Címke: próza

Részlet a TÖRÖK TÜKÖR c. regényből

2009. március 27. péntek Horváth Viktor Hozzászólás most!

(…)

Amína ősei
Anyácskámról, Amínáról soha nem mesélt Szejfi, mikor kisfiú voltam, pedig kérdezgettem eleget. Halíma mesélt róla, a dajkám. Halíma anyám rabnője volt kiskora óta. Egyiptomból származott, és azt beszélték (de Alláh jobban tudja), hogy csak színleg vette fel az iszlámot, valójában azonban az egyiptomi koptok jézusimádó szektájának a tagja volt. Akárhogyan is, ő mesélte el egy este, mikor Juszúf házának tetejéről néztük az anatóliai partok felett kelő holdat, hogy Amína anyácskám is egyiptomi, de ősei között volt egy muszlimmá lett frengi. Ez az ős egy olasz frengi volt, és ha Amína őse, akkor az én ősöm is.
Ez az olasz Palesztinában született, mégpedig abban a régi időben, amikor a megveszekedett keresztény lovagok egész Frengisztánból Jeruzsálembe özönlöttek, hogy raboljanak és a jézusgyalázó kereszténységet erőltessék a népre. Elfoglalták Jeruzsálemet meg még sok várost, és eleinte nagy vérengzést vittek véghez, aztán kereskedni kezdtek, és sokan közülük békében éltek az igazhitűekkel.
– Egy ilyen kereskedővárosban, a tenger partján, a szép Akkóban látta meg a napot ez a te ősöd, kicsikém, Ísza – kántálta mély hangján a dajkám, Halíma –; a szülei gazdag genovai kereskedők voltak. Gyerekkorában a szíriai szolgáktól tanult meg arabul, és ez mentette meg őt, mikor az egyiptomi szultán visszavette Akko várát és fogságba került, mert nem a rabszolgapiacra vitték, hanem an-Nászir szultán választotta ki magának, és mert szőke és fehérbőrű volt, al-Muhadzsernek nevezték, ami annyit tesz: a Messzirőljött. Ni csak, hiszen neked is milyen világos a hajad, kedveském, és a szemed is szürke, mint egy frenginek!
Ettől kezdve Kairóban élt a szultán udvarában al-Muhadzser. Tanulékony volt és jó természetű, és amikor felnőtt, mindig őt hívatták, ha olasz vagy francia követeknek, kereskedőknek kellett tolmácsolni, ezért hamar an-Nászir szultán főembere, sőt barátja lett. Al-Muhadzser megnősült, egy fia és egy lánya született.
Később an-Nászir követségbe küldte őt frengisztánba, és ekkor bejárta Iszpániát, Francsét, Itáliát, átkelt a hegyeken, és elment Alamániába, sőt, még arra a szigetre is, ahol az emberek magasak és otrombák, beszédük pedig olyan, mint a nyúlós csigák mozgása, Angliába.
Azonban irigyei egyre többen lettek, és mikor a jó an-Nászir életének tintája teleírta az idő számára kimért papírosát és a Paradicsomba költözött, fiánál, az új szultánnál, Szaifaddínnál megrágalmazták al-Muhadzsert, hogy titokban keresztény, mert találtak nála egy könyvet, amit Iszpániából hozott, és más vádakat is kieszeltek ellene, amelyekért a szultán lefejeztette őt. Fia elmenekült, ám leánya, Dunjazád ekkor már Szaifaddín szultán felesége volt. Látod, Ísza, kisfiam! Alláh olyan dolgokat képes véghez vinni, amilyeneket ember soha ki nem gondolhat! Alláh a legjobb cselszövő.
Dunjazád fiút szült Szaifaddín szultánnak. Alaeddín lett a neve ennek a fiúnak. Mikor Alaeddín atyjáért eljött az örömök megszakasztója, hű társak szétválasztója, kötések feloldozója, ő követte atyját a trónon, ám uralma nem tartott soká. Egy viharos éjszakán lázadás tört ki Kairóban, Alaeddín ki tudott szökni a városból, Gáza felé menekült a sötétben, ám elvágták az útját üldözői.
Halíma beleivott a fahéjas-barackos serbetjébe, komolykodva összehúzta mandula vágású szemeit, én megigézve hallgattam. A Boszporusz túlpartja fölött olyan volt a hold, mint egy nagy narancs.
– Nem volt menekvés másfelé, mint a sivatagba, Alláh kemencéjébe, ahol a szomjúság megöli a lovat, a hőség leteríti a vándort, a nap elszárítja a karokat, a homok eltemeti a testet. Alaeddín megmenekült a kardoktól, de a menekülés éjszakája után a halál nappala virradt rá a pusztaságban. Amíg volt lova, lovagolt, mikor lova elhullott, gyalogolt, mikor ereje elhagyta, összeesett és pusztuláshoz közel, félájultan feküdt a napon, amikor a durva szemcséjű homokban valami a kezébe akadt.
– Mi volt az, mi volt az? – vágtam közbe, mert nagyon izgultam Alaeddínért, hiszen nem halhatott meg!
– Jaj, mi volt, mi volt? Hát egy gyűrű!
– Egy gyűrű?
– Egy gyűrű. Nézte a gyűrűt Alaeddín, hát az aranyában valami régi írás volt, a foglalatában pedig egy fekete obszidiánkő, amibe holdkaréjt illesztettek ametisztből és öt kis csillagot gyémántokból. Alaeddín keserű könnyeket sírt, amiért úgy kell elpusztulnia, hogy víz és élet helyett hiábavaló kincsre és halálra talált, felhúzta a gyűrűt, és hozzálátott, hogy utoljára fohászkodjon Istenhez. De ima előtt mosdani kell, és mivel víz nem volt, nekilátott, hogy homokkal végezze el a tisztálkodást, hiszen a Korán 5. szúrája 6. verse ezt mondja:

Vizet, ha nem találtok, hát vehettek tiszta homokot, és dörzsöljétek meg vele a kezetek és arcotok! Mert első elemed a föld. És az utolsó. Alláh engedékeny és megbocsátó.

Ám amikor Alaeddín a kezét dörzsölgette, a gyűrű valahogy elfordult az ujján. Ekkor hangot hallott:
– Szolgálatodra, ó uram! Parancsolj, és én teljesítem!
– Ó, Istenem teremtménye, ki vagy te? – kérdezte Alaeddín halálra váltan.
– A gyűrű szolgája vagyok, és annak engedelmeskedem, aki a gyűrű birtokosa. Nincs mentségem az alól, amit parancsol, mert varázslattal kötött engem a gyűrűhöz a belevésett szent nevek ereje által Ád régi királya, mielőtt Alláh elpusztította őt Húd próféta kigúnyolásáért.
– Alláhé minden hatalom! Mi a neved, ó hatalmas szellem?
– Nevem Abú sz-Szádát, és a dzsinnek szultánja vagyok. Akarod-e, hogy kiszáríttassak egy tengert, virágzó várost építtessek, vagy folyómedret ásassak itt? Vagy akarsz-e megöletni egy hatalmas királyt, hegyeket átvitetni egyik országból a másikba? Akarsz-e egy hadsereget most azonnal koromfekete lovakon, aranyos vértekben? Meglesz azonnal, a nappal és éjjel alkotójának engedelmével. Ha valamit kívánsz, el kell fordítanod a gyűrűt, de jól vigyázz, hogy csak egyet fordíts, mert különben a Nevek elégetnek engem is, téged is.
– Vizet hozz! Várj! egy sátrat is, és valami ennivalót!
Egy szemhunyásnyi idő múlva porcelán korsóban hűs forrásvíz állt Alaeddín előtt, aztán díszes sátor tűnt elő benne szőnyegekkel, alacsony asztallal, rajta százféle fogás illatozott a növények magvaiból, gyökereiből és leveleiből főzve, a hegyek és mezők állatainak húsából sütve és gazdagon fűszerezve, a tenger halaiból és a levegő madaraiból; mindenféle szárított gyümölcsökkel és más mézzel készült édességekkel. Alaeddín evett, ivott, aztán ismét elfordította ujján a gyűrűt, és Abú sz-Szádát a szolgálatára állt.
– Azt parancsolom, hogy építs nekem palotát Bászra városában, és vigyél oda.
A szellem a föld felé intett, mire az meghasadt, és egy csapat dzsinn termett előttük. Abú sz-Szádát jelt adott nekik, azok eltűntek, ő maga pedig Alaeddínt Bászrába repítette, de nem tudta olyan gyorsan odavinni, hogy addigra a palota ne állt volna készen minden berendezésével, kertjeivel, szökőkútjaival, szolgálóival. Akkor Alaeddín beköltözött, és gond nélkül élte napjait.
A város kormányzója hamarosan hírül vette, hogy előkelő idegen költözött Bászrába, és Alaeddínért küldött, mert szerette volna megismerni. Ő elment a kormányzóhoz, illendően köszöntötte, beszélgetésbe elegyedtek, másnap ismét meghívta magához a váli, és a következő napon is, mígnem mulatótársává fogadta. Vígságban és jólétben töltötte napjait Alaeddín, a gyűrűt pedig csak rejtve forgatta el az ujján, ha valamire szüksége volt, nehogy titka kitudódjon.
Hanem egy idő után a kormányzónak szemet szúrt, hogy milyen nagy jólétben él, pedig nem kereskedik, pénzváltással sem foglalkozik, és más jövedelmező ipart sem kezd Bászrában. Elhatározta, hogy mindenképpen a végére jár a talánynak, ezért magához hívatta vezírjét, hogy tanácskozzon vele.
– Te vezír! Lehet-e Alaeddínt látni a kikötőben, mikor hajó érkezik? Vagy a karavánszerájban és a bazárban, ahol a kereskedők és pénzváltók találkoznak? Hallott-e róla valaki, hogy valaha is karavánja érkezett Bászrába, vagy kötött-e valakivel üzletet?
– Valóban nem lehet ilyesmiről tudni, bölcs váli – felelt a vezír a kormányzónak –, de talán atyjától hagyott öröksége oly hatalmas, hogy nincs is szüksége ilyesmire.
– Nem tetszik ez nekem. Hanem valahogy be kell látnunk a titok fátyla mögé.
– Ajándékozz néki szép rableányokat, és majd általuk megtudunk mindent.
A válinak tetszett a tanács, hát másnap reggel két legszebb rableányát küldte ajándékba Alaeddín házához. Csodák csodája, nemsokára negyven teve állt a kormányzó háza előtt, vagyont érő köntösökbe öltözött mamlúkok vezették őket, mindegyik tevén a holddal vetekedő szépségű rableány ült, a nyergekről lógó zsákokban pedig kétszer negyvenezer arany viszontajándék és hatalmas drágakövek voltak, gyémánt, rubint, kárneol, onix, amihez foghatót ember még nem látott.
Erre a váli felfogadott egy öregasszonyt, aki hennát árult, és minden péntek délben Alaeddín házához küldte, mikor az imádkozni ment a mecsetbe, hogy kérdezze ki a két rableányt, de azok nem tudtak semmit. Ekkor mást gondolt a ravasz kormányzó.
Egyik este ismét együtt töltötte az időt mulatótársaival, köztük volt Alaeddín is. Mikor az asztalt behozták, egy eddig nem látott lány jött be, akinek gazella lépte magához béklyózta Alaeddín tekintetét. Mikor a lány eléje hajolt, hogy italt töltsön neki, véletlenül félrecsúszott arca elől az izár, és közelről kapcsolódott egybe tekintetük. Alaeddín perzselő tüzet érzett a szívében, és eszét vette a szerelem.
– Ki volt ez lány, dicső váli, aki a paradicsomi húrikat megszégyeníti termetével és arca szépségével?
– Az egyetlen leányom, Sahrazád.
– Homlokán a hajnali égbolt, szemében csillagos éjszaka! Uram, leányod elvette az eszemet. Kérlek téged, szabj bármilyen feltételt, adj bármilyen parancsot, kívánj akármi szolgálatot érte, és ha méltónak találsz, add hozzám feleségül!
– Barátom, hiszen annyi mindent köszönhetek neked. Hogyan is kérnék bármit, mikor számomra lenne a legnagyobb öröm ez a házasság – felelte a kormányzó.
Másnap hívatta kádit, megkötötték a szerződést, a házasságot kihirdették a városban, és Alaeddín egy teljes hónapra megvendégelte a népet, a nászmenetkor marékkal szórta az aranypénzt és a drágakövet az utcán, felesége minden rabnőjének vagyont érő ékszereket adott és arannyal szőtt milhafákat öltözékül. És mikor az éjszaka szultánja fekete lepleibe vont minden embert, megoldotta hitvese övét, sóvárogva szívták egymás illatát, ajkuk találkozott, Sahrazád mindkét combjával körülfonta, és így kiáltott:
– Ó betörések atyja, ki a kapukat berontod, a falakat szétnyitod!
És megtörtént, amiről kíváncsiskodni nem illik, kiszakadt a sóhaj, amit elfojtani nem lehet.
– Micsoda? Mi történt, Halíma? – kérdezetem bele gyanakodva. – Baj lett? Ki sóhajtott? És miről nem lehet kíváncsiskodni?
– Miről, miről? Mindenről lehet, de ezt így kell mesélni, te gyerek! Azt kell ilyenkor mondani a mesében, hogy nem illik.
– Mit nem illik? És milyen mese? Alaeddín az én ősöm. Mi történt?
– Semmi, csak amikor az emberek szorosan összetapadnak, az ágyékuk egyesül, és olyankor sóhajtoznak és nyögnek.
– Tudom. Mint a kutyák, a macskák, és mint amikor Amína nincs itthon, és atyám magához rendel téged este. És a herélt pónim és Szejfi nem csinálják, mert nincs nekik kedvük.
– Nemcsak kedvük nincs, te, hanem szerszámuk sincs.
– Mi történt aztán?
– Aztán boldogan éltek, Sahrazád fiút szült, akit Szindbádnak neveztek. Ám a váli időről időre faggatta a leányát, és addig faggatta, mígnem szegény Sahrazád kitudta férje titkát, és elárulta atyjának. Úgy égette a vágy ettől kezdve a kormányzó szívét a gyűrű után, ahogy a számum emészti el az oázis kertjeit. Megparancsolta leányának, hogy vegye magához, és adja át neki a kincset, de Sahrazád nem engedelmeskedett, mert lelke egybeforrt férje lelkével. Azonban engedelmeskedett az egyik rableány, akit a váli küldött Alaeddín házába. Tudta ez a lány, hogy mikor a szerelmesek egyesülnek, Alaeddín mindig leveszi a gyűrűt a beleírt szent nevek iránti tiszteletből, egy párnára rakja, és ha egymástól eltelve és kimerülten elalszanak, néha csak reggel veszi ismét fel. Megvesztegette a kapuőrző eunuchokat, és egy ilyen éjszakán belopózott a hálóterembe, ellopta a gyűrűt, kinyittatta a kaput, és mert nem tudta, mi van a birtokában, az őrrel elküldte a válihoz. A váli felkiáltott örömében, ujjára húzta és megforgatta a gyűrűt, erre megjelent Abú- sz-Szádát.
– Parancsolj, uram, és teljesítem! Százezer dzsinn ura vagyok, minden dzsinn alatt százezer hatalmas márid szolgál, és minden márid alatt százezer rettenetes ifrit.
– Azonnal vidd Alaeddínt a legtávolabbi sivatag közepébe!
Alaeddín arra ébredt, hogy süvítő szélben repül a felhők felett a szellemmel.
– Miért teszed ezt velem, ó, Abú sz-Szádát?
– Mert ostoba voltál, és hagytad, hogy ellopják tőled a gyűrűt – felelte az, és letette a pusztaságba.
Soha többé, senki nem hallott Alaeddín felől, és nem is látta senki. Maga is azt gondolta, hogy talán csak haldoklásában álmodott mindent, amióta Kairóból menekülve a sivatagba került.
Sahrazád észrevette, hogy ura eltűnt mellőle, lámpást hozatott, és látta, hogy a gyűrű sincs a párnán. Borzasztó gyanú szorította a szívét, azonnal atyjához kísértette magát, és eléborulva kérte, hogy adja vissza férjét. A váli olyan volt, mint aki bortól részegül meg. Abú sz-Szádátot akarta hívni, és azt sem tudta, hogy előbb kincsekkel és arannyal töltsön meg mindent, vagy megölesse a kalifát, és maga üljön a helyére Bagdad városában. Éppen akkor forgatta meg a gyűrűt, mikor Sahrazád a kezébe kapaszkodott, a gyűrűn megcsúsztak a váli ujjai, aztán dühösen és erősen ragadta meg, és a gyűrű kétszer fordult át.
Ekkor vakító fény tört elő az obszidiánkőből, az ametiszt holdból és a gyémánt csillagokból, elszabadult démonseregek száguldoztak a szobában, és kacagtak a ház körül, aztán ahogy a füst eloszlott, csak a gyűrű feküdt a kőpadlón, mert a válit és Sahrazádot elemésztette a nevek tüze Abú sz-Szádáttal együtt.
A gyermek Szindbád árván maradt. Nőtt, növögetett a bászrai palotában a szolgák és rabnők között, és szép ifjúvá serdült. Vígan élt, mert a ház tele volt kincsekkel. Mulatozással, hajókázással teltek napjai, léha társakkal szerencsejátékot játszott, mígnem egy reggel arra kelt fel, hogy nem maradt semmije, csak a háza és néhány szolga. Megfordította az emlékül maradt feketeköves gyűrűt, de semmi nem történt.
Ekkor eladta a házat és minden vagyonát, a pénzen árukat vett, és más kereskedőkkel együtt hajóra szállt, hogy távoli földeket lásson, adjon, vegyen. Ahol kikötöttek, a kereskedők nyomban odasereglettek és megvásárolták áruit, a pénzen ő új árukat vásárolt, aztán továbbutazott, és ezt addig művelte, amíg nagy vagyont szerzett, és így tért vissza Bászrába. Visszavásárolta atyja palotáját, és élte tovább ugyanazt az életet, mint régen. Rabnőitől sok gyermeke született, akikkel nem törődött, bort ivott, kockajátékot játszott, és nem gondolt a holnappal. Mikor vagyona ismét elfogyott, megint hajóra szállt, és csak Alláh tudja, hogy merre járt, milyen távoli tengereken hajózott és milyen partokon kötött ki, hányszor menekült meg hajótörésből, mi minden esett meg vele, de ismét gazdagon tért haza. Ám az így szerzett vagyonok mind hamarabb olvadtak el a mind vadabb dorbézolásokban, és ilyenkor már nemcsak szolgálóit, de gyermekeit is eladta Szindbád, kit a bőrcserzőknek, kit az ötvösöknek, kit a kerítőknek, és amikor évek múlva hazatért, volt, akit visszavásárolt. Közben gyermekei nőttek, növekedtek, szemük kinyílt. Mikor egyik lánya, Mardzsána, aki szép volt, mint Sába királynője és okos, mint Judit, látta, hogy apja megint mélyre süllyedt a züllés mocsarába, magához vette a holdas gyűrűt, kiszökött az utcára, futott a kikötőbe, és az első gazdagon öltözött kereskedőifjú előtt megállt, megérintette, aztán megcsókolta és a homlokához emelte saját két ujját, majd így beszélt:
– Ó efendi, kezedben van az életem, kezemben van az életed! – és felfedte arcát.
Az ifjú szívét úgy járta át Mardzsána tekintetének édes mérge, mintha bendzset ivott volna. Éppen aznap indult egy hajó Hindusztán felé, amit Indiának is neveznek, az ifjú berakatta áruit, a kapitánynak kifizette a díjat, kibontották a vitorlákat, és elhajóztak Indiába.
Azon az éjszakán Timur Lenk serege ütött rajta Bászrán. Betörték a kapukat, sötét hordák lepték el az utcát, lovak és lovasok vadállati tekintete között nem volt különbség. Senki nem menekülhetett, a lándzsák éhesen faltak a testekbe, és a kardpengék úgy jártak az emberek húsában, mint ezüstös pikkelyű halak a napsütötte kerti medence vízében. Nyilak süvítettek, és a lángok táncoltak.
– Mi lett Szindbáddal? – kérdeztem bele.
– Nem tudom – mondta Halíma – nem tudhatok mindent. Látod, a férfiak úgy tűnnek el, hogy nem tudjuk, mi van velük. Szerintem meghalt.
– Halíma! Amint megszeretem valamelyik ősömet, az máris meghal!
– Egy hőst elég egy pillanatig szeretni, kisfiam. Isten nem a mi óránkkal mér.
– Mi az, hogy hőst? én őst mondtam. Azt hittem, igazat mondasz és nem mesét.
– Ó, a hős és az ős ugyanaz! De figyelj, mondom tovább. Szindbád leánya, Mardzsána élt, és boldog volt Delhi városában. Fiúgyermeket fogant, a fekete gyűrűt néha megforgatta, aztán mikor látta, hogy ártalmatlan, férjének ajándékozta, hogy fiuk, a kis Omár majd tőle örökölje.
Omár nőtt, növekedett, Mardzsána mindent elmesélt neki a család történetéről, ahogy azt egy öreg rabnőtől hallotta, akit még Alaeddín dzsinnje hozott Bászrába. Omár pedig, ahogy ifjúvá serdült, azt kívánta, hogy bárcsak láthatná Bászrát, Kairót, végig akart menni ősei nyomán egészen az itáliai Genováig, ahonnan al-Muhadzser frengi ősei jöttek, és még tovább, még tovább, a messzi nyugat homályba vesző útjain. Ezért atyja elé állt, és kérlelte, hogy adjon neki pénzt árukra, mert saját üzletet szeretne nyitni. Atyja szomorú volt, hogy el kell válniuk, de végül elvitte a bazárba, megismertette kereskedőtársaival, kitanította, mi mennyit ér, mit hogyan kell intézni, melyik pénzt milyen arányban váltják; aztán neki adta a gyűrűt, és sírva búcsút vettek egymástól.
Omár sok szantálfát és borsot vásárolt, hajóra szállt, és elindult nyugat felé. Először Bászrába ment, ott nagy haszonnal adta el a szantált, a hegyekből származó nyersdrágaköveket és a messzi északról hozott prémeket vett, azt Dzsiddában tömjénre cserélte, fegyvereseket fogadott, és csatlakozott egy Kairóba tartó karavánhoz. Baj nélkül megérkezett, a tömjént egy velencei kereskedőnél értékesítette. Mikor elbúcsúzott ettől a kereszténytől, és már majdnem továbbsietett, hogy a derekát húzó aranyat letétbe helyezze a jegyzőnél, hirtelen mégis visszafordult. Megkérdezte a velenceit, mikor indul haza, és az azt válaszolta, hogy másnap indul Alexandriába, ahol a kikötőben várja a saját hajója. Erre Omár nem tétovázott tovább, hanem elhatározta, hogy azonnal a gyaurok országába utazik. Nagy felárral tüstént visszavásárolta a tömjént a velenceitől, összes megmaradt pénzén elefántcsontot vett a bazárban, berakatta az Indiából hozott borssal együtt, és másnap bárkara szállt a velenceivel.
Szerencsésen megérkezett Velencébe, ahol a házak közötti vízen járnak a csónakok, és a palotákban emberekről és prófétákról festett képeket imádnak a gyaurok. Omár mindent eladott, és ekkor vagyona már akkora volt, hogy nem hordhatta magánál, ezért elment egy zsidó kereskedőtársaság megbízottjához, és majd minden aranyát rábízta. A zsidó írást adott, amivel a világ bármelyik városában pénzt vagy árut vehet fel annyiért, amit az áru vagy a pénz abban a városban ér. Így hát Omár szabadon mozoghatott, rablóktól sem kellett tartania, és bármelyik városba ment, vagyona gondoskodott róla anélkül, hogy foglalkoznia kellett volna vele, mert a zsidók kamatot fizettek neki.
Elindult, Genovába is elment, de nem akadt ősei nyomára, élt sok nagy és fényes városban, látott sok mecsetet, ahol aranytól roskadozó bálványok előtt térdepeltek a frengik, közben egyre adott, vett, egyre gazdagabb lett, nagyhatalmú bégekkel és királyokkal találkozott, híres tudósokkal és művészekkel tanácskozott, és gyorsan megtanulta az olasz és a latin nyelvet.
Még Rúm főmollájának, a pápának is kölcsönzött pénzt titokban, amit az nem adott meg határidőre, de Omár erre nem is számított, elég volt neki, hogy a főmolla házában és templomaiban bálványokat nézegethet, és ördögien ügyes bálványkészítőkkel beszélgethet, akiknek művészete oly tökéletes volt, hogy a szobrok és festmények élőnek látszottak, a mögéjük pingált mezők, hegyek és erdők tájain pedig eltévedt a tekintet.
Így élt sok évig, míg egyszer sírva fakadt, mert eszébe jutott, hogy szülei már biztosan nem élnek, és ő nem temette el őket, és eszébe jutott a napfény és a meleg, eszébe jutott egész hazája. Velencében hajóra rakatta legbecsesebb kincseit, a gondosan gyűjtött könyveket, eközben csiszolt tükröket, ékszereket, hosszú tőröket és rengeteg szép mívű puskát vásárolt, hajóra szállt ismét, és Kairóba utazott. A fegyvereket a szultánnak kínálta fel eladásra, és a szultán örömmel kapott a dolgon. Vendégül látta Omárt a palotájában, a vendégség átnyúlt a következő napba és a következőbe, mígnem Omár feleségül vette a szultán egyik lányát, házat vásárolt, egyik év követte a másikat, és a Nílus partján érte el őt Isten üzenete.
Élete utolsó évében a szultánleány fiút fogant tőle, de a gyermek már csak halála után született meg, ezért nem adhatta tovább neki a család történetét.
– Akkor te honnét tudod? – kérdezetem erőtlenül, de a választ már nem hallottam, mert elaludtam, Halíma a karjában vitt le a tetőről.

Bejegyzések

A RONTÓK

2009. március 15. vasárnap Horváth Luca Hozzászólás most!

Gyerekkoromban egy nagy, sárga házban éltünk, kint az erdőszélen. Testvéreimmel közös szobánk volt, ezért sokszor jártam el otthonról, ha egyedül akartam lenni. Sétáim legtöbbször az erdőbe vezettek. Szerettem susogó fáit, rejtett kis ösvényeit, melyekről azt képzeltem, csak én ismerem őket.
Barátaim nem nagyon voltak akkoriban. Akiknek mégis hagytam, hogy mellém szegődjenek, egytől-egyig fiatalabbak voltak. Csak őket tűrtem meg magam mellett, a kicsiket, akik még nem tudták azt, amit én – koromból adódóan – már megtanultam. Szerettem velük beszélgetni ezekről a titkos dolgokról, látni ahogy örülnek, mert végre beavatottakká válnak kigúnyoltak helyett. Velük örültem én is, hisz köztük végre sikerem volt.
Egy idő elteltével azonban nem nagyon törődtem velük, mikor már minden tudásom átadtam. Ekkor már az új ismeretek felkutatása foglalkoztatott. Elvesztették varázsukat, s én is unalmassá váltam. Ilyenkor újak jöttek, akiknek átkarolhattam a vállát, és sugdolózva járkáltunk a folyosón, s a felnőttek hazugságairól beszéltünk. Ezért haragudtak a legtöbben: az életre keltett, s azután hirtelen elpusztított tündérek és manók, a gyermeki csodavilág miatt.
Volt azonban egy kislány, akivel barátságunk szokatlanul hosszú ideig tartott. Csak egy utcával lakott arrébb, mint mi, mégis évekbe telt, mire rátaláltam.
Meleg, de szeles tavaszvégi nap volt. Hazafelé ballagtam az iskolából. A lány a járdaszegélyen állt, szemben a zebrával, s kétségbeesve nézte az elsuhanó autókat. Igazi babaarcú kislány volt, fehér bőrű, kék szemű, lenszőke hajú. Segélykérően nézett felém.
– Át akarok menni! – mondta riadtan.
– Várjuk meg, míg elmennek.
– Nem, soha nem fognak elmenni. Nagyon régóta állok itt. És éhes vagyok…
– Hidd el, nemsokára elfogynak. Akkor átmegyünk.
– Remélem… – felelte , s látszott rajta, hogy megnyugodott egy kicsit.
Miután átkísértem az úton, kérdeztem, merre megy tovább. Meglepődtem, mikor azt válaszolta, hogy itt lakik, a következő utca legtetején.
– Ahol a szobrász műterme van?
– Igen, abban a házban.
– De az egy műterem, nem?
– Nem csak az… – felelte szemlesütve. – Van benne egy szoba is, meg konyha, fürdő, minden.
– Ezek szerint Bencédi bácsi az apukád?
– Dehogy. A nagybátyám. Hányadikos vagy?
– Hatodikos.
– Én még csak negyedikes…
Megérkeztünk a műteremhez, s elbúcsúztunk egymástól.
– Néha átjöhetnél játszani – mondta.
– Jönni fogok.
Így ismertem meg Dettit.
Még azon a héten meglátogattam. Érdekelt a tündérjelenség mögött megbúvó félős kislány, és érdekelt nagybátyja műhelye is, melyet kívülről már sokszor szemügyre vettem.
Bencédi bácsi kedvesen fogadott, kérésemre körbevezetett a műtermében. Belülről még izgalmasabbnak tűntek a dolgok, mint odakintről, lábujjhegyen leskelődve. Megmutatta a köveket, melyekből szobrait faragja, a gumisablont, amibe a gipszeket önti, s adott egy nagy darab agyagot, amiből Dettivel egész délután különféle állatokat formáztunk.
Élveztem a vele töltött időt. Hamar megnyílt előttem. Nem volt olyan félénk, mint amilyennek kinézett, ráadásul kitűnő humorérzékkel rendelkezett. Nagybátyját mesterien tudta utánozni, s mikor az öreg nem nézett oda, magára vette tipikus arckifejezéseit, parodizálta mozdulatait, s eközben szeme sarkából leste reakciómat. Sokszor nem mertem nevetni, nehogy Bencédi bácsi megtudja, mi folyik a háta mögött. Nem mintha Detti ne szerette volna az öreget, látszott rajtuk, hogy jó barátságban vannak, de a nagybácsi gyermeki szemmel valóban mókásnak tűnt. Vékony, nyúlánk ember volt, nagy lapátkezekkel. Izomzatán csöppet sem látszott, hogy nap mint nap több kilós szerszámokkal dolgozik és súlyos köveket mozgat. Szemeit sokdioptriás szemüveg torzította óriásira, s ha zavarban volt, bal szeme tikkelt. Pedig általában már attól zavarba jött ha valaki hozzászólt. De tehetségét se kérdőjelezte meg soha senki. Dettivel is remekül bánt, a maga kedves, szórakozott módján.
Múltak a napok, teltek a hónapok, s Dettivel kitartón átjárogattunk egymáshoz, reggelente együtt mentünk az iskolába, hazafelé is sokszor bevártunk egymást. Az egyedüllétről s imádott erdőmről egyre inkább megfeledkeztem. Egészen addig a napig, mikor leesett az első hó.
Fölmásztam a padlásra, hogy lehozzam a szánkót. Ugyanis eszembe jutott, hogy bent, az erdő közepén van egy csapás, ahol a villanyvezetékek miatt kiirtották az erdőt, s az oszlopok mentén a dombon, több havi munkát beleölve remek kis szánkópályát alakítottak ki a gyerekek.
Áthúztam a szánkót Dettihez, hogy őt is magammal vigyem az erdőbe, meg akartam mutatni neki a pályát. Szívesen velem jött, de alig csúsztunk kettőt-hármat, haza akart menni.
– Ne csináld… – mondtam. – Én még maradnék. Meguntad?
– Dehogy.
– Akkor meg?
– Sötétedik. Te nem félsz?
– Nem félek. Mitől kéne félnem? Amúgy is: világít a hó. Nem lesz nagyon sötét…
– De ilyenkor jönnek elő… Ha sötétedni kezd.
Összeráncolt homlokkal néztem a földet, és ingattam a fejem. Nem értettem, miről beszél. Magyarázni kezdett.
– Hát nem tudod? Ez az erdő tele van rontókkal! Előbújnak a sötétből, s akire rátalálnak, azt elrontják. Bele lehet halni…
– A rontók… – ismételtem utána meglepetten.
– Hosszú szőrük van, és feketék…
– Jól van. Menjünk haza.
Nem bírtam hallgatni tovább, amit hadovál. Milyen mesékben hisz ez a lány? Miféle felnőtt az, aki ilyenekkel riogat egy gyereket? Bencédi bácsi jutott az eszembe, bár róla nem tudtam elképzelni. Detti dedós – csak ez járt a fejemben. Ő is csak egy a sok közül. Még hogy elrontanak. Az ront el, aki ilyeneket próbál a fejedbe tömni…
Ettől a naptól kezdve egyre kevesebbet találkoztunk. Rendre leráztam valamivel, ha telefonált. Sokára, de végül feladta próbálkozásait, s mikor a szép, sárga házat magunk mögött hagytuk, teljesen eltűnt az életemből.
Egyszer találkoztunk csak azóta, a parkban ült és idegesen dohányzott. Tizenhat éves volt ekkor. Gondoltam, ha már véletlen összeakadtunk, leülök mellé beszélgetni. Folyt belőle a panasz.
– A nagybátyám egyre többet iszik. Ebbe öli mindenét. A megrendelői elpártoltak tőle. Már semmit nem ér, hogy tehetséges, folyton csúszik a határidőkkel, és indokolatlanul feljebb viszi az árait. Otthagytam a sulit. E miatt is, meg már nagyon untam. Most munkát keresek.
– Legalább van valakid, aki segít? – kérdeztem.
– Úgy érted, pasi?
– Valahogy úgy.
– Dehogy! Most jó ideig nem fogom engedni, hogy férfi hozzám nyúljon. Elegem lett belőlük. Vettem ezt a gyűrűt, a fehér köveset, ha közelednek, meglobogtatom. „Hahó, foglalt vagyok, s nem is akárhogyan!”
A babaarcú kislány helyett egy hosszú műkörmű, vastagon rúzsozott, kihívón öltözködő lány ült mellettem, a vidám parodista gyermek helyett egy kiábrándult nagykamasz.
Ezután nem láttam többé. Ám a faluban néha felütötte fejét egy-egy pletyka, hogy külföldre ment, s egy bárban szolgál fel, meztelenül, vagy egyéb kétes hírű nőszemély lett belőle. Sosem derült ki, mi az igaz ebből és mi nem.
Bencédi bácsi, az öreg múlt év októberében eltávozott közülünk. Agyvérzést kapott, nem lehetett rajta segíteni. Bár Dettivel együtt ő is kiszakadt az életemből, sokak kíséretében én is végigjártam vele utolsó útját a temető sárguló bokrai közt. Sok mindenért vagyok hálás neki. Ő vezetett el a művészethez, ő mutatta meg, hogy kell porból és vízből embert alkotni, s a halott kőből elevent.
– A legszebb szobrát, amit a húgáról készített, a helytörténeti múzeumnak ajándékozta a végrendeletében – mesélte egy asszony, mikor a tömeg már hazafelé tartott a temetőből.
– Mindig mondtam én, hogy áldott lélek – szólt közbe egy másik. – Nagyon szerette azt a lányt. Nem csoda, hogy belebetegedett a halálába.
– Ezért szerette az italt annyira.
– Ezért. Világ katasztrófája, ami vele történt. Ott maradt kettesben azzal a szegény kislánnyal…
Figyelni kezdtem. Azt tudtam, hogy Detti apja eltűnt, mielőtt lánya megszületett volna, de hogy édesanyjával mi történt, sose került szóba. Én sem beszélek szívesen a fájó dolgokról, így másoktól sem várom el, hogy beszámoljanak róla.
– Mari néni tudja, mi történt vele? – kérdezte egy korombeli fiú. – Tudja, Detti osztálytársam volt a gimnáziumban. Sosem mertük kérdezni az anyja felől, egyszer valahogy mégis szóba került. Az erdőről motyogott valamit, azután felállt, és kiment a teremből.
– Abban az évben kiskatonák állomásoztak lenn a tisztáson. Az asszony tobozt gyűjtött a fenyvesnél, hogy befűtsön a kazánba, s legyen melegvíz az esti fürdetéshez. Rásötétedett. A katonák táborából megszökött egy csapat, rátaláltak a magányos asszonyra, megcsúfították, aztán félve attól, hogy kiderül, kik voltak a tettesek, agyonverték.
Megtorpantam. A rontók. Akik előbújnak az erdő sötét zugaiból, s elrontják, aki arra jár. Egy eltorzult világról szült gyerekmese, ami azért született meg, hogy egy alig három éves kislánynak magyarázatot adjon, miért nem lehet vele többet az édesanyja.
A rontók. Detti nem volt naiv. Csak hitt abban, ami számára bizonyítottan létezett, ami szétzúzta gyermekkorát, még oktalanabbul, mint ahogy darabokra tépte a barátságunkat.

2009. 02.06-12.
Budakeszi és Kassa

Bejegyzések

MENEKÜLÉS

2009. március 8. vasárnap Szöllősi Mátyás Hozzászólás most!

Egészen közel simul el, mellettem, talán össze is érünk, amikor észreveszem, hogy a leejtett vászonzsebkendő földet ér, nyilván a zsebéből eshetett ki. Azonnal lehajolok, hogy fölvegyem, s ez a néhány másodperc, miközben kinyílik a metrókocsi ajtaja, elég is, hogy szinte teljes mértékben eltűnjön a szemem elől, már csak a piros, egészen hosszú kabátjának sarkát látom elvillanni, ahogy a mozgólépcső felé haladva távolodik az embertömegben, akik arra készülnek, hogy megrohamozzák reggeli szállítójukat. Némi habozás után, a csengő hang megszólalása közben, kilépek a kocsiból, hogy megpróbáljam utolérni és visszaadni a zsebkendőt, bár az esély bennem egyre halványul, a remény arra nézve, beérhetem egyáltalán, hogy egy kedves mosolyt kierőszakolva, átnyújthassam ezt a halványlila kendőt, amit menet közben erősen szorítva becsúsztatok a jobb zsebembe. Elfordulok én is hát a mozgólépcső irányába, előttem vagy egy tucat ember tornyosul, a bizonytalanságot erősítve, és ahogy néhány másodperc elteltével közösen rálépünk a mozgó alkalmatosságra, én ki-kitekintve próbálom fürkészni, hogy egyáltalán befogható-e látóterembe a fiatal nő, előttem halad-e a lépcsőn, s hogy van-e még értelme törnöm magam egy ilyen kis apróság miatt, amit lehet, hogy észre sem vesz, vagy ha már meg is történt, elfelejtette, netán lemondott róla. Igen, mert mi van, ha azonnal, ahogy a zsebébe nyúl, hogy használja ezt a kendőt, rádöbben, az már nincs a birtokában, hogy valahol, ki tudja, hol, elveszítette, és elvesztésének bizonyossága először apró dühként, majd bosszantó hiányként tornyosul, legvégül egy beletörődést követő felejtéssel zárul benne. Mert ki tudja, mik is járnak az agyában?, hová tart éppen?, hogy mi az, ami valójában fontos a számára?, de persze az sem kizárható, hogy évődik azon, hogy elveszett, feltéve, ha valóban szembesült már ezzel a hiánnyal, hogy talán egy fontos dolog tűnt el számára, ami – bármily furcsa is ez a gondolat – mindennél jelentősebb. Mert honnan lehetne sejteni, kitől kapta?, milyen emlékek, vágyak, illatok kapcsolódnak egy ilyen aprósághoz, amit én egyre csak szorítok a zsebemben, nehogy valami lehetetlen oknál fogva én is elveszítsem. És milyen furcsa az is, hogy már nemcsak az ő életének része, s ha netán lemondott róla, az is lehet, számomra jelentőségteljesebb, mint számára valaha is volt. E közben felérünk a mozgólépcső tetejére, s hasonlóképpen, ahogy az imént történt, már csak néhány pillanatra láthatom az elsuhanó piros vagy inkább vöröses árnyalatú kabátot, de ekkor úgy érzem, beérhetem, ha igazán sietek; van még időm, hogy odaérjek a munkába, szokásaimhoz tartozik, hogy jóval korábban elindulok; ha netán közbejönne bármi is, ne érjen váratlanul. Közben én is elérem a lépcsőfeljárót, gyors lépésekkel feljutok a felszínre, ahonnan jobb rálátás nyílik az engem körülvevő világra, és nyomban megpillantom a nőt, ahogy éppen az egyik közeli úttesten halad át, ahol már villog a lámpa. Menet közben visszafordul, körbenéz, elkapja a tekintetemet, ami elég határozottan rászegeződik, de mielőtt inthetnék, elkapja a fejét és szemmel láthatóan gyorsítva léptein befordul egy közeli utcába – én megint lemaradtam. Értetlenül állok oda az átkelőhöz, mert abból, ahogyan reagált, hiszen nem lehetett nem észrevenni, ahogy elkapja a fejét, arra következtetek, hogy sejti, akarok valamit tőle, s ebből az is következik, még nem fedezte fel a hiányát a zsebkendőnek, így persze nem adhatom fel a dolgot, egyébként is zavartak mindig is az ilyen félreértések, a kommunikáció csökevényei, amikor egy pillantás, egy gesztus olyan módon felülír mindent, hogy azután lehet, a szó is kevés, hogy az ember megmagyarázza szándékait. Nem várom meg, míg zöldre vált a lámpa, az éppen feltornyosuló kocsik közt átvágok a kétsávos úton, majd befordulok az utcába, ahová korábban ő is, s ahogy megítélhetem, mintegy ötven méterre haladhat előttem a másik oldalon. Kihúzom zsebemből a zsebkendőt, s jobb ötlet híján, miközben egyre gyorsabbá teszem lépteimet, lobogtatni kezdem. Először még az is megfordul a fejemben, hogy netán átkiáltok a túloldalra, de aztán megijedek, hiszen mi is volna az? hogy szólítanám meg? – végül elvetem az ötletet. Szinte teljesen megfeledkezem magamról, a reggeli fáradtság, a tudat, hogy a munka felőröl, az iroda neszeinek elviselhetetlen garmadája, a munkatársak jelenléte, nyaggatása, a fáradtságos ügyintézés… ezek most mind háttérbe szorulnak, szinte teljesen eltűnnek, csak erre, az éppen aktuális feladatra, mert így tekintek rá, koncentrálok. Aztán ismét hátranéz; találkozik a tekintetünk, s mivel közben sikerül jobban megközelítenem, a szemében felfedezek valami riadalmat, félelmet, amin azonnal érződik, hogy nekem szól. Nem a világnak, nem a reggelnek, ami mindenkinek olyan nehéz, nem, erről azonnal látszik, hogy nekem, személy szerint nekem címezték, s ezt az ismét gyorsuló léptek, a már-már futásba áthajló sebesség is bizonyítja. Egyre jobban lobogtatom a zsebkendőt, átléptek a túloldalra, de ekkorra már ismét eltűnik az utca végén, és újra szem elől veszítem. Gyorsabbra veszem a lépteimet; már én is szinte futok, s közben az értetlenség, ami egyre inkább formálódik bennem, egy afféle daccal vegyül, hogy mégsem hagyhatom annyiban a dolgot, ha már idáig követtem, ha ennyi időt rászántam a dologra, s ha mindannak, amit idáig végiggondoltam, csak a fele netán igaz; én is balra fordulok és újra megpillantom a nőt, ott áll egy villanypózna mellett, szemmel láthatóan rám vár. Megtorpanok a sarkon. Próbálom megérteni a szituációt, azt a tekintetet, amit rám meresztett, mikor kiléptem az utcafrontra, azt a gyűlöletet és megvetést, ami a szeméből felém sugárzott, s egyben azt a várakozást, azt a készülődést, ami a levegőben úszott kettőnk között. Leengedem a kezem, nem lobogtatom tovább a zsebkendőt, egyébként is látnia kell, hogy nálam van, és amint újra felemelem, hogy jelezzem, csak át akarom nyújtani, hogy nem ártó a szándék, én csak odaadom és már megyek is, mert tőlem nem kell félnie, előlem nem kell menekülni, bennem meg lehet bízni, hogy én csak adni szeretnék és nem elvenni, abban a pillanatban ismét az a félelem, az az üldözött nyugtalanság ül ki az arcára, mely azt sugározta felém, hogy bármit, csak ezt ne, hogy hagyjam, hogy menjek… Rohanni kezd, s ez már nem csak az a gyorsított tempó, amit korábban felvett, szó szerint fut, ahogy csak bír, és már nem is a zsebkendő miatt, nem azért, merthogy kötelesség, s nem is a jó szándék által vezetve, inkább a kíváncsiság okán, a vágy miatt, hogy megértsem; én is futni kezdek, nem gondolva arra, hogy milyen fájdalmat, vesződést, félelmet okozhatok ezzel, de úgy érzem, muszáj megértenem, hogy miért, hogy hová, s valójában ki elől menekül. A zsebkendőt még mindig ott szorongatom a kezemben, áthaladunk néhány zebrán, befordulunk jó néhány sarkon, és sikerül is majdhogynem beérnem, amikor befordul egy bérház kapuján és eltűnik előlem a lépcsőház sötétjében. Belépek én is a kapun, majd megállok az első lépcsőfordulóban, fülelek, hátha hallok valamit, de néhány perc is el kell, hogy teljen, mire a második emelet gangján megpillantom a piros ruhát. Most már az a vadászösztön is hajt, ami csak egész ritkán fogja el az embert, és valami spontán indulat hevében, nem tudom, mért pont így, felkiáltok: „Állj csak meg!” – A nő ettől megtorpan, majd ezt követően lenéz a gangról. Feltehetőleg nem lát belőlem semmit, mert az árkád alatti homályos részen állok, zsebre tett kézzel várva, hogy mi fog történni. „Takarodjon innen…” – üvölt vissza, majd egy kulcscsomót vesz elő, s odalépve egy hozzá közeli ajtóhoz, babrálni kezd a zárral. Nem engedhetem meg – gondolom magamban –, hogy elveszítsem, mert hiszen meg kell, hogy értsem, mi ez az egész; hogyan jutottam, jutottunk idáig, amikor nekem csak egy zsebkendőt állt és tulajdonképpen áll is szándékomban átnyújtani. Meg akarom érteni, mi késztette a menekülésre – mert hát menekült, ez kétségtelen –, s meg akarom azt is érteni, engem mi késztetett erre a rohanásra; merthogy nemcsak a zsebkendő, nem. Szánalmas dolog volna azzal áltatnom magam, hogy csak azért vagyok itt, mert jót akarok cselekedni… Ismét futni kezdek, fel a lépcsőn, hogy még felérjek a gangra, mielőtt eltűnik abban a lakásban, s minek következményeképpen valószínűleg nem láthatom többé. Szerencsémre nem sikerült kinyitnia az összes zárat, mire felérek. Már ott állok mögötte, ő abbahagyja a babrálást, azonban nem fordul meg, egészen összehúzódzkodva a korláthoz húzódik. Hirtelen engem is eltelít a bizonytalanság, teljesen elvesztem a hitem abban, hogy mit is keresek itt, hiszen tulajdonképpen fogalmam sincsen; rászorítok a zsebemben nyomorgó zsebkendőre, közben a mellkasom tájékán is valami hasonló érzés önt el belülről, zakatolok, és érzem, hogy ez nem a rohanás miatt van. Egyszerűen csak félek. Közelebb lépek a nőhöz, aki pontosan érzi a kettőnk közti távolságot s nyomban ő is arrébb húzódik a korlát mellett. Szinte megcsap a belőle áradó izzadság. Az a fajta szag ez, ami a félelemmel párosul. Nem tudom, mit mondjak, már bánom, hogy idejöttem, hogy követtem, hogy rohantam én is, ahogy csak bírtam, bárcsak otthagytam volna a zsebkendőt a metró padlózatán… Eközben a nőből feltör valami nyomorgó, zokogással vegyülő, nyüszítő hang, ami megrettent, és hátra is lépek egy méterrel. Megfordul, rám emeli a tekintetét, amit bárcsak ne tenne. Az arca, ahhoz képest, ahogy eddig láthattam, mikor rám meredt még kint az utcán, gyűlölködő, megvető tekintettel, teljesen eltorzult; a zokogástól alig lehet látni a formákat, melyek egy arcra jellemzőek, mintha valami ülne ez előtt a tekintet előtt. Amikor benyúlok a zsebembe, hogy elővegyem a zsebkendőt, hogy végre átadhassam és megszabadulhassak ettől az iszonyattól, ő is a saját zsebébe nyúl, és kiemel egy pénztárcát: az én tárcámat. Azonnal belém nyilall a pillanat, amikor hozzám simult a metrón, még mielőtt én a zsebkendővel lettem volna elfoglalva. A kendőt lassan emelem ki a zsebemből, de valamiért a mozdulat is, amit elkezdtem, abbamarad, visszatolom a kezem a zsebem mélyére. A nő lehajtott fejjel nyújtja felém a tárcát, de valamiért undor fog el az egész szituációtól, ami – úgy érzem – a dolog érthetetlenségéből fakad. Kérdően nézhetek a nőre, mert ismét zokogni kezd, majd lehajtott fejjel motyog, amit először nem igazán értek: „…vagyok, én… nem akartam, tudja. Beteg vagyok…” „Tessék?” – kérdezek vissza, majd egy cseppet közelebb lépek. „Nem azért lopok, mert… hanem mert muszáj, valami erre késztet, és már nem bírom tovább!” – Ezt követően elejti a tárcát, majd hirtelen átveti magát a korláton, a ruhája beleakad a kiálló kovácsoltvasba, végighasad, s ez után már csak egy tompa puffanás hallatszik.

Pár órával később, mikor a hullát a mentők elviszik az udvarról, az egyik rendőr odalép hozzám, papírral a kezében: A lakóktól azt az információt kaptuk, hogy feltehetőleg maga látta utoljára élve. Milyen kapcsolata volt az elhunyttal, ismerte egyáltalán?
Nem válaszolok semmit, hagyom, hogy bevigyenek a kapitányságra.

Bejegyzések

Mélik gróf holdjai

2009. február 13. péntek Borbély András Hozzászólás most!

Azt beszélik, a Mélik-uradalomnak ezerkétszáz, mások szerint legalább tizenkétezer kataszteri holdja volt. Mindenesetre R.-től északra, ahol a vasút a folyóval párhuzamosan elhagyja a települést, a dimbes-dombos, kopár mezőség egészen a nyugati hegyvonulatok aljáig valami titokzatos jelentőséggel bír az R.-i lakosok számára. Ha például egyik ember megkérdezi a szomszédját, hogy no, komám, merre és hova, a koma pedig azt találja válaszolni, hogy no, csak ide, a Fenektetőre viszek ki egy szekérderék pityókahajat, akkor az az ember sokatmondóan, mintha valami régen megígért boldogságról mondana le nem éppen valami nagy jókedvvel, csak annyit válaszol: ja, hát oda. Az is Méliké volt valamikor. A koma pedig csak bólogat, mert ő is tudja, hogy valamikor az a rész mind a Méliké volt. De még az új birtokosok, és azok leszármazottai, vagy az unokák, akik megörökölték a homokos, köves termőföldeket, még ők sem merték a lelkük mélyén saját tulajdonuknak érezni az uradalomból kimetszett darabka földeket, és ha valaki megkérdezte tőlük, hogy hol vannak a répa- vagy lucerna-földjeik, nem is merték azt mondani, hogy Kincsesben vagy a Bévágásban, Cseresnyésben vagy a Csortán erin, hanem egyszerűen és megfontolt derűvel arcukon csak annyit válaszoltak: a Mélikében. Mert ezek a földek mind a Mélikéhez tartoztak.

Máskülönben előfordultak nyakasabb utódok, akik mégiscsak azt válaszolták, hogy a répaföldjük a Csortán erin vagy Dúdádon van, de minden ilyen esetben megbosszulta magát a nyakasság, mert a kérdező az ilyen válaszra félig elfordulva és fölényes köpést spriccentve a kerítés lécei közötti résbe a nyelve hegyéről, némi gúnyos és kioktató hangsúlyt adott a szavainak, és annyit válaszolt: akarod mondani, a Mélikében. És ez az enyhén lekezelő, gúnyos megjegyzés semmiképpen sem a Mélikéhez tartozó földek minőségére vonatkozott, hanem annak az egyénnek a felettébb méltatlan magatartására, aki nem lévén tisztában földjei értékével, megpróbálja elmismásolni azok jelentőségét.

De az örökösök nagy többsége tiszteletben tartotta Mélik nevét, és a legtöbb esetben nem is íratták át a Földhivatalnál saját nevükre a rájuk jutó földdarabkákat, mintha a hírhedt gróf dicsőségéből rájuk is háramolna valami kevés, hogyha földjeik hivatalos tulajdonosának tudhatják, még ha már több, mint száz esztendeje meghalt is. Voltak ugyan olyanok, akiket megfertőzött a mérhetetlen bírvágy és a bürokrácia szelleme, ám ők is csak odáig merészkedtek, hogy pusztán haszonélvezeti jogot jegyeztettek be a nagy Mélik-Kataszter jegyzőkönyveinek megfelelő rubrikájába. De kérvényük elbírálásról ők sem kaptak sohasem hivatalos értesítést, s ez bizonyára nem is a szorgalmas és pontos, gazella járású Anasztázia jóindulatán múlott, aki a hivatalban a kérvényeket iktatta, hanem azokon a felsőbb hivatalokon, akik a háború óta még nem jutottak odáig, hogy pontos határozatokat hozzanak a régi földbirtoklási rend átalakításáról és megreformálásáról.

Ám a törvényben megmutatkozó joghézagok és mulasztások semmiben sem zavarták meg az R.-i birtokos gazdák életét, hiszen ők ismerték a földet, az időjárást, s azokat a módozatokat, amelyek révén a legtöbb munkával a legkevesebb hasznot lehet nyerni, mivel életelvük sohasem a meggazdagodás volt, hanem az elődök szokásainak és életmódjuknak feltétel nélküli tisztelete és követése.

Mélik nagy úr volt, vagy inkább uraság, a környéken a legnagyobb. Pedig voltak a környéken rajta kívül nem semmi grófok, mint a szárhegyi Lázár Alpár, aki egyetlen ökölcsapással terített le egy hízómarhát, amikor az a fajtájára jellemző bágyatag szórakozottsággal kiharapott egy darabot a gróf hírhedten kajla bal füléből. A parasztgazda annyira szégyellte magát az affér miatt (hiszen ismerte a törvényt: az állatok bűneiért a gazdának kell vezekelnie), hogy a leterített tehenet nem hogy kicsontoltatta és leadta volna a konkárnak, hanem három nap és három éjjel szekéren kivitte a környék legmagasabb hegyfokára, a Kecskekőre, és egy fára akasztotta a dögöt, mondván, hogy itt egyenek meg a dögkeselyűk. Pedig a környéken nem igen volt jellemző a dögkeselyű, csak a varjú, meg a veréb.

Vagy ott volt például Celluk Iván, szintén nagy és határozott ember, aki ha megszomjazott, terepjárójával egészen a kocsma pultjáig hatolt, magával sodorva a faragott lépcsőkorlátot, a meander díszítésű ajtótokot és még néhány műanyag asztalt a vendégekkel együtt, ahol aztán kedvenc Krőzus márkájú ásványvizét kérte barátságosan biccentve a megszeppent pincérlánynak. A gróf persze mindig terményben fizetett. Amikor megkapta az ásványvizét, a kesztyűtartóból előrángatott egy csökött csőrű, rikács libát, bedobta a pult mögé, kacsintott a pincérlánynak, lükvercbe kapcsolt és hírt se hagyva maga után gondtalanul elvágtatott fehér szőrű kancáján. A gróf libáiról persze mindig kiderült utólag, hogy hamisak, úgyszólván tollúval vannak kitömve belül is, de hát ki merte volna ezt felróni Celluk Ivánnak. Egy rendtartó pincérlánynak, akinek szülei nehéz munkával gyűjtik otthon a kelengyét, a tollú is nagy ajándéknak számít, és hát a gróf libái elég termetesek lévén a beléjük tömött tollúból egy fél párnát legalább meg lehetett tölteni.

De mindezek a kisstílű rémtettek eltörpülnek Mélik gróf története mögött, melyeken még az unokákat is újra meg újra megdöbbennek, ha kis parcellájukat művelvén eszükbe ötlik akár csak egy-egy részlet is a gróf élettörténetéből. Ilyenkor büszkén gondolnak arra, hogy igen, én a Mélikében vettem ki jussomat, ezt a kis darab földet, amit két erős kezem munkájával művelek meg, de föl sem mérhetem azoknak a tetteknek a jelentőségét, melyeket Mélik gróf értünk, utódokért kegyesen magára vállalt. Képzeletükben a gróf alakja gyakran mosódott össze Úr képével, s nem csoda, hiszen R. kilencvenhét éves, megőszült, pátriárka alkatú esperese is másodpercekre elnémult a név hallatán. Úgy hírlett, ő az egyetlen a faluban, aki még színről színre látta az időnek előtte jobb létre szenderült Méliket. Azt is rebesgették, hogy még a háború előtt együtt voltak valamilyen munkatáborban, ahol titokban prófétai tanulmányokat fojtattak.

Az esperes gyakran hivatkozott is prédikációiban Mélik gróf szavaira, például amikor ilyeneket mondott: a vér nem válik vízzé vagy kutyából nem lesz szalonkabát, esetleg azt fejtegette, hogy miért jobb egy lúdnyak, mint tíz tyúknyak, de többnyire akkor, amikor a világ végének eljövetelére hívta fel a hívek figyelmét. A világ vége, mondotta, itt kopogtat az ajtókon. Nem koldulni jön, ne féljetek. Hanem hogy elválassza a búzát az ocsújától. Térjetek hát meg a földekre a munkához, de különösképpen azokra, amelyek Mélik doktor örökségéből származnak, mert az a föld a végső időkben az angyalok lábának lesz talpalávaló. Akit ott ér a végítélet, azért Mélik doktor közbenjár, hisz nem véletlenül ragadtatott el egy hatalmas felgyulladt szénásszekéren.

Halálának csodás körülményeit leszámítva azonban a doktor életéről igen keveset lehet tudni. Az ezerkétszáz, vagy talán tizenkétezer kataszteri hold, ami a Földhivatalban a neve alatt szerepel, úgy hírlik, szintén csodás tettei jutalmául került a birtokába. Józéfa, az öreg harangozóné ugyanis kihallgatta az esperest, aki szokásos délutáni álmában, a plébánia fogadószobájának filadendron-levelei közé dugva ősz fejét, álltó helyében éppen a csodadoktorral társalgott. A harangozóné elmondása szerint Mélik tizenkétszer hintett port az akkor még vadonnak számító susnyákos, csetennel benőtt erdőben garázdálkodó álnok kakadu-vadászok szemébe; tizenkétszer hárította el a hangyászsün ábrázatú cínyesi fatolvajok éjszakai orvtámadását; tizenkétszer vezette vissza Szék Elek árván hagyott leánygyermekeit a Martonka pataka felé vezető gyíksusogásos, ingoványos ösvényről; tizenkétszer ültette újra szirom alakú virágcserépbe a kehely tökű virághorda palántát, mígnem rügyet fogott; tizenkétszer védte meg, saját életét sem kímélve, a szomszéd Lázár Alpár gróf sápadt, szent életű egyszülött fiát a borsikásból rátámadó veres kandisznótól; tizenkétszer borított szemérmetesen fátylat Celluk Iván gróf idegbetegen a Veszes Patakban mezítelenül lubickoló feleségének parázs ágyékára; tizenkétszer vitt almaízben pácolt mustár- és mangore-leveleket a lekiismeretes, gazella járású Anasztáziának a Földhivatalba; tizenkétszer fejte meg saját kezűleg Betye Ruszkovics, a költő Bimbó nevezetű piros-tarka tehenét, amikor elromlott a fejőgép; tizenkétszer feküdt oda gigászi testével a sáskák martalékául, amikor azok majdnem elözönlötték az ebháti kelkáposztaföldek mögötti dombhajlatban lakó Kinda Boldizsár szérűjét; tizenkétszer kötözte meg és zárta vissza a hóna alól fényes gatterlapokat dobáló, vastag nyakú sarlatánt a Kőbányába.

Betye Ruszkovics, a költő, aki eredetileg a gazella alkatú Anasztáziába volt szerelmes verseinek hideg fogadtatásától elkedvetlenedve a csodatettek után végleg visszavonult, és tehetségét a mitikus idők versbe szedésének szentelte. Egy-két sikerültebb darabját végül szánalomból megjelentették a helyi Gazdák és Hősök című lapban. De nem volt sikerük, mivel csak nagyon áttételesen utaltak a gróf mitikus és sorsfordító szerepére, továbbá nagyon is túlhangsúlyozta bennük saját szubjektív érzelmeit, ami nem szolgálta a tágabb értelemben vett közösség érdekeit. Azt beszélik, később teljesen elhülyült, s már csak egyetlen versét ismételgette folyton, amelyik úgy kezdődik: Ha megyek az Eszenyőbe nyáron füvet kaszálni, / kell nékem erőgyűjtésre jó rétes meg szalámi. Ezt is már csak kármin szőrű macskájának, Erzsébetnek olvasta fel, aki ilyenkor kínjában a fehérre meszelt falat nyaldosta, utóbb elhullatta mind a harminckét fogát, majd megtanult röfögni, mint a malacok.

De voltak mások is, akiket a történeti hitelesség tisztelete arra indított, hogy érdeklődjenek Mélik csodadoktor múltja iránt. Fehérfejű Elemér, R. polgármestere, akit titokban és a háta mögött Vasfejű Pandulfnak is szoktak nevezni, helybeli tudósokból kutatócsoportot szervezett, hogy minél többet megtudjanak a gróf zimankós múltjáról. Kiderült, hogy valóban prófétai tanulmányokat folytatott, ezért vitték el később a Duna-deltába. Az végül nem derült ki, hogy az esperessel együtt voltak-e ott. Amikor elvégezte a teológiát, titokban fölszenteltette magát, de csak diakónusnak, és elutazott Vatikánba egy híres magiszter temetésére. Amikor visszatért, a hatóságok azzal vádolták, hogy a Fekete Klerikálisok nevezetű terrorszervezet kéme és deportálták a Duna-deltába. Ott különféle mágikus praktikákkal ejtette ámulatba hiszékeny fogva tartóit. Például repülni tanította a tőkehalakat, egy mágnes segítségével, amit végül elkoboztak tőle, lehallgatta a titkos műholdadókat és mindenfelé híresztelte, hogy Amerika el fogja veszíteni a hidegháborút, ezért mindenki térjen át a pravoszláv hitre és tanuljon ikonfestészetet, a skolasztikus dogmatika és a gnosztikus eszmélkedés kérdéseivel zaklatta a deltába látogató iszonyú csinos és iszonyú vékony NDK-ás lányokat, továbbá hazafias szónoklatokat tartott a fákhoz, akiknek gyökerét a vihar sem tudta kitépni másképp, csak ha ketté törte. De az ő szavaira az öles gumifák a turisták szeme láttára önsztántukból indultak el a Déli Kárpátok hegyvonulatain át a transzilván haza belseje felé.

Hazatérte után orvosi minőségben tevékenykedett, de szolgálataiért sohasem fogadott el semmilyen pénzjutalmat. Egy szemfüles kutató, akik a salamási pópákat is kikérdezte, azt is bizonyítani véli, hogy Mélik doktor nem adta föl teljesen diakónusi hivatását, hanem áttért a pópák hitére, és az év megfelelő szakaszaiban, amikor az éter sűrűségi viszonyai erre lehetőséget adtak, az éj leple alatt fekete miséket mondott, illetve fekete böjtöt tartott – már ha az ez ügyben őt megkeresők kellő pénzjutalomban részesítették. Egy salamási tanú, akinek a kendermagos tyúkját lovasították meg, azért mondatott fekete misét Mélik atyával, hogy keze-lába lebénuljon a tolvajnak. Másnap kiderült, hogy csak elhált a tyúk, de akkor már késő volt, mivel a harmadik szomszéd, egy becsületes csizmafoltozó, aki életében nem lopott se tyúkot, se másféle jószágot, csak esetleg cipőtalpat szedett a szeméttelepről, de az nem számít arrafelé lopásnak, akkor már se kezét, se lábát nem tudta mozdítani. Ez a tanú emlékezett, hogy Mélik doktort éppen a sok fekete mise vitte jégre, mivel az ilyen szertartásokat éjszaka, több órán keresztül a templom hideg kövén meztelenül térdelve vagy hasalva kellett végezni. Minek következtében egy idő után Mélik doktor veséi felmondták a szolgálatot.

De a kutatóbizottság, élén Vasfejű Pandulffal, R. polgármesterével, elutasította ezt az idétlen és ráadásul valószerűtlen nézetet, mivel már előbb bizonyítást nyert, hogy Mélik grófot egy felgyulladt szénásszekér ragadta el, mégpedig alkonyattájt. A tanúk szerint a szénásszekér az Alszegi út felől közeledett, pontosabban száguldott valószínűtlen és ijesztő sebességgel R. köpontja felé. Az Ottó Bár teraszán borozgató két öreg fuvaros tisztán látta, hogy Mélik gróf ott áll a lángoló szénásszekér tetején, akár egy kitéphetetlenül odagyökerezett szálfa, hatalmas rubint színű esernyőt tart a feje fölé, akkorát, hogy az egész szénásszekeret mintegy beárnyékolja. A szemfülesebbek azt is megfigyelték, hogy a csodadoktor rőt-vörös szakálla még csak meg sem pörkölődött a nagy tűz közepette, miközben néhány ismeretlen szót ordított: a mezsgye-prókátor így szól, dukk-dukk affér, dukk-dukk affér. Mások a következőket vélték kihallani utolsó szavaiból: Dögöljetek meg, ti mocskos szarházi szúvak, elloptátok az Úr erdeit! De ez utóbbit bizonyára csak az ijedtség vagy a szaván fogott lelkiismeret mondatta az egyik pityókos fuvarossal, mivel semmi értelme nem volt, vagy csak nem akarták érteni a szavakat, mivel a szekér olyan gyorsan haladt, hogy két másodpercen belül már semmi sem lehetett hallani a Mélik gróffal elviharzó karabáj zajából. Úgy eltűnt, mintha csak képzelődés lett volna. Viszont ez volt utolsó alkalom, amikor R.-ben látták Mélik grófot. És nemsokára kitört a háború.

A kutatócsoport azonban más dolgokat is kiderített, de az már a halála utáni időszakra vonatkozik. Tudniillik beszélték, hogy az uradalom kastélyának udvarán lévő kút a gróf halála után olyan erős rozmaring-illatot árasztott, hogy a távoli erdőkből is odavándoroltak a szarvasok, őzek, de még a menyétek és a gyalogbékák is, hogy kortyoljanak a gyógyító forrásból. Sőt egy idő után az árván maradt uradalom közelében lakó parasztasszonyok példájára egyre távolabbi vidékekről jöttek az emberek, mivel mindenki tudta már, hogy kitört a háború, és már csak a csodákban lehet reménykedni. A háború kellős közepén a sebesült katonákat, ha csak egy mód volt rá, nem hadikórházakba, hanem a rozmaring-illatú kút uradalmába szállították, hogy kortyoljanak a vízből és újult erővel törjenek a megvadult ellenségre és fojtsák a torkolattüzeket. A misztikus varázslat és a csodák azonban úgy megszaporodtak, hogy a hatóság egy idő után jobbnak látta, ha meszet szórnak a kútba, mivel eltereli az ország lakóinak a figyelmét a politika és a háború őszerintük sokkal fontosabb kérdésköreitől. Ám a rozmaring-illat még így sem szűnt meg teljesen, mire a hatóság, Vasfejű Pandulf nagyapjának, az akkori polgármesternek a vezetésével lebetonoztatta a kutat, és két farkaskutyás őrt állított az ebek harmincadjára jutott uradalmi kastély-udvar kapujába.

Legalábbis ez volt a hivatalos változat. Akadtak azonban gyanakvóbb szellemű lakosok, mint például Szék Elek, akik azzal álltak elő, hogy az egész rozmaring-illatú kút csak egy kitaláció. Az egészet azért találták ki, fejtegette Szék Elek az Ottó Bár egyik koszos asztalára könyökölve, nem is sejtve még, hogy két árva leánygyermeket fog maga után hagyni, hogy Vasfejű Pandulf, ismertebb nevén Fehérfejű Elemér és körei távol tartsák a kíváncsi szemeket a Mélik-uradalom kastélyától, ahol állítólag titkos földalatti fafeldolgozó üzemet rendeztek be. Az éjszaka csendjében hallani lehet, ecsetelte, a gatterlapok szörnyű suhogását, amik a szálfa méretű fenyőfákat aprítják. Szó, ami szó, az évek során az R.-t környező hegyek igencsak megkopaszodtak, de a fokozatos kopaszodás az ottaniaknak nem nagyon tűnt fel, ők különben is a háború utáni új gazdasági és megélhetési lehetőségekkel voltak elfoglalva. Ám az erdők kivágása végül a talaj vízháztartási egyensúlyát is megbolondította, okoskodott tovább Szék Elek, miközben borvízsárga színű dohánylevet pökött az asztal alá, és lassan már nem csak hogy rozmaring illatú gyógyító vizünk nincsen, hanem ivóvizünk sem.

De Szék Elek nem sokáig maradhatott meg egy ilyen békés község atmoszférájában, nemsokára áthelyezték. Végtére a béke és a nyugalom, no meg a kellő alázat sokkal fontosabb. Ahogy a pátriárka alkatú, erősen korosodó és őszülő idegzetű esperes is mondogatni szokta a rubint színű katonai ejtőernyőben egy égő szénaboglyára kerecsen sólyom színű egyenruhában még egyszer, egyszersmind utoljára alászálló Mélik gróf nagy becsben tartott emlékét idézve: a víz nem válik vérré, s mint ahogyan a kutyából sem lesz szalonkabát, úgy a malacra sem való a bársony-köntös.

Mindazonáltal a gazella szökellésű Anasztázia volt az egyetlen, aki tudta az igazságot a Mélik-földek valódi eredetéről, hiszen a birtokában voltak azok a birtoklevelek, amelyek a kezdeti idők állapotát rögzítették. Igaz, a háború után a legfelesőbb hatóságok R.-ből is összegyűjtöttek minden, a háború előtti viszonyokra vonatkozó dokumentumot, hogy egy központi intézményben tegyék a kutatók számára hozzáférhetővé. De azt is mondták, hogy ez a központi kutatóintézet sohasem jött létre, hanem a béke első napjaiban elégették a dokumentumokat, és tarkón lőtték azokat, akik jártatni merték a lepcses szájukat. Beszélték, hogy a gazellaként lépdelő Anasztázia lánykori szerelme, egy román vallástörténész-hallgató és Eliade-tanítvány a demokrácia kitörésekor az Egyesült Államokba utazott és demokrácia-ellenes propagandát fejtett ki. A Pennsylvanián tartott egyik előadása után, amely Heidegger „Egy történelmi nép sorsa” című kései előadását kritizálta, főként abból a nézőpontból, hogy szerinte a román, a bulgár, a magyar, a szlovák és a környező népek történelmi sorsának kérdését el kell választani a nyugati népek sorsának kérdésétől, mivel előbbiek története a az utóbbi századokban tulajdonképpen nem is nevezhető sorsnak, esetleg csak szökött katonák és szitakötő-tündérek sárba, hányadékba, vértócsába, önsorsrontásba és apokaliptikus delíriumba torkolló részeg kanásztáncának a nagy nyugati császár őfelsége udvari bohócai között, szóval ez után az előadás után Ansztázia szerelmét, a nagy reményű Eliade-tanítványt, Csulay Eugént az egyetem lépcsőjén főbe lőtték.

De Anasztázia sem volt mai leány. Mielőtt a felsőbb hivatalok összegyűjtötték volna a régi világról szóló dokumentumokat, egytől egyik lefénymásolta őket, egy páncélszelencébe rejtette, és elásta nagyapja, Kócsi Dénes istállópadlásának tölgyfa-burkolata alá, ahonnan aztán sohasem kerültek elő, mert Anasztázia közben férjhez ment, megfeledkezett Eugénről, a háborúról, a sorsról és az ebháti dombokon tett egyre gyakoribbá váló sétái hatására teljesen átadta magát az R. körüli hegyvonulatokból áradó transzcendentális letargiának.

Mélik gróf, a csodadoktor neve azonban mindezek ellenére fönnmaradt az örökösök emlékezetében, és sohasem felejtették el, hogy az az ezerkétszáz (tán tizenkétezer) kataszteri hold, amely R.-től északra, ahol a vasút a folyóval párhuzamosan elhagyja a települést, a dimbes-dombos, kopár mezőség egészen a nyugati hegyvonulatok aljáig valamikor nagy eseményeknek volt színhelye, hiszen a nagy előd itt borított szemérmetesen fátylat Celluk Iván gróf idegrohamot kapott feleségének parázs ágyékára, amikor az a Veszes Patak habjai közé merült paráználkodni a halakkal, és itt követte el a többi, hozzávetőlegesen 1199 mitikus cselekedetét, amellyel megszerezte az utána jövőknek a ma csak a „Méliké” néven ismert homokos, köves földeket.

Bejegyzések

Az ínyenc

2009. február 13. péntek Szalontai Anna Hozzászólás most!

„Hozzávalók: egy egész gyöngytyúk…”Így kezdődött a recept a nagy ízbibliában. Meg kell jegyezni, igen szép példányt sikerült vásárolnia a nőnek a piacon, bár nem egy fácán- hisz az drágább is és ő tudta, hogy általában evvel verik át az éttermekben az embereket: fácánt rendelnek és gyöngytyúkot kapnak-, de szép fiatal, középméretű jószág, a színe pedig pompás. Nem nyakon szúrták, hiszen akkor bevérzik a hús és lilás színű lesz, hanem megfojtották. Attól oly szép, akár egy pulyka. Amúgy nem is baj, ha van otthon egy egész kopasztott, belezett tyúk, fel lehet darabolni, kiszedni ami kell, a többit bezacskózni és be a fagyóba, jó lesz majd levesnek. A nő így is tett, levágta a lábakat, a szárnyakat, a hátát, és szépen kimetszette egy pengeéles késsel a melleket, majd felkockázta. Kár is volt, hisz a nő csupán gyöngytyúk mellszeleteket akart készíteni egy kis besamell mártással, a recept azonban valóban így szólt: „Vegyen egy egész gyöngytyúkot, mossa meg alaposan, majd kívül-belül sózza be. A megtisztított fokhagymát és a fűszereket tegye bele a tyúk beljesébe..!”. Így jár az ember, ha a lapok összeragadnak. Nincs baj, fő a találékonyság, de már nem bajlódott a könyv lapjaival, hagyta ott nyitva maradni, ahol az egész tyúk rituális feláldozásának kulináris olvasata található. Amúgy szeretett kísérletezni, felfedezni új ízeket, aromákat, fűszereket, hisz annyiféle alapanyag van, amit vegyíteni lehet, csak az ember inkább a meglévő biztosra hagyatkozik. Aztán vagy sikerrel járt és jóllakott a család, vagy gyorsan rendeltek pizzát a helyi étteremből. Eszébe jutott egy főzős műsor, melynek a végén egy erősen pösze és selypítő sommelier („Hogy engedik egyáltalán az ilyeneket a médiában szerepelni?!”) szagolgatta és kóstolgatta a jobbnál jobb borokat és nagy műértően ecsetelte, hogy egyes bortípusokat milyen ételhez ajánlana. „Eszt a lankáss, napssugarass dombokon érlelt tesstess, fűszeress vörössbort leginkább a vörösshussokhoz ajánlanám…” Ezen elmosolyodott. „Tokaji van itthon, 3 puttonyos.” Fogalma sem volt, hogy milyen ételhez dukál, igazából egyáltalán nem értett a borokhoz, annyit tudott róla, hogy drága.

„Kell egy kis zene!”- és a nő feltett egy lemezt. Szerette a francia chansonokat. A Hi-Fi nem volt túl nagy ahhoz képest, hogy a ház többi része milyen berendezésekkel volt telezsúfolva: férje dolgozó szobájában scannel, fénymásoló; rádiós-pezsgőfürdős zuhanykabin és vízadagoló műanyag pohárral. Úgy gondolta a hús hamar kész lesz, amúgy is tudja nagyjából fejből, hogy milyen fűszerek kellenek, úgyhogy inkább hozzáfogott a mártáshoz. Két evőkanál liszt, ugyanennyi vaj, fél liter tej, amit végül félig tejszínnel helyettesített és sajt – mert miért ne? Izgult, először csinált ilyet. Teljesen belehabarodott a munkába, úgy ahogy összehabarodott a forró vaj a lisztbe vagy épp fordítva és ahogy aztán összerántja a tej és tejszín keverékét! Úgy érezte, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt. Aztán a sajt. Belereszelt vagy 10 deka trappistát, de úgy érezte, nem elég különleges. Eszébe jutott a hűtőben lévő kis rokfort. Nem nagyon értett a francia sajtokhoz, kezdve avval, hogy ementálit tett a mártásba és nem rokfortot, de hát neki minden francia sajt csak rokfort volt, mit törődött volna avval, hogy az egyik penészes tésztájú, a másik meg kemény sajt? Mindenesetre az egész lakást átjárta az olvasztott sajt sós illata. Eközben a felszeletelt darabokat sózta, borsozta. Fokhagyma! Igen, apróra kell vágni. Meg akkor egy kis vöröshagymát is. Utálta pucolni, de megveszett a hagyma illatáért és ízéért, főleg ha jól besózta gyakorlatilag mindenhez képest volt megenni. Kell még egy savanykás alma, mely kissé fanyarrá tompítja az ízeket, kis szárított zsálya, oregánó… Ezek a gondolatok és már előre elképzelt zamatok érlelődtek orrában, szájában. De nem csak neki.

A nő mögött 2 lépésnyire állt mereven egy férfi, ki tudja mióta. Nyaka előrebiccent, tekintete kifejezéstelen. Kezei a test mellett lógtak, térdei kissé megrogyasztva vertek gyökeret a konyha kövén. A francia dal elnyomhatta lépteit, semmi nesz nem szűrődött be, sem a nyikorgó kapu, sem az ajtó záródása, sem a hajópadló finom reccsenése, pedig nem szólt hangosan a lejátszó. A nő semmit sem vett észre, úgy feledkezett bele a főzésbe, mint ahogy a férfi is. Erősen nézte, hogy forog a nő kezében a kés, mely szinte egyforma kockákat hasít a mellfilékből, a reszelő mint csinál illatos kis forgácsokat a kemény sajtból- mert ő nagyon is jól tudta, mi a különbség az ementáli és a rokfort között-, mint pucolja az a szép kéz a hagymát.

… A férfi feje kissé oldalra dőlt, az érzelemmentes arc megrezzent, szája enyhe mosolyra húzódott…

Elővett egy nagy, széles serpenyőt. Napraforgó olajatt melegített, majd beledobta a húst, mely nagyot sercent.

…a férfi szeme megrándult…

Következett az apróra vágyott hagyma, mind a vörös,- mind a fokhagyma, a szeletekre darabolt alma… kéne még több zöldség, kis kukorica, sárgarépa…és előhözött a fagyóból egy zacskó mirelit zöldség keveréket, melyet sisteregve kezdett felengedni a hús mellett

…a férfi jobb karja kissé hátracsuklott…

és persze a nagyi által eltett paradicsomszósz!

…A fej balra kezd biccenni, a pupillák egyre tágabbak, mosolya már leginkább ijesztő vigyorrá kezd húzódni…

Belekerül a paradicsomszósz is. Felszisszent, mert a forró olaj kicsapott kezére. „Jaj a fűszerek! Majd elfelejtettem!” Homlokán a láztól és persze a tűzhely melegétől gyöngyözni kezdett a homloka. Nem lehetett kizökkenteni sem a nőt, sem a férfit. „Hogy is volt? Zsálya…” De már régóta improvizált. Feltépte a fűszeres szekrényt és kikotort mindent, amit talált. „Gyömbér-nem, szegfűszeg-nem, fahéj-nem, zsálya!” és aztán keze nem állt meg. Oregánó, kis delikát, bazsalikom-mind beletette. És érezte, ahogy az ízek kezdtek összeérni. Nem kapcsolta be a szagelszívót, hisz annyira jó volt, akár egy masszázs idegeinek. Mosoly fakadt az arcán.

…Az aromáktól részegült férfi teste kissé előre dőlt, mintha egyet lépni kívánna…

Megkóstolta, nagyon ízletes volt. Azonban hiányzott még valami! De mi? A nő tovább keresgélt és végül rátalált egy kis zacskóra. Egy jó ismerősétől kapott évekkel ezelőtt indiai fűszereket. Ez az! Csípős, karakteres íz. Szétnyitotta a zacskó száját, majd egy kiskanálnyit bányászott elő.

…Szemét le nem vette a kanálról. Ahogy közeledett az erős fűszer a serpenyő felé, úgy torzult el a férfi bárgyú arca…

Végül a fűszer belekerült a serpenyőbe, fakanállal jól elkeverte, majd –mint ahogy anno még kémia órán tanulta, hogyan lehet a különböző vegyi anyagokat megszagolni- nem hajolt fölé, csupán kezével maga felé legyezte az illatfelhőt. Elégedett mosollyal konstatálta.

…Végigfutott a ránc a homlokán, pulzusa felszökkent, arca összerezzent és fájdalmasan felnyögött…

A nő ijedten fordult hátra és felvisított.

– Maga mit keres itt?!

De válasz nem jött, a férfi talán jobban megrémült a rajtakapáson. Zavartan és kétségbeesetten keresett valamit, ami kihúzhatja ebből a helyzetből. A késről a kloffolóra járt a szeme. A nő észrevette, egyre gondoltak. A nő a késért ugrott volna, ha ez az eddig kővé merevedett férfi nem kapta volna el a nő nyakát. Odanyomta a konyhapulthoz a fejet és csak szorította.

…A szúrástól lila lesz…bevérzik…

Addig fojtogatta, míg a nő teste erőtlenül terült el a hideg padlón. Színe akár a pulykáé. A férfi belenézett a receptkönyvbe: „Vegyen egy egész gyöngytyúkot, mossa meg alaposan, majd kívül-belül sózza be. A megtisztított fokhagymát és a fűszereket tegye bele a tyúk belsejébe…”

A tűzhelyen még égett a láng az edény alatt. Mielőtt a megpirult hússal összerottyantak volna a zöldségek és a fűszerek, feltett főni egy fazék rizst. A jó minőségű, ’A’ rizst kétszer átmosta, olajon megpirította, sózta, majd felöntötte vízzel. Miközben puhult és szívta magába a sok rizsszem a vizet, meg-megkavarta és gazdagon meghintette curry porral. Volt gondja rá, hogy közben ne hagyja kihűlni a besamell mártást sem, viszont hiányolta belőle a fokhagymát, így kettőt bele is préselt. Még egy pici só és kész. Levette a gázt az összes lábas alól, hisz ezek a legjobb minőségűek, tartják a hőt. Elővette az ünnepi terítőt, a nád tányéralátétet és megterített. A villákat és késeket egyenként megtörölgette, a szalvétát pedig nagyon frappáns és ízléses módon hajtogatta bele a pohárba. A villa és kés pont a megfelelő oldalon. Gyönyörű porcelánba szedte a puha, currytől sárga rizst, a zöldséges húst, fém öntőcsészébe a mártást, majd az asztalra helyezte őket. Szalvétát gyűrt partedli gyanánt az ingébe, kiszedte magának az ételt, kisujját felfelé biggyesztve felemelte a villát, majd hozzálátott. Úgy érezte mennyei. Egyszerű étel, de annál finomabb. Minden falatot körbeforgatott a szájában, nehogy elszalasszon egy ízmolekulát sem! A mosoly visszatért arcára, a zene kellemesen zsibbasztotta idegeit. Ezt csak fokozta volna a Tokaji, talán még a borszakértőnk is megengedte volna a szervírozását, de erről mit sem tudhatott a férfi.

Jóllakottan felállt, fogta a mosatlan tányért és az evőeszközöket, majd rendre elmosta, eltörölgette.

Bejegyzések

Névtelen szerző: Gaia pusztulása

2009. január 29. csütörtök Jánossy Gergely Hozzászólás most!

Egy időben II. Ramiro, León királya sokféle szóbeszédet hallott egy hajadon szépségéről és bájairól. A lány mór származású volt, de előkelő családból származott, apja Dom Çadam Çada volt, dédapja pedig Aboali király, aki még Rodrigo idejében hódította el a keresztények földjeit. A lány testvére, Alboazer Alboçadam uralkodott a Gaiától Santarémig terjedő vidéken, és sokat harcolt a keresztényekkel, közülük pedig leginkább León királyával. A hosszú csatározás után Ramiro hajlott már arra, hogy békét kössön a mór nagyúrral, és mi több, úgy gondolta, hogy felé barátságot színlelve könnyen megszerezheti annak szépséges húgát is, akit már jó ideje kiszemelt magának. Ezért azt üzente Alboçadamnak, hogy megkedvelte őt, és szívesen meg is látogatná, hogy véget vetve az ellenségeskedésnek szorosabb szövetséget kössenek. Ellenfele örömest egyezett bele a látogatásba, és meg is hívta magához Gaia várába. Ramiro késlekedés nélkül indult útnak három hajójával, és elkísérték hű lovagjai is. Amint megérkezett, az volt az első kérése, hogy adják neki a mórlányt, hogy őt megkeresztelve feleségül vehesse. Kérését Alboçadam rögtön vissza is utasította:

– Van már neked nőd, aki gyereket is szült neked. Te keresztény vagy, hogyan házasodhatnál hát másodszor is?

A király ugyan elismerte, hogy valóban házas, de ez nem akadálya egy újabb frigynek, mondván, hogy felesége, Aldora királyné közeli rokona, és ezért a Szentegyház úgyis elválasztja majd őket. Alboçadam ennek ellenére hajthatatlan maradt, és egy egész királyságért sem volt hajlandó húgát a keresztényre bízni. Mohamed törvényére esküdött, hogy máshoz nem adhatja, mert a marokkói király már eljegyezte őt.

Ramirónak így cselhez kellett folyamodnia. Volt vele egy neves csillagjós és mágus, Aman, aki varázslatával hirtelen éjjeli sötétségbe borította Gaia egész vidékét, amire óriási fejetlenség tört ki a mór udvarban. Ezt kihasználva Ramiro elrabolta a lányt, és a közelben horgonyzó hajójára taszigálta. Épp szedték volna a horgonyt a nemesek, amikor csapatával odaért Alboçadam. Mórok és keresztények ádáz csatát vívtak a egymással. Ramiro királynak huszonkét embere veszett ott, de a másik csapatból még többen hullottak el. Miután Ramiro a mórokat legyőzte, a lányt először Minhorba, utána pedig a leóni udvarba hurcolta magával, hogy megkeresztelje. A lány az Ártiga nevet kapta a keresztségben, ami az akkoriak nyelvén megtért bűnöst és kívánatos hajadont is jelentett.

Alboazer Alboçadam tajtékzott a haragtól, amikor minderről értesült, és azon gondolkodott, hogyan tudná ezt a becstelenséget megbosszulni. Hallotta, hogy Dona Aldora királyné Minhorba érkezett. Úgy döntött hát, hogy elrabolja a királynét, ezért amilyen gyorsan és titokban csak tudott, odament, és a városba bejutva elfogta a királynét és ezen kívül mindenkit, akit csak katonái ott találtak. Nemes hölgyeket, hajadonokat, és az őket védelmező katonákat mind bilincsbe verve vonszolta hajóira. A rabokat végül Gaiába vitte, abban az időben még fényes paloták álltak ott.

Amikor Ramiro királynak ezt elmondták, a düh olyan iszonyatos erővel tört rá, hogy tizenkét napig magához sem tért az őrjöngéstől. Amikor újra eszméletére tért, a fiáért, Don Ordonho infánsért és leghűbb alattvalóiért küldött. Ezek sietve meg is érkeztek mind, hiszen tudták már, hogy rettenetes háború közeleg. Öt hajóval indultak útnak, több ugyanis nem volt a királynak. Evezősöket sem vittek magukkal, mert Ramiro úgy parancsolta, hogy a gályarabok helyett maguk a katonák evezzenek, mert bár kevés hajója volt, a bosszú sikeréhez minél több jó harcosra volt szüksége. São João de Furado közelében kötöttek ki, és hajóikat a part menti fák közé rejtették, éjjel pedig kimerészkedtek a partra. Ramiro király fiának azt a szigorú parancsot hagyta, hogy a csapattal együtt maradjon csak a hajók közelében, és ne moccanjanak onnan egész addig, amíg a kürt szavát nem hallják. Akkor viszont siessenek a király segítségére, amilyen gyorsan csak tudnak.

Ramiro magára kötötte kardját, felöltötte páncélingét és magához vette kürtjét is. Mindezeket pedig egy nyomorúságos ronggyal álcázta. Felment Gaia vára alá, és ott leheveredett egy kút mellé, mintha csak egy utolsó leprás koldus lenne. Azt eszelte ki, hogy ezzel a csellel megláthatja a királynét, és tanácsot kérhet tőle, hogyan tudná legyőzni Alboçadamot, fiait és teljes seregét. Mire is menne most felesége nélkül? Ha ő nem segít, biztosan elszalasztaná a lehetőséget, és nem állhatna bosszút a móron. Így gondolkodott a király, de az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és minden az Ő akarata szerint történik, nem pedig úgy, ahogyan mi, földi halandók gondoljuk el.

Volt a várban egy Petrona nevű francia lány, a királyné egykori udvarhölgye. Miután a mórok elrabolták, rabságban is tovább szolgálta korábbi úrnőjét. Mikor Petrona lement a kútra vizet hozni, a kút kávája mellett ott találta a koldusnak öltözött királyt, de az olyan rongyos volt, hogy nem lehetett felismerni. A király arabul szólt hozzá, és Isten szent nevére vizet kért, mondván, hogy olyan gyenge, hogy még a kútkávát sem éri el. Erre a lány egy kancsóból inni adott neki. Volt egy félbetört kámea-köve Ramirónak, melynek másik felét felesége tartotta magánál. Ezt a követ vette a szájába, és ivást színlelve beleejtette a kancsóba. A szolgálólány ezután elvitte a vízzel telt kancsót a királynéhoz, aki rögtön felismerte a mosdótálba pottyanó ékkövet. Kikérdezte hát szolgálóját, hogy ugyan kivel találkozott az úton, de az csak a fejét rázta. A királyné nem hitt neki, kérlelte, ha tud valamit, ne tagadja le, mert bőkezű hálára számíthat. Erre aztán csak már kibökte a szolgálólány, hogy egy leprás koldus volt a kútnál, aki Istenhez fohászkodva vizet kért tőle. A királyné pedig elküldte Petronát azzal, hogy keresse meg őt, és titokban hozza elé. A szolgálólány el is ment a koldusnak öltözött királyhoz, és így szólt hozzá:

– Te szerencsétlen, figyelj rám! Úrnőm, a királyné azért küldött, hogy vigyelek el hozzá, mert gondoskodni kíván rólad.

Ramiro király beleegyezett, mondván, hogy ha a Jóisten is úgy akarja, akkor elkíséri őt, ezért a hátsó ajtón át nagy titokban bementek a palotába. Mikor a királyné meglátta Ramirót, igencsak elcsodálkozott a látványon:

– Király uram, mi hozott ide téged?

– A szerelem, amit irántad érzek. – fordult amaz hitveséhez.

– Vigyázz, mert itt biztos halál vár rád!

– Sebaj, akkor a szerelmedért halok meg. – A királynét viszont mindez cseppet sem hatotta meg:

– Micsoda? Hát pont te szeretnél engem, te, aki Ártigát innen elraboltad, csak mert jobban szeretted, mint hites feleségedet? – fakadt ki. Majd erőt vett magán, és így folytatta:

– Király uram, most gyorsan bújj el ide, ebbe a fülkébe, amíg kimentem magam az udvarhölgyeknél, és nemsokára visszajövök érted.

Amíg a király ott rejtőzött, megérkezett Alboçadam, és rögtön a királyné hálószobájába ment. A királyné ezzel fogadta:

– Jó uram, mit tennél Ramiro királlyal, ha foglyod lenne?

– Ugyanazt, amit ő velem: szörnyű kínok között ölném meg.

Ramirónak mindezt végig kellett hallgatnia. A királyné végül így szólt a mórhoz:

– Itt van ellenséged, ebbe a fülkébe vetve. Most aztán kedvedre bosszút állhatsz rajta.

A király átlátta, hogy felesége megcsalta őt, és életére tör. Tudta, hogy a várból csak akkor szabadulhat meg, ha cselhez folyamodik, és itt az ideje, hogy saját erejéből védje meg magát és becsületét. Ezért előlépett rejtekéből, és olyan hangosan, hogy az egész palota hallja, ezeket mondta:

– Alboazer Alboçadam! Vétettem ellened, tudom jól. Bűnömet meggyóntam lelkiatyámnak, aki feloldozásképpen azt parancsolta, hogy előtted megalázkodjam. Tégy velem ezért bármit, ölj meg, ha akarsz. Barátodnak mondtam magam, és húgodat mégis elraboltam. Akkora bűnt követtem el ellened és hitem ellen, hogy megérdemlem a vérpadot. Ahogyan vétkem híre is messze földre jutott el, úgy halálom hírét is kürtszó tudassa minden alattvalóddal.

Ramiro ezzel a csellel azt akarta elérni, hogy Alboazer Alboçadam fiai és minden rokona odajöjjön, és így könnyebben rajtuk lehessen ütni. Így folytatta tehát:

– Mivel halálom órája közeleg, arra kérlek, hogy hívasd ide minden fiadat, lányodat és rokonodat, és e város minden népét. A palota udvarán állíts fel a vérpadot, olyat, ahonnan messzire szól a hang, és engedd, hogy ott még utoljára megfújjam kürtömet. Így rajtam is bosszút állhatsz, fiaid és családod becsületét is visszaszerzed, és az én lelkem sem jut kárhozatra. Nem tagadhatod meg mindezt tőlem, hisz vallásod is kötelez arra, hogy mindenféle hitű lelket a pokoltól megments!

Alboçadam megsajnálta a királyt, és meg akart kegyelmezni neki. Így szólt a királynéhoz:

– Bizony mondom neked, ez az ember megbánta bűneit! Én is vétkeztem ellene, csakúgy, mint ő ellenem. Igazságtalan lenne hát, ha őt megölnénk, hiszen alávettette magát hatalmamnak.

A királyné dühösen támadt a mór nagyúrra:

– Alboazer Alboçadam, te gyáva féreg! Jól ismerem én Ramirót, és biztos vagyok benne, hogy ha most nem ölöd meg, soha nem menekülsz előle. Le fog győzni téged, mert Ramiro ravasz és bosszúszomjas. Vagy nem hallottál arról, hogyan vájta ki nála néhány nappal idősebb testvére, Dom Ordonho szemét, hogy kitúrja jogos örökségéből? Nem emlékszel, hány csatát vívtál vele, hányszor győzött le, és milyen sok katonádat ejtette foglyul? Talán elfelejtetted az erőszakot, amit húgodon tett? Nője voltam, és te elraboltál tőle: egy keresztényt jobban nem is sérthettél volna meg. Vedd észre, hogy életeddel játszol, ha most bosszút nem állsz. Lelkedért aggódsz tán? Azt pont azzal mented meg, hogy megölöd Ramirót, hiszen ő más vallású, mint te. Csak azt a halált adod neki, amit ő kért tőled, és amit lelkiatyja is igazságosnak tartott. Ostobaság lenne ezért, ha most szabadon engednéd.

Szomorú lett Alboçadam, amikor mindezeket meghallotta. Azt gondolta magában, hogy szerencsés az a férfi, aki sohasem bízott asszonyban, hiszen lám, ez a nő a király hites felesége, még gyermeket is szült neki, és mégis azt akarja, hogy férje becstelen halált haljon. Elhatározta ezért, hogy amint csak teheti, eltaszítja magától Aldorát, és nem fog többet hallgatni rá. Másrészt viszont azt is fontolóra vette, amit a királyné mondott Ramiro király bosszúszomjáról. Titkon ő is gyanította, hogy Ramiro életére törne majd, ha most nem ölné meg. Miután mindezeket meghányta-vetette, mindenkit egybegyűjtött, és így szólt Ramiro királyhoz:

– Látom, hogy megbántad bűnödet. Bizony őrültség volt tőled, hogy hozzám eljöttél! Vezekelhettél volna saját palotádban is. Tudom, hogy ha egyszer én kerülnék a te kezeid közé, akkor nem menekülnék meg a haláltól, ezért megteszem azt, amit magad kértél tőlem.

Majd Ramirót az udvarra vitette, és megengedte neki, hogy kürtjét megfújja, ameddig csak tüdejéből telik. Ramiro király még csak azt kívánta, hogy a kivégzésen jelen legyen a királyné, minden asszony és hajadon, a mór összes rokona, és a palota többi lakója. Alboazer Alboçadam pedig parancsot adott rá, hogy minden az ő akarata szerint történjen.

Erejét összeszedve megfújta hát kürtjét, és amint fia, Dom Ordonho infáns ezt meghallotta, a katonákkal segítségére indult. Abban a pillanatban, amikor a felmentő csapat berontott a palota kapuján, Ramiro király leugrott a vérpadról, és fiához ilyen parancsot intézett:

– Gyermekem! Sem édesanyádat, sem a vele lévő többi asszonyt és hajadont ne merészeljétek megölni, mert a királynénak más halált szántam.

Aztán előrántotta a kardot, és olyat vágott Alboçadam fejére, hogy annak mellkasáig hasított a penge. Ott hullott el Alboçadam négy fia és három lánya, és minden mór, aki csak a palotában volt. Kő kövön nem maradt Gaia városában, mindent porig romboltak.

Ramiro király magával vitte feleségét, minden asszonyt és hajadont, és a hajókba tuszkolta őket. Hívatta fiát és híveit, hogy elbeszélje, mint esett találkozása a királynéval. Elmondta nekik, hogy saját földjén fog szigorú törvényt ülni felette, ezért is nem ölte meg őt azon nyomban. A nemesek elborzadtak a királyné gonoszságán, Dom Ordonho pedig könnyeivel küszködve csak ennyit tudott mondani:

– Uram, anyámról én rosszat nem szólhatok. De apám cselekedjen úgy, ahogyan becsülete kívánja.

Ezután beszálltak a hajóikba, és Foz d’Ancorába eveztek, hogy ott kipihenjék a hosszú hajózás és csatározás fáradalmait. Itt tudatták a királlyal, hogy a királyné folyton zokog, amire a király gúnyos mosollyal így válaszolt:

– Hozzátok csak ide, hátha elárulja nekünk, hogy mi bántja! – És mikor végre odahurcolták, kérdőre vonta:

– Miért ilyen búskomor ma, királyné asszony? – Szegény asszony a zokogástól rázva így felelt neki:

– Mert te megölted a mórt, pedig ő jobb volt nálad.

Erre viszont már az Infáns is megkeményítette szívét, és így fordult apjához:

– Láthatod, hogy az ördög szól belőle, mire vársz hát? Ha nem sietsz, a végén még elszökik jogos büntetésed elől.

Végül a király parancsára egy nagy kőhöz kötözték a királynét, és ott helyben a vízbe vetették. Ezért hívják máig a helyet úgy, hogy Foz d’Áncora, azaz Horgony-öböl. Egyesek híresztelik még, hogy Dom Ordonho talán pont azért nem örökölhette Kasztília földjeit, mert ő kívánta anyja halálát, de erről biztosat nem lehet tudni.

Ramiro király Leónba ment, és szózatot intézett alattvalóihoz, melyben elmondta nekik Aldora királyné gaztetteit, és azt, hogy a királynő halála miatt újra kíván házasodni. Bizonygatta, hogy Ártiga méltó felesége lehet majd, hiszen személyesen győződött meg arról, hogy milyen kiváló mór családból származik. Háza népe nem győzte helyeselni döntését, és mondják, hogy ebben közrejátszhatott az is, hogy Aman, a csillagjós is neki kedvezően jövendölt:

– Ártiga ékkő minden élő asszony között, – így szólt a jóslata – jó keresztény lesz, és az Úr sok fiúval áldja meg, akik nagy tetteket és hősi kalandokat visznek majd véghez.

És valóban így is lett, ahogyan Aman megjósolta, mert Ártiga hosszú életű volt, ő építtette São Juião kolostorát és számos kórházat is. Utódai pedig mindazt véghezvitték, amiről a csillagjós beszélt.

Jánossy Gergely fordítása

ÚjNautilus

Címke: próza

Részlet a TÖRÖK TÜKÖR c. regényből

A RONTÓK

MENEKÜLÉS

Mélik gróf holdjai

Az ínyenc

Névtelen szerző: Gaia pusztulása

Irodalmi és Társadalmi Portál