Lajos Krisztián tiszteletére

A hulló zimankó Lali vállain cseppfolyóssá vált. Egyre csak húzogatta az öngyújtó forgófejét, a hüvelykujján a bőr már keményre dagadt, de továbbra is csak a tűzkövet karistolta, lángot nem tudott csiholni.

– A rohadt életbe! – ideges ritmussal verte a tenyerébe a gyújtót.

Újra próbálta. Az előtte álló kocsi kipufogójából áradó füst, most kezdte igazán idegesíteni.

– Most beszállsz, vagy megvárod, amíg hóember leszel? – a parkoló kocsiból Krisztián úgy szólt ki, hogy a kinyitott ajtóba addig kapaszkodott, amíg neki nem vágta a megállni tilos táblának.

– Cseszd meg, ez jól sikerült. – öntudatlanná vált rutinnal kikapta a cigit a szájából, az ujjai között az öngyújtóval együtt addig forgatta, míg a másik kezével felnyitott cigarettásdobozba feltűnés nélkül be nem csúsztatta őket.

– Most aztán pláne nem szállok be! – idegességében keresni kezdte a szájából eltűnt cigit. Lassan kapott észbe.

Krisztián kidugva a fejét rápillantott az ajtóhorpadásra, brekegett egy jó ízűt Lali felé, de ő láthatóan nem vette a lapot.

– Ne legyél gumi zsuzsi! Már tíz perce jár a motor! Nyomom a fűtést tökig. Toppanjál már be! – kiáltotta feldúlt hangon. Az arcán mintha a hajszálerek felrobbantak volna, mert a szeme körül a bőre vörösre vált. Ez a hirtelen feltűnő élénk szín nem túl előnyösen emeli ki a szúrós zöld szemeit, gondolta nevetve Lali.

 – Olyan vagy, mint egy hüllő, ha felhúzod magad, tudsz róla? – beszállt a kocsiba, nevetésével próbálta kedélyesebbé varázsolni felpaprikázott barátját.

– Nem tudtam. De most már igen. Köszönöm professzor úr. – ingerült hangja a feneke alatt forgolódó sebváltónak szólt. Lali azonban szokás szerint magára vette.

– Prométheusz magamra hagyott. – Lali melankolikus arccal figyelte, hogyan halványodik el a lehelete a kocsi fűtött terében.

– Ja. Ja. Gondolom nem ő volt az első. – Krisztián érdektelenül válaszolt, a rádióadók keresése gyermeki figyelmet követelt tőle. Miután megtalálta a legjobb zenét, a feje a zavarodottságtól hátrarúgott.

– Mégis ki a faszom az a Prométheusz?

– „Ne legyél már tufa!” – idézett a Moszkva tér című film párbeszédjéből, majd válaszolt – Az a görög hérosz, aki az embereknek odaadta a tüzet. – szólt okító hangon.

– „Anyád a tufa!” – folytatta a film párbeszédjének replikájával, mielőtt értetlenkedni kezdett volna – Mi? Hérosz? – mintha keserű lenne a tudatlanság, összegyűrt arcbőrrel rázta a fejét.

– Az, hérosz. Egy kibaszott hero!

Krisztián majdnem feltolta a hajára a szemöldökét, olyan felderült arccal kiáltotta, – Vágom, a csávó olyan volt, mint a Chuck Norris.

– Mondjuk. – hagyta annyiban.

– Na figyelj! Én vagyok a te hősöd. – laza ujjmozdulattal benyomta a szivargyújtót.     

Lali ajkai közül kibuggyanó mosolyra Krisztián azonnal lecsapott.

– Te figyelj, ne parázz, patent kis autó ez. Senki nem fogja észre venni, hogy elvisszük.

– Csak a tulaj? – kérdezte segítő szándékkal Lali.

– Nem gondolhatok mindenkire.

– Az igaz.     

– Most miért vagy ekkora geci? Félórával ezelőtt még te is benne voltál! – fakadt ki Krisztián, láthatóan nagyon a szívére vette az ügyet.

– Igen, mert rá akartam gyújtani. Egyébként is, hova mész ezzel? – kezével rátenyerelt a vezetőülés fejtámlájára, hogy könnyebben hátranézhessen.

– A hátunk mögött ott áll egy kisteherautó, épp csak a rendszámtábláját nem akasztotta rá a kocsi lökhárítójára. Előttünk itt van ez a kibaszott fényes hatos BMW. – a mutatóujjával kocogtatta a szélvédőt – Nem tudsz kiállni úgy, hogy neki ne menj valamelyiknek. Ha előre mész, a BMW riasztója tuti sípolni kezd, mögöttünk, a kisteherautóból, pedig még vagy egy óráig pakolni fogják a cuccot ide a boltba. Válassz, melyiknek a sofőrjével akarsz egyezkedni?

Ebben a pillanatban pattant ki a szivargyújtó.

Lali előkaparta a rágott szűrőjű cigijét, és boldogan érintette hozzá az izzó fémrugót. Krisztiánnak az egész úgy tűnt, mintha egy eszkimó dugná az orrát valami meleghez.

…emlékszel-e még, karcos szél fújta szárazra az arcunkat, a tőlünk kimért távolságát ezerszeresére növelő Nap fénye a szitálós ködön szüremlett át, átgyürkőzte magát, átpréselődött, megfogyatkozott a fény, de átért, át azon a tejes ködön, mint a hegytetőkön, mint a hegyek tetején terpeszkedő réteken, ahol lovak szaladgálnak, az orrukból páragomolyagot pöfékelve, mint az unikornisok, köd, város, tejszitálás, napfény megszűrve, emlékszel, vajon, még, akkor beléd karoltam, és te nem ellenkeztél, vajon eszedbe jut-e néha.

A beléd-karolás. Vagy, hogy voltunk. Hogy megtörtént. (Ha, tényleg.) Csak a derengés, és a mellékutcák, amiknek útvesztőjében céltalanul bolyongtunk. Fagyott, és nemrégen kelt fel a Nap. Beszéltél. Velünk szemben emberek, babakocsik, hajléktalanok fél-fagyva, ugyanaz a póz, a sietés és a zsebbe tömött kéz póza, merevgörcs, hideg. A kar a testhez dermedve, torz kérdőjel. Az előző éjszaka, hogy akkor mi volt, és mi most jobban fázunk, mint mások, mert nem is nagyon aludtunk, igen, néhány óra a közös ismerősnél, aztán a hasító ébredés, révedés, kóválygás, egy falat ráncos zsemle, háromnapos, újramelegített citromáztatott tea. Az előző éjszaka, amely, mint mondtad, feljogosít minket arra, hogy csak csellengjünk – az egyik kedvenc szavad –, meg, hogy fázzunk. A legjobb, mondtad vacogtatva a hangokat, egymáshoz koccintva a fogaid recéjét, a legjobb az lesz, amikor hazaérünk, lezuhanyozunk, még néhány korty forró tea mézzel, és utána bebújunk a meleg ágyba, a hajunkban, mert nem fogjuk megmosni, az túl sok időt venne igénybe, a hajunkban majd érezzük a cigarettafüstöt, ami odafészkelte magát, és így alszunk el, tökéletes békében önmagunkkal.. Akkor felvetettem, jó volna együtt, összegabalyodva elaludni, de ügyet sem vetettél rám, ahhoz túl hideg volt, ahhoz alapvetően voltál közömbös és önző. Megálltunk a kis parkban, nem ültünk le, állva gyújtottunk rá, állva a pad mellett, amire hártyát nyalt a dér. Felkacagtál. (Hogy tudsz ilyen iszonyú hidegben.) Beszéltél. Emlékszel, kérdezted, arra a fickóra  – ósdi szó, olyan, mint az ósdi szó maga, de szívesen használtad, kissé megpöccintve az első szótagot -, aki a végén a combodat markolászta, csipkedte, az én kis cérnavékony, nyúllábvég combocskámat, mint a csirkéét, vagy istentudja, az olcsó kurvákét, a két ujjával, a hüvelyk-és mutatóujjával szinte átérte a térdemnél, az állandóan azt sugdosta, hogy te, te, te, hogy te-te-teee, de szeretnélek az ágyamban látni, teee. Hogyne emlékeznék, vékony volt, beesett arcú, a szeme két kis sziklácskába igénytelenül belevájt odv, az egész maszk szögletes, mint a hanyagul formált kövek az idők kezdetén, a karjai hosszúak, és úgy kérette magát, mint a gyerekek, apu, lányok, lányok, tiii, ha megkértek, még itt maradok veletek, három napja nem alszom, de ha tiii megkértek, megteszem értetek. Fogta a combodat, fogdosta, markolászta, tapintgálta, mintha lehetne, de te nem ellenkeztél, talán nem tudtad, hogyan kell. Felkacagtál. Akkor és most. (Mintha mindig.) Nem ez volt a lényeg, folytattad, mikor tettünk még néhány didergős lépést a tér körül, nem ez, hanem a forgás, a pörgés, emlékszel, amikor a madarak felrepültek a hajunkból és körtáncot repültek a kócos fejünk felett, amikor a cigarettafüst mint a kilélegzett eleven pára megállt a levegőben egy nagy foszlós tömbben, akkor, akkor történt valami. Nem kérdeztem, nem kérdezem, micsoda. Nem is akarnád soha elmondani. Közelebb húzódtam, szipogtál, nem volt zsebkendőd, a leheleted maró alkoholbűz, mosatlan fogakon erjedő ropimaradványok. Meg a dohány. Az ajkaid cserepesek. Most is azok, nem mindig, csak a nagy hidegben, s folyton nyálazod, a nyelved mint az ajkaid szorgalmas dajkája, néha elő-előbukkan, és elvégzi a rutinos fényesítést, karbantartást. Megöleltelek volna. A történetünk akkor vette kezdetét, pedig nem, nem öleltelek meg, és nem, egyáltalán nem zavart igénytelen voltod, amit hiába kendőztél a kis parfümillattal, amit mosdókban, titokban permeteztél a ruhádra meg a nyakhajlatodra. Megtettem volna, csak a hideg, tudod, meg a mennem kell, vár a paplan. Valahogy így kezdődött, emlékszel-e.

Valahol nagyon mélyen jártam egy aszexuális szférában, ahol hogy nő voltam vagy férfi, nem számított semmit, a nemek mint távoli csillagok ragyogtak jelentéktelen fénnyel a földbe süppedt jelenre, nő-férfi, férfi-nő voltam, vagy gyerek vagy aggastyán, igazából talán egyik sem, furcsa szagtalan tér, inkább homály, azok a köddel és dérrel bevont fenyvesek, azok a buggyanó mocsarak, vagy a furcsa lázzajjal felserkentett pestistáborok, esetleg a tenger vagy az óceán fullasztó halálsötét mélysége, a fény hiánya, a fénytelenség maga, csak azok a lámpás hatalmas szemű nagy halak meg a láthatatlan baktériumtenyészetek, szóval távol a fénytől, az élettől, a nemzéstől, a harctól, a falástól és a felfalatástól – de mégsem fenyvesnyugalom, ez amolyan gyermeki vagy aggastyáni füllentés, tévesztés vagy felejtés, nem nyugalom vagy béke, hanem az érintetlen szenvedés egy nagyon őszinte, idő előtti világból, amikor még minden elkülönített kategóriákban, csak fogalmakban létezett, vagy nem létezett, csupán volt, mint egy ötlet, a teremtő vagy a véletlen csupasz, hideg ötlete –

Ezt abban a házban írom, ahová be akartam költözni. Akkor most beköltözöm.

Az épület a Csiki-hegyek lábánál állt, nem messze a kőgörgető szikláktól, a települést átszelő műúttól számított harmadik házsorban, a hegyoldal fölső részéhez tapadva.

Lassú volt a járás odáig.

A meredek, bazaltkövekkel kikövezett ösvény próbára tette a lábat, és az is nehézséget jelentett, hogy hirtelen bukkanók, gazos, kikerülhetetlen árkok törték meg a járás ritmusát. Annak is tartogatott meglepetést, aki naponta közlekedett rajta. Én pedig jöttömben és mentemben kétszer megtettem az utat a buszmegálló és a ház között

Jobbra kellett elindulnom, amikor a Templom előtt lekászálódtam a tömött buszról, mely ebben a megállóban mindig kiürülni látszott. Eltelt egy kis idő, talán néhány hónap is, amíg észrevettem, hogy a régi falusiak képtelenek elfogadni a településen bekövetkezett változásokat, és ma is úgy tesznek, mintha ez tér maradt volna  meg  buszvégállomásnak, ahol muszáj lecihelődnie az embernek; aki távolabb lakott innen, az is itt szállt le, mert a megszokás nagy úr, és vajon ki közösködne közülük az idetelepedett idegenekkel? Ez abból is látszott, ahogy szemük sarkából a városi utasokat méregetik.

A község végéhez tapasztott tízemeletes betonsilókban a Pestről kiszorult embertömeg préselődik össze, akiket a fővárosi lakhatási szabályok az agglomerátumba száműztek; emiatt a helység sokat változott az elmúlt évtizedekben, de korántsem minden esetben történt ez előnyére; a lakótelep éjjeli szállás volt csupán a szegényebb rétegek számára, akik a szűkös garzonokban rakosgatták éleire a félretett forintokat, hogy családi házra váltsák az álmaikat. A tehetősebbek a régi falu távolabbi, félreeső zugaiba, a szélső házak és a rétek, fasorok közeibe, és az elhagyatottabb területeken egymás hegyén-hátán építkeztek tulajdonosi öntudattal, melyet a korszak urai meghagytak a számukra. Az eredetileg egyutcás falu hosszúra nyúlt svábházait, és a tekergő házsorokat is megbontották, toldozták, alakították, a nyárikonyhákból – házilagos kivitelezéssel – szobákat fabrikáltak, úgyhogy a község már a Budai-hegyvidék egyik külső nyúlványa alatt kígyózott ide-oda, és kicsinyke beszögeléseket, utcákat magába fogadva szinte lepényszerűen terült szét.

A helység alaktalansága azonban a Templom térnél válik első ránézésre is szembeötlővé; a kövezett útnak erre a pontjára esik a domborzat legerősebb lejtése, mégis itt – meglehetősen előnytelen módon – a tölcsérszerűen kiszélesedő vágatban alakították ki egykoron a buszfordulót.  Amiből arra következtettem, hogy hosszú időn keresztül, talán még az első lovaskocsik korától ezen a kis teraszon kapcsolódott össze a település a külvilággal.

Itt, a kopott, kékfestésű angyalos gipszdomborzattal díszített templombejáróval szemközt keskeny lépcsők emelkednek, kicsit tévetegen rádőlve egy lelapított földhalomra, melyben elhasznált neoncsövekhez kötözött rózsatövek állnak. Egy-egy lépcsőfok hullámot vetve előrebukik, hogy helyet csináljon a föltörő, méretes dudvának. Ezt a rozoga följárót kevesen használják, mert a bejáratot a helybeliek inkább kétoldalról közelítik meg; a parasztember fölöslegesen nem pazarolja az energiáit, hallottam egyszer a Marx Károly utcai vegyeskereskedésben egy számító gazda megütközését szomszédjának fölösleges mozdulatát kommentálva.

Szemem érdeklődés nélkül, szinte közömbösen elsiklik a málló lépcsők fölött.

Nem mulasztok semmit vele, mert pillantásom szinte elrepül a hegygerincig, ahol egy fenyősor árnya mered a csillagok alatt a dermedt tájra.

Nem ragaszkodom a Templom tér látványának közvetlenül előttem föltáruló darabjához, mert nem idéz meg bennem visszatérő érzéseket. A templom harangkongatása sápadtul csendül, ha a vasárnapi nagymisére hív; a helyiek sem tartják becsben. Ezt a tényt, szót sem érdemlő apróságként könyvelik el a lelkészi hivatalban, amely nem igényel intézkedést.

Amikor kiverekedem magamat az utazás hangulatából, elsőnek széles ívben az öreg sírkertet kerülöm meg; a kőkerítés maradványai között lerövidíthetném a járást a magam számára, ha átvágok a mohos és az évszázadok múlásával küszködő megpenészedett sírkövekkel szegett ösvényen; de kiszámított pontossággal ragaszkodom a másik, bevált úthoz. Úgyhogy egészen a mai temetőig elmegyek. Az idegenség mélyhullámai hirtelen föltörnek bennem, amint elhagyom a maradék bitumenből összegyúrt utat, és elindulok egy betonoszlopokról gyéren megvilágított emelkedő felé. Az emelkedő a temető után következik, egyre meredekebb szögben. Az egyik házban szellőztettek, a hegy lankája felől támadt hirtelen fuvallat kidagasztotta a megfakult csipkefüggönyöket. Olyan érzésem támadt mintha tavasz lenne, pedig már jócskán bent jártunk az őszben.

Kedves gyerekek, bácsik, nénik, munkanélküliek, szociális segélyre szorultak, gyeden lévő kismamák, olyanok akiknek van állásuk, meg olyanok, akik annak ellenére, hogy van állásuk, még dolgoznak is, meg olyan emberek, akiknek van állásuk, dolgoznak és akár még fagyit is esznek unsoweiter unsofort, és a semmiképpen ki nem hagyható egyéb értelmes élőlények, akik minden viszontagságai ellenére ismerik, és legalább megértik a magyar nyelvet, mert ugyebár egyáltalán nem kötelező beszélni tudnia annak, aki ért, habár bizonyára elkerülhetetlen, hogy aki egy nyelvet megért, az adott nyelven többé- kevésbé értelmes, épkézláb mondatokat is képes legyen összeszerkeszteni, kivéve, ha az illető néma, illetve akkor is csak a beszédben nem képes ennek az egységnek a megfogalmazására, és mikor azt mondtam az előbb, hogy nem tud egy mondatot összeszerkeszteni, akkor bizony ennek tükrében nem állítottam megfelelő bizonyítékokkal alátámasztva, hogy az ember, amelyik beszélni nem tud fizikai jellegű problémák miatt, az elméjében sem képes, akár hibátlan struktúrájú mondatot alkotni.

Egyébként elnézést kérek azoktól, akiket a fenti bevezetőből kihagytam, illetve akiket véletlenül negatívabban állítottam be a Keletinél…hahaha, mivel ugye az a legkeletibb nagy vasútállomása Budapestnek, és a kelet az rossz!!! Ezzel legalább ez az egy helyén van, mert ugyebár a Nyugati nem nyugaton van, a Déli pedig nem délen. Na már most, ha tényleg, komolyan itt tartunk, akkor csűrünk és csavarunk még egyet az agyamban lévő mondatokon, hogy bizonyos elemek végképp elveszítsék az iromány fonalát, és így dühösen lecsapva otthagyják, hogy megfőzzék a kedvenc ebédjüket, mondjuk egy paprikás krumplit. És mire az elkészül, addigra az a része annak a bizonyos tábornak, akik elkezdték olvasni, amit én most ide írok, de nem tették le, hogy paprikás krumplit csináljanak helyette, addigra fogják ezt befejezni, amikorra a másik típus éppen befejezte az ebédet, és azon kezd el gondolkodni, hogy mennyire fura az, hogy én a múltban múlt időben beszélek a jövőről, amit ugyebár nem fog megtenni, mert az olvasást már az előbbi mondatnál abbahagyta.

Nem, nem, nem! Kérem! Nyugodjanak meg, nem kell aggodalmaskodni, a fenti mondatokban minden a helyén van, csupán több kacifántosságot kéne olvasniuk abban az esetben, ha mégsem értik, és pirossal aláhuzigálnák hullámos vonallal, ahogyan a tanítónénik szokták.

Egyébként ilyen be-,ki-,le-,fel-,meg-,el-,át-,rá-,ide-,oda-,szét-,össze-,visszakuszált mondatokat jómagam sem szoktam olvasgatni, mivel nem találok, ezért aztán előbb meg kell írnom, hogy legyenek ilyenek a környezetemben, és azután már jóízűen olvasgathatom őket, bár, bevallom, azt még nekem is gyakorolni kell, hogy nyugodtan hátradőljek közben.

Máris látom, hogy egynéhányuk fantáziáját felkeltettem, és azt szeretnék kérdezni, ami ugye itt teljesen lehetséges is, szóval tessenek csak megkérdezni, hagyok is rá elég időt, amit hellyel fogok megadni önöknek, mégpedig három ponttal, tehát tessék csak kérdezni, … (itt van rá az alkalom) hogy ugyebár, hogyan építem fel ezeket a mondatokat.

Na már most! Van ugye az agy. Az agy lényegében agyvelő, ami meg lényegében sok minden, de a sok mindenen belül is lényegében nem más, mint idegsejtek lényegébenek szerinti összekapcsolódása, ami kirántva nagyon ízletes. Azt mindenki tudja, hiszen olvasták feltehetően, hogy az agy mennyire kacskaringós, egyébként pedig csúnya dolog. Így ezt a kacskaringósságot felfedezve rögtön felismerik, mitől lesznek az én mondataim is ahhoz hasonlatosak. Mert az én agyamban, ha elindul egy mondat, akkor akármilyen egyszerű is legyen az elején és rövid, mire végigér a tekervényeken, egyenesen görbe lesz, mint ahogyan az az eddigieket olvasva láthatóvá is vált.

Ezek után mindenkinek szeretnék adni egy kis ülepedési időt, úgyhogy most a Napocskáról ejtek néhány szót, hogy kipihenjék magukat.

Minden reggel jön keletről egy igen sárga korong. Ez a korong a Napocska, és vélhetően azért sárga, mert rendkívül irigy az olyan dolgokra, amiknek nem kell minden reggel felkelni, ráadásul nem mindig másik időpontban. Jó, ha tudjuk, hogy a nap nem élőlény, habár mozog, és ezért ne nevezzük feltétlen Napocskának, mert ezzel könnyen összezavarhatjuk a kicsi gyermekeket. Az sem teljesen hátrányos dolog, ha elgondolkozunk azon, hogy keleten, mondjuk Japánban, vagy Koreában is keleten kel-e fel a Nap, avagy ott már éppen hogy nyugaton? Mert ugyebár Amerikát senki sem mondja keletnek. És ha már itt tartunk, nagyon érdekes lenne azon is elgondolkodni, hogy mi egyáltalán az, hogy kelet, illetve mi az, hogy nyugat? Mert az észak és dél között könnyedén különbséget tudunk tenni. A Föld felső teteje az észak, az alsó alja pedig a dél. (Lényegében lehetne a dél is tető, csak ahhoz fordítani kéne a kamerán, vagy csupán beismerni, hogy a „teteje” és az „alja” szavak között semmiféle különbség nincsen, persze, csak ha olyan típusú jelentésvizsgálattal boncoljuk a szót, mint ebben az esetben. Egy olyan szituációban, mikor valamit viszonyítani kell valamihez, igen is van értelme a két szó között különbséget tenni, de ha a Földről beszélünk, váltig állítom, hogy fölösleges szószaporítás.) Na, de most a Földnek melyik a teteje valójában? Mert meg tudom dönteni azt a bizonyítékot, hogy az északi csücske. Persze az sem igaz, hogy a déli csücske lenne a teteje. Sőt, mi van akkor, ha a nem létező keleti, vagy nyugati csücsök az a bizonyos, mondjuk egy kuka tetejéhez hasonlított tető. Mivel a Föld geoid alakú, ezért a többi irány mint földtető, kiesik.

Na, de előbb térjünk csak vissza a kelet és nyugat közti választóvonalhoz. Ajajj, hova tűnt? Hát szerintem sehova nem tűnt, mivel nem volt meg már eredetileg sem. Mert ha meglett volna valaha, akkor most is meglenne, azonban minthogy ez egyáltalán nem így van, ezért nem is volt soha meg, mert ez tipikusan nem az olyan dolgok körébe tartozik, ami csak úgy elveszhetne. Ez pedig azzal magyarázható, hogy mindenütt felkel a nap, ha akarjuk, ha nem, ha keleten vagyunk, ha nyugaton. Tehát összegezve, a kelet és a nyugat a Földön és egyébként minden bolygón vagy holdon teljesen végtelen fogalom, ami lényegében, mindezeket tetézve még teljesen ugyanaz is!