint a kábultan feltápászkodó foglyunkra pillantott.

– Istenre mondom, ez a maga szerencséje! Ha megölte volna Watsont, maga sem hagyja el élve ezt a szobát! Nos, uram, van valami, amit felhozhat a maga mentségére?

De semmit nem tudott felhozni, csak feküdt és vicsorgott. Holmes karjaiba kapaszkodtam, majd együtt lenéztünk a titkos pincébe, ami a csapóajtó alatt rejtőzött. Még mindig meg volt világítva a gyertyával, amit Evans vitt le a lövöldözés előtt. Hirtelen megpillantottunk egy hatalmas, rozsdás gépezetet, sok tekercs papírt, néhány üveget, és nem sokkal mellette, egy kis asztalkán, jó pár köteget.

– Egy nyomdagép, pontosabban egy pénzhamisító gépezet. – mondta Holmes.

– Pontosan, uram – mondta a foglyunk, majd bizonytalan léptekkel feltápászkodott és leült a székre. – London legnagyobb pénzhamisító gépezete! Prescott masinája, és az a kétezer köteg ott az asztalon, Prescott bankjegyei, egyenként száz fontos értékben. Szolgálják ki magukat, uraim! Kössünk üzletet, engem meg engedjenek szabadon!

Holmes felnevetett.

– Mi soha sem egyeznénk bele ilyesmibe, Mr. Evans. A mi országunkban nem talál kiskapukat. Maga lőtte le Prescottot, nem igaz?

– Igen, uram, és le is ültem az érte kapott öt évemet, pedig ő volt az, aki belém kötött. Öt évet… pedig emlékérmet kellett volna kapnom, akkorát, mint egy levesestál! Senki sem leplezhette volna le Prescottot az Angol Nemzeti Banknál, és ha én nem állítom meg, elárasztotta volna Londont a bankjegyeivel! Én voltam az egyetlen, aki tudott erről a helyiségről. Képzelheti, mennyire rá akartam tenni a kezemet! Képzelheti, mit éreztem, mikor itt találtam ezt a bolond bogárgyűjtő vénembert, az ostoba névtáblájával, és az örökös otthonücsörgésével! Mit tehettem volna? Talán bölcsebb lett volna, ha rögtön megszabadulok tőle. Könnyen ment volna, de látja, Mr. Holmes, milyen vajszívű férfi vagyok, nem kezdek én el lövöldözni, csak ha az ellenfelem is pisztolyt ragad. De mondja, Mr. Holmes, hol rontottam el? Soha sem használtam eddig ezt a trükköt, még csak nem is bántottam ezt a vén pojácát. Mégis, hogy fogott meg?

– Csak gyilkossági kísérletnek fogják elkönyvelni. – mondta Holmes. – De ez már nem a mi problémánk. Mi csak feladjuk magát, a következő lépés már a rendőrségen áll. Watson, hívja a Scotland Yardot! Már várják a hívásunkat.

Szóval így lepleződött le Gyilkos Evans és a három Garrideb rejtélye. Csak később hallottuk, hogy öreg barátunk soha nem heverte ki a sokkot, amit a meghiúsult álom okozott. Mikor a légből épített vára leomlott, maga alá temette őt is. Úgy tudom, hogy most a brixtoni szanatóriumban ápolják. Nagyon örültek a Scotland Yardnál, hogy Prescott gépezete előkerült, hiszen a férfi halála után szinte lehetetlen lett volna a nyomára bukkanni. Evans valóban nagy szolgálatot tett, hiszen a rend őrei válláról hatalmas terhet vett le a pénzhamisító gép előkerítésével. Biztos vagyok benne, hogy szívesen átadták volna neki a kért levesestál méretű emlékérmet, de a bíróság kevésbé fényesen ítélte meg a helyzetet, így a Gyilkos visszatért az árnyak közé, ahonnan előbukkant.

Fordította: Pádár András