Lápvidéki nyúlós napjaim

Ábra üdvözült arccal, lótuszülésben a klotyó előtt: a virágfej átmérője vagy fél méter, bávatag vendégem felé fordulva, hetyke száron ágaskodik a kagylóból.

Te meg mi a faszom kínját művelsz itt?

Ábra lomhán fordította rám felfényesedett képét, melyre bárgyú vigyort varázsolt a tantusz lassú leesése. És már kezdte is az aztakurvázást, hogy ő miket mozizott, amíg én aludtam. Kezembe temettem az arcom; nem, az alvás nem takarította el a káoszt, sőt: a káosz egyre fokozódik.

Hallod, testvérem, ezt ki kell próbálnod. Felfedeztünk egy új kábszert. Jobb, mint a papííír, bazsalyogta Ábra, nagyokat szippantva a virág szirmai közül. Hálisten, nyugtáztam, pont egy nyolcórás trip hiányzik még az életemből.

Lassan kúszhatott agykérgem alá a meleg, édeskés illat; egyszerre farpofámra zökkentem, szemben Ábra vihogó kupacával: aztakurvaaa, hogy rádtekert sunyiba, mi, észre se vetted, én azonban, meglepő módon, nem tanácsoltam el a vérbe. Valami a tudatom gyúrja, állapítottam meg; valami asszociáció-hegesztésre készül. Még csak incselkedik velem, kéreti magát: de mindjárt bedurran, agyhelyen vág, szétárad – most, most, most…

Rámzuhant a tér, a falak megolvadtak, alulról belém szivárgott az iszamos, kocsonyás padló. Ittléte óta először visszavigyorogtam Ábrára; egyáltalán, idejét sem tudom, mikor voltam utoljára ennyire békés. Bárányszelídséggel tűrtem azt is, hogy közelebb vonszolja málladozó testemet a virág kelyhéhez: rebegő szemhéjjal, politox kolibriként szivornyáztam zöldesen derengő közepét, ahonnan sűrű, nehéz párolgással tört fel az illat. Szétfutottak a tárgyak, mint a higany; a cseppfolyósság távolából hallottam Ábrát – komótosan elnyammogott szavai nyálkás csigákként kúsztak át látóteremen −, amint arról magyaráz, hogy áthív néhány spant, ebből jut mindenkinek. Azt csinálsz, amit akarsz, mondtam, és összeragadt a szám a beszédtől, mintha tejkaramellán rágódnék.

Egyáltalán: olyan ragacsos lett a világ. Összetapadtak, egymásba kunkorodtak a dolgok. A fürdőszoba trópusi párában izzadt: mohafoltok tünedeztek fel a szekrényen, a tükrön, a csempék közti résekből kacsok, hajtások bukkantak elő. A tükör felé gázoltam az olvadt padlóban; a válladon, a válladon, vinnyogta Ábra gurulva, henteregve. Valóban: kirügyezett a vállam; fuldokoltam eltésztásodott nevetésemtől, mely szétrobbantotta tükörképem vonásait; Ábrából beszéd helyett a csengő berregett föl; szemöldökömet gombák fátylai kezdték beszőni.

Az ajtónyílásból falkányi szakadt papagáj tódult be, buggyos gatyás, manójelmezes figurák, színes gombokkal kivert pofák, rikító üstökök. Hát ti meg hogy a gecibe néztek ki, buggyant elő a számból, és csurrant éppen a talpam alá, hogy elvágódtam tőle. Vihogtak, vihogtam én is, körmeimmel a sajtszerű parkettába túrva; hallod, de kivan, mondogatták egymásnak; néhányan már a vécé körül sündörögtek: párat beleslukkolsz, öblögette az instrukciót Ábra, rögtön befurcsulsz tőle. Megbasz ez hamar, mint a dzsina, huhogott elő a kádból egy konnektororrú tirpák, nyilván a társaság suttyója. Mekkora paraszt vagy, hujjogatott, hahotázott mindenki.

Kavargó dzsánkifőzelék lett a lakásból. Csillagformába vaxolt, kék frizurájú csaj rágott bele az egyik virágsziromba; míg a kéttenyérnyi, répaszín levél visszanőtt, a lány feje narancsos árnyalatot öltött; puha szájakként lélegeztek pórusai. Néhány újabb slukk után a nappaliban találtam magam: megtapadtam a díványon, mint a repkény, és míg lopva mind kacsszerűbbé váló ujjaimra sandítgattam, egy fagylaltkanál-szemhéjú, aszaltbarack-fejű tápossal igyekeztem szót érteni. Nem ment. Sorvadt ínyű fogaival darálta, csemcsegte a szavakat, hullottak belőle, mint a faforgács, de nem volt semmi értelmük. Verejték buggyant halántékomon, mintha szétolvadó nyugalmam csordogálna zátonyra futott, léket kapott agyamból. Gerincembe nőtt a hiábavalóság érzete. Ketten a hűtőben lelt zöld virslikkel játszottak: megetették velük a szőnyeg mintáit. A faszér kell romlott kaját adni nekik, süvöltöttem rájuk idegesen. Aztakurvaaa, tülkölt a fürdőszobából Ábra – hogy kiment a fejemből −, ezt a kombót figyeljétek! Elismerő vonyítások, eszelős nyekegések kórusa felelt rá. Lefejtettem kezem a karfáról – éppen idejében, lábujjaim már gyökérként kezdtek a parkettába fúródni −, és keresztülcuppogtam a szoba lápvidékén, hátrahagyva a droidot, hadd bugyborogjon magában.

Hajladozó, rogyadozó, hertyegve vihogó, szemmeregető alakok indázták körbe Ábrát, mind más színű fejjel; az ő arcán már keveredtek a színek, s a többiek azt lesték, miként rendeződnek ornamentumokká. Valaki állandóan rágcsált, hersegtek a fogak alatt a pozsgás szirmok; a virág feje ablaknyira nőtt, világosabb, fényes hajtások tekeredtek szét szárából. A hozzá közel eső tárgyakat, végtagokat tömör, bundaszerű moha borította. Birtokba vette a fürdőszobámat. Birtokba vette az egész lakást.

És te jössz nekem a kibaszott mandaláddal, rivalltam Ábrára, hogy így rítus, meg úgy szakrálfaszom, aztán itt szlopáljátok ezt a mérget, mint csicskák a habpatront! Ne magyarázz, le akarok jönni erről a szarról, valaki adjon már egy csík giroszt!

 

One thought on “Lápvidéki nyúlós napjaim”

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.