Miért nem szerette Bujdosó Anci a rímeket? Talán mert leveleket se szeretett kapni. Csak írt, örökösen írt, dr. Oetkernek, valamelyik kegyelmes asszonynak Magyarországra, Asta Nielsennek Berlinbe, de megsértődött, ha viszonzásként neki fényképet, autogramot, választ, receptkönyvet küldtek, hisz ezek azt hiszik, futok utánuk, mondogatta mélyen megsértve. Anci világában, ahol már minden megtörtént jó előre, nem is volt értelme a válaszoknak vagy a váratlan összecsengéseknek. Így aztán Anci megmaradt a szenteknél, pedig Ferenc atya szerint a híveknek is szokott válaszolni a Jóisten, de Anci soha nem kért jelet Istentől, és nem kívánt semmit a „felelgetős” szentektől, a kezét könnyedén a derekára csúsztatva csak üldögélni szeretett a kertre nyíló ablaknál, nézegetni a fákat évtizedeken át, mint az anyja vagy a nagyanyja. Nem szerette, ha valamelyik gyerek rángatja a kérdéseivel, talán azok a kérdések voltak az ő igazi kérdései, amelyekre nem lehetett felelni, de hát nem tudom, hiszen Anci, ha kedvelt is, soha nem beszélt magáról.

Sötétkékben, szépen megfésülve, a fején kalappal eljárogatott a templomba, mintha a fogorvoshoz indulna, ujjai közé kis csipke zsebkendőt szorított, így járt később Somogy megyében, Mikében is; de most már fejkendőt hordott, fekete harisnyát, fekete ruhát, mozgása a sötét ruhák alatt még mindig megigézett, és én szívesen elképzeltem, ahogy lebeg a templom felé hálóingben. Tormáné nagyon templomos asszony, mondták róla mindenhol a szomszédok, de én mindig kételkedtem ebben. Anci, ahogy a Bujdosók legtöbbje, a szellemvilágban hitt, a Jóistent olyan kormányzónak képzelve, aki nem a mi országunkban lakik. A „hangulatot” viszont szerette, a gyertyákat, a tömjént, az ima szavai közt rejtőző illatos ürességet, a térdeplést, a másik világgal való kapcsolat rítusait, de a legnagyobb kísértettől, a tömjénfüstben reszkető Istentől irtózott. Mutogatta magát a templomban, illegette magát sötétkék ruhásan, majd fekete ruhásan, de legalább biztos volt benne, hogy a Jóisten egyetlen levelére sem fog válaszolni.

Használhatatlan asszony volt, mondta néhány nappal a temetés után a bátyám, használhatatlan, de milyen gyönyörű. Dolgozni nem tudott, szülni nem szeretett, Anci kirázta magából a gyerekeket, aztán üldögélt az ablak alatt egész életében, először sötétkék ruhásan, később fejkendősen, és egy dobozba gyűjtötte a halálból visszatérőkről, asztrállényekről, köztes szellemekről, magányos házakban hallott kopogásokról, visszatérő halottakról, csodatevő kegyhelyekről, könnyező madonnákról szóló misztikus híreket, és persze a mesterkémekről is, akinek talán legelső szerelmét, Mályi Gézát is sejthette. Az ő hollétéről mindig volt tudomása. A titokdoboz, amit Anci halála után Béla átadott nekem, tele volt a régi nagy felvidéki vacsorákat idéző receptekkel, ezek között rábukkantam néhány különleges, kagylós, avokádós, fogolypecsenyés receptre.

Anci talán szerette az ilyesmiket, „vágjunk ketté két avokádókörtét”, „áztassuk ki a tintahalat, mielőtt megfűszerezzük”, Dunaszerdahelyen senki nem látott tintahalat vagy avokádókörtét, úgyhogy az ízét bármilyennek képzelhette, mint a Clèves hercegnő eredetijét. Vagy mint a szerelmet: se nem Géza, se nem Béla, hanem egy csodás ismeretlen, aki bárki lehet.

A receptek és újságkivágások közé szórt verseket nem válogattam szét időrendben, Anciról nehéz elhinni, hogy hitt volna bármilyen fejlődésben, saját sorait talán ezért rejtette a másik világ jelei (fényszellemek a halottas szobákban, a lélekvándorlás bizonyítékai) és a titokzatosnak látszó ételreceptek közé. A dobozban volt néhány személyes tárgy is, egy összegyűrődött szabásminta, két spulni cérna, az egyik sötétkék természetesen, a másik fekete, egy műszaki kiállítás katalógusa, de ez sem igazított el arról, hogy a verseket lírai önéletrajzként kell-e olvasni. Hogy mikor írhatta őket, vagy hogy a titokzatos Esőváros Dunaszerdahelyt jelenti-e, Béla sem tudta, de nem is szeretem a bolondériákat, mondta, azért adom neked, mert az unokák még nagyon kicsik. És a sok titok nem való a kislányoknak.

Valami női dolog egy gyanús dobozban. Ezért kiemelek most néhányat a szellemező újsághírekből, átmásolom őket, mert Anci a legtöbbet az újságkivágások, árvízi jelentések (ki tudja, hogy ezeket Anci miért tartotta titokzatosnak) szélére írta, csak gyanítom, hogy a versek évtizedekkel későbbiek, mint a Metapszichikai Folyóirat, a Szellemi Búvárok Pesti Egylete kiadványai, de erre is csak a szóhasználatból, a mondatfűzésből következtetek, és fogalmam sincs, miért tartotta mégis Anci ezeket a verseket dunaszerdahelyi fiatalasszonyéveivel egyidejűeknek. Talán ez is egyfajta visszaemlékezés, sógornőm be nem fejezett Angolkönyve.

Ezt a ciklust lehetne Gépeskönyvnek nevezni, mivel mindet egy brünni gépészeti kiállítás összefirkált katalógusán találtam.

Kőgyár.
Szélgyár.
Madárgyár.
Valaki a teremtményeket gyűlöli,
hibákat ejt bennük: öregséget,
könnyet, mérget. Sebet, amit másik
méreg gyógyít, s alkot minden méregnek
ellenszert, amit valami más
megmérgez, halált és vereséget.
Romlott és végtelen teremtő
nézi magát mindegyik művében.

Magától hajlik az erő a gépekben,
hamarosan háború lesz, és szavakat
dobál egy gép szerteszét,
a beszédtől lobog a szén, lenn a föld
mélyén egy ló hordja halálos terhét.
Fölöttünk a madarak villanyáramtól
cikáznak, minden mozdulatuk parancs.

Kik beszélnek az elhagyott gépekkel,
és kik öröklik a tudást, ami mozgatta
őket, és mi lesz a szokásokkal?
Hogy pusztul el a ruhákból
a mozdulat, mi lesz a széllel,
ha megnyugszik, az esővel, ami régen
beburkolt valamit? 

Ki mozgatja, ami nem mozog
és nem mozdulatlan,
hanem múlik velünk együtt?

Anci gépes verseiről eszembe jut az a régi beszélgetés Galántán, Egri nagypapa verandáján. A romlás és a halál a közös bennünk a gépekkel, állapították meg a parasztok, akik elámultak a sok kitalált, mesterséges, mindennél veszedelmesebb önjárón. De Anci számára a kiterveltség tűnhetett a legnyomasztóbb hasonlóságnak.

Míg kopik bennük a sebesség,
rohan mindegyik gép vagy állat
a sötét értelme felé. Hogy mikor fellázadnak,
ne legyen bennük titok,
csak csavar, szalag, szeg, gomb.

A fény megreszket egy csésze
peremén, a hajadban, a ruhákon.
A magasságot fény vagy zene, sok-sok
puhaság élteti. A gépeket a kedv
töri össze, ami repítette őket.
Hiszen akarat nélkül születtek,
mint régen a szerelem.

A lélek a testbe,
a csont a földbe kerül. És a föld?
Kié lesz végül?
Zuhan lefelé.
Adják, megveszik.
Halott kéz sok halott kezet.
Egyre többet. Aludna minden
lélek a levegőben. Nem lehet.
Zuhan minden, amíg sötét
és tömör ponttá lesz.

Hogy mi történt a fiatal Csernai Bandi (a köztes szellem) és Ancika között a híres szeánszokon, ahol sógornőm olyan sokáig maradt el, az csak az Esőváros-ciklusból tudható. Csernai Bandira te hasonlítasz, Imikém, szokta Anci mondogatni, de a „szellemi kérdésekről” beszélgetve nem én időzhettem a cukrászdában Ancival, és nem én látogathattam a függönyös-párnás szobában, ha beteg lett. Mostani hiú felháborodásom is illik az Anci-féle világtörténethez. Őt mindig is bántotta, hogy a bátyámat a szeánszozás ténye háborítja fel, nem a köztes szellemek.

Virágnyomok között él a beteg és az orvos,
két édes fűszerekkel teli, egymást gyógyító test,
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes,
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.

Csernai Bandi, a fogorvos csak álom volt. Tudom, hogy a Mályi Gézához írt gyerekkori, forró szerelem kísért ezekben a versekben. Nem a lélekelemzés vagy a köztes szellemek súgják ezt, hanem az M. G. monogram a papír sarkában. (Ámbár ki tudhatná, ki volt Cléves hercegnő legtitkosabb szerelme.) Meleg áramlik bennem, írta Anci egy boríték hátoldalára.

Szerdahely 1920-tól névtelen város lett, Dunajská Streda, igazi Esőváros, ahol Anci szerint nem változik semmi. Az elhagyott várost mindig ugyanazok a nők siratják. De egy álom útmutatását követve Anci verseinek helyszínét mégsem merem azonosítani Szerdahellyel. Sógornőm halála után tíz évvel, a hetvenes években egy hófehér kisvárosban ült az ablak előtt, körülötte magasba szökő trópusi növények, nézte az üvegen át a trópusi esőt, senki sem mondta meg, de tudtam, hogy jóval a halála után (és nagyon fiatalon) Esővárosban ül, és hogy ez nem lehet a mi városunk. Az álomban látott hely inkább egy El Pintacora nevű helyhez hasonított, ezt a dél-amerikai kisvárost az álom után a tévében láttam, egy riportban, amelyben egy forradalmár adott interjút, a szakállas férfi fölött látszott a felirat, Café Ana, és olyan ablakai voltak a kávézónak, ahol Anci szívesen üldögélt volna a valóságban is. Azóta álmomban többször is visszatértem erre a helyre, mikor elmentem az ablak előtt, megkocogtattam az üveget. Anci nyugodtan ült, összezárta a térdénél a titokdobozt, és én szerettem volna kérdezni tőle valamit, de a Bujdosók – úgy látszik – beszédesebbek a szellemekkel, mint élő rokonaikkal, akik álmukban látogatják őket.

Először a gombák és a tövisek
jelennek meg, aztán a tea
belül megéget, így hát
csókokra vágysz, az a másik száj
kívül éget, kié leszek hát,
mondod súlyos betegen,
és egyre szebb vagy, az eső
hűvös cseppekkel vigasztal,
szalad a tánc az utcákon,
mikor meghalsz, hűvös égbolt
gondolkodik feletted.

És Dunaszerdahely, az örökös esők mosta város mintha tényleg a Csendes-óceán legcsendesebb öblében rejtőzne. Az eső oltalmában mintha színes lepkék, avokádóerdők növekednének, Csallóköz alig kiismerhető termékenysége.

Örökös esők közt, kimerülten
tapad a völgy a város köldökéhez.
A függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
vagy mint az anyanyelv, megváltoznak
a szakadó esőben az erdők is? Ösvények
taposnak egymáson, az esők alatt
az ő hangjukat hallom. Felébredek.
Hegyek és szavak közt zuhog a városra a víz.

Hogyan találkoznak az idők mögött a titkos szerelmesek, akiket világrendszerek, nagyhatalmak, koncepciós perek választanak el? Mikor találkoznak? Mindennap, mondja Anci, hiszen a verseiben nincsenek történetek, a tegnap is örökké tart.

Először a számok mosódtak
össze. A kettőből sok lett,
a három eltűnt, a négy végzetes,
tilos kimondani. Így omlott
össze a számegyenes. Maradtak
a találkahelyek, a szájpadlás mélyén
egymással keveredő jó ízek.
„Ó, majd máskor!” – súgja a szél
a szerelmeseknek.*

A híd folyókról álmodik,
a folyó hídról, a híd engem szeretne
megpillantani, aki csak álmodom,
a fényben remegő íve emlékezik.
A vonatfütty – saját álma –
utolér, ha ébren vagyok.

Anci telt fiatalasszony volt. Egészséges, erős termetével a legendákban élő Legelső Földszerző Anna szépségére hasonlított. De persze ő szellemek rabja volt, nem egy ősanya, aki Esőváros nedveiből táplálkozik. Egyszer saját magát mégiscsak megrajzolta így. Talán tévedek, hiszen én a versekben is csak Ancit szeretném nézegetni.

Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. Beszédes,
finom inak, az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap,
egymagában, zuhogó felhők közt.

A „magyar évek” volt számunkra a spirituális remény és csalódás ideje. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk visszatérni. A szépséges magyar zászlók mögött a kegyelmes urak. Olyan világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyik világban. Kassa hazatért, rikoltozták a magyar rádióban, de hol van az a haza? A lobogó zászló látványának örömét megmérgezte az előérzet, hogy a nagy zászlólobogás árát a következő világban mi fizetjük meg. De az is lehet, hogy Ancit félreértem, sógornőmet csak valamilyen spiritiszta lap indította arra, hogy megénekelje a mágusokat, és a „romlott földi világtól” búcsút vegyen.

Első mágus

Miért ne állnék bosszút rajtatok?
A tél itt hever az udvaromban,
a jóslatok megbénították minden
asszonyom, körmük lehullott,
a kutyáim, akik látták a halottakat,
most tőlem rettegnek, a gerendák,
mint a mondatok, remegnek,
ha hazafelé tartva házamra gondolok.
 

Ki tett hát bűnössé? A szokott úton
bizalommal haladtam én is. Vesztemet
kívánta volna egy égi király? Egy halott
nő tartja szerencsémet ujjai közt?
Ki ő, milyen álomképben láttam?
Az égbolton elfordította orcáját
egy parányi csillag.

A nevét már nem tudom.

Második mágus

Sötétkék kelengyés
éjszaka,
csak a holdat, az alsóvilág
csillagait várom,
becsaptak másokat is
e csontvilágon?
Holtak tudósa, ezt
én sem tudom. Menjek
merengve hazáig?
Feledjem a Babilonra
boruló égboltot,
a házam díszesre kalapált
aranyhalacskáit?
Hol láthatnék én
– varázslók fia –biztosabb csillagokat?

Harmadik mágus

De nincs meg a III. mágus. A vers helyén csak egy Mályi Gézához írt izzó szerelmes levelet találtam. A levelet megtűzdelte szótárakból kimásolt angol és orosz szavakkal, mintha az idegen nyelvek varázslatával próbálná meg egykori szerelmét utolérni. Hogy a levél mikor született? Anci a saját írásművészetét nem fecsérelte múltra vagy jövőre, és soha nem bajlódott dátumokkal. Hiszen miért bajlódott volna? Mit számított az idő? A titkosszolgálatok, amelyek Mályi Gézát földrészről földrészre kergették, védelmezték Esőváros falait. Akárhol élt Mályi Géza, onnan nem térhetett haza.

Negyedik mágus

„Ne engedj több tavaszt, Babilon,
a házak roskadoznak a ragyogástól,
az ég festett madarai és képek köré rajzolt
csillagok – mit tehetnének – meghallgatják
a jóslatainkat.” Így szólt a mágusok közt
a legnagyobb, hisz megijedt
az emberi szótól, amely teherbe ejti
az asszonyokat, és táncolni kényszerít
minden képet a mennybolton.
Hallgattak rá unokahúgai.
Imáktól, aranytól ékesek,
ujjukon gyűrű. Unokahúgok
vagy meleg, szépséges szellemek?
Babilon por lett. Visszaadtáka halálnak a képzeletet.

Miért pont négy mágus? Ki tudja? Négy vadász kergette egymást a Bujdosó-ház falvédőjén.

Anci egy utazás kezdetén, 1964. április 14-én halt meg, persze én korábban azt hittem, ilyen nap, ilyen hónap csak egy szerelmes fiatalasszonyhoz illik, aki egy be nem fejezett városban, a nevezetes Kis Jeruzsálem falai között álmodozik. Ma már illene beismernem, hogy szerelmes voltam, vagy mindig rá gondolok, de a legvégére inkább azt a verset másolom le, ami a legjobban tetszett. A körforgásról szól, az ismétlődések mágikus, igéző varázslatáról, amelyből Anci sohasem tudta magát kiszabadítani.

Beleszalad a nap a sokadik tengerbe.
Minden éj, minden nap felfedez
új bolygókat, növekvő és belehaló tengert
mindegyik útján. De mi azt hisszük, mindig ugyanott jár.

Aztán már csak papírfecnik vannak, egy-egy papírfecnin ugyanaz a szám, ugyanaz a betű.

(Részlet Az a saját szoba c. regényből)

A tanárnőknek saját szaguk van. Átizzadt nejlonharisnya-, régi tolltartó-szaguk, megkeseredett spray-illatuk. Tiszteletreméltó illat. Jó hozzájuk érni, véletlenül beletörölni az arcod a blézerükbe, és azt mondani, otthon hagytam, nem csináltam meg, elvesztettem…, ne tessék haragudni! A tanárnő azért tanárnő, hogy… Ha szépen kéred, akkor nem haragszik.

Hatalomszag. Tanárnőszag.

Az egyszerű szerkesztőknek a kiadóban nem volt hatalomszaga. Hogy telt a hétvége, Bettike? Mit szólsz ehhez a nagy meleghez? Betti ide-oda csapkodott a porronggyal, és csak vigyorgott, mint aki nem tud háromig számolni… pccc, cscscs, brrrrr… na ne mondd, Bettike, nekem is. Betti belevaló, feszes farmerbe bújt falusi takarítónő volt, jópofa csaj, a szeme is nevetett, de hamarosan rá kellett jönnie, egy porszemnyit nem számít ezeknek a szerkesztőknek a szemében.

Milyen jó kedved van! Táncolni voltál, Betti?

Betti olyan jelentéktelen porszem volt, hogy a kiadóban bárkit visszategezhetett. Te mit szólsz, Betti, ehhez a napsütéshez? Betti nem szólt semmit. Hálásan vigyorgott, hisz megadták neki a tiszteletet. Még Murányi úr, a kiadó igazgatója is.

Nikoletta, az igazgatóhelyettes viszont nem volt ilyen jó fej. Talán a lábikráján feszülő nejlonharisnya miatt, vagy mert hajcsavarókkal aludt, és ezért nem tudta magát kipihenni éjszaka. Porszürke karikák lapultak a szeme alatt. Majd megmutatom neked, Betti! A polcokon a könyveket is le kell porolni, rámenni a sarkokra! Idejön a szerző, végignéz a könyveken, ránéz a sarkokra, és mit gondol…mit gondol rólunk.

Nikoletta minden blúza, minden kabátkája mintha poros lett volna. Szürkés, tanárnős kontúrja volt az arcának, pedig szerette az élénk színeket, és a haja is mogyoróbarna volt. Talán az áldozatos életútja miatt. Hiszen feláldozta magát a magyar művelődésért. A hetvenes-nyolcvanas években minisztériumi osztályokat vezetett, negyven-ötven ember munkájáért felelt – magától értetődően a takarítónőkért is.

Nikoletta tehát mindent tudott.

Egy szerző sem járhatott túl az eszén. Még azt sem engedte, hogy egy író vagy tudós túlzottan egoista legyen. Volt egy kis közös munkánk, mondta a megjelenő könyvekről, és mint a gyóntatópap, olyan jól ismerte a szerzők gyengéit. Nikoletta Betti gyengéjét is ismerte: összecsapja a sarkokat, túl jóban van Julival (pedig ő nem jó példa, ő nem az igazi), túlságosan zárkózott, és soha nem beszél a családjáról. A „problémáiról” és a „perspektíváiról”.

Egy özvegy igazgatóhelyettes, gondolta Betti, és vigyorogva törölgette tovább a sarkokat. Juli egzaltált, túlságosan is egzaltált, duruzsolta Nikoletta. Talán segítségre szorul, talán gondjai vannak. Betti hátat fordított, újra lehajolt az egyik alsó sarokhoz, és eleresztette a füle mellett Nikoletta puhatolózását.

De nem azért volt igazgatóhelyettes, hogy Szabó Bernadettet futni hagyja. Hiszen kedvelte őt, érdekelték a „problémák” és a „perspektívák”, és Julihoz m is a „szegény Bettin” keresztül vezetett út. Nikoletta remekül kiismerte magát a nagy apparátusokban, tudta, ki mennyit nyom a kulturális szférában, hogy „kinek mi a súlya” − de hiába, a kövesdi dolgokban nem ismerte ki magát.

Mintha Betti és Juli közös múltja valamilyen veszélyforrás lett volna.

– Bettike, nem akarnál egy kis pénzt keresni? Mondjuk, most szombaton…?

Betti nem nagyon akart, ez az igazság. Már megbeszélték Karcsáékkal, hogy egy bevásárlóközpontban, és írják tovább a facebook-regényt. Persze, ha a főnök szólít, mindent és mindenkit el lehet halasztani. De Nikolettánál az is mulatságosabb lett volna, ha egy matematika könyvvel a kezében leül egy parkba, és egy bizonyításon töri a fejét …

Természetesen rögtön igent mondott.

Hiszen a parasztok szeretik a pénzt. És bizalomra vall, ha a szellemi élet Nikolettája beengedi a fürdőszobájába, a nappalijába, a magánszférájába… De nehéz az alázatosság és pökhendiség között a középutat megtalálni. Ezt az ösvényt benőtte a gyanakvás.

Pedig Betti felkészült, mi több alaposan felkészült. A térképen kikereste a Szent István parkot, a neten utánakeresett Romhányi úrnak, Nikoletta múltjának, az „apparátusainak”. És Nikoletta is készült, alaposan készült: szombat reggel úgy ragyogott a lakás, mintha Nikoletta lázasan takarított volna egész éjszaka.

− Kezdjük a munkát egy kis kávézással, Bettike!

Mért akar ilyen jó benyomást tenni rám?, töprengett Bernadett. T

Tárva-nyitva álltak az ablakok, de a lakásnak olyan irigység- és özvegyasszony-szaga volt, mintha sok év elteltével most nyitották volna ki először a szekrényeket. Szagcsata, gondolta Bernadett, és próbálta szétválasztani a Szent István-park, a nejlonharisnyák és a frissen főtt kávé illatát. A kávét szürcsölgetve megtudhatta – amit tudott, hiszen készült a takarításra – hogy Romhányi úr tragikus hirtelenséggel… hogy Romhányi úré és Romhányi úr családjáé voltak a szekrények és a falak, minden, de minden – a Bálint bácsié, az Erviné, a Szidi nénié… akiket Nikoletta tragikus önfeláldozással… Oly sokáig… tragikus önfeláldozással…

Betti Kövesden nagyon sok ilyen öregasszony-történetet hallgatott végig, csak ott nem Szidikének és Ervinnek hívták a rokonokat. Mindeddig kételkedett is abban, hogy ezek komoly, normális nevek volnának.

Most is kételkedett, ami azt illeti.

A csiszolatlan kőkorszakra nem emlékezhetett a mamutvadász, bár ölni többször volt szüksége puszta kézzel, mint azt a felkelő nap fényében kívánni lehetett. A nyár mocsárba hajszolta a völgyeket, a lágy ívű dombokat nem tapodta rénszarvasok serege. Jó kilátás nyílt a sziklaeresz alól, ahol a vadász menedéket keresett a még mindig jeges szél elől, tekintetét a várakozás kővé dermesztette, amint az időtlen tájra simult. 

Meztelen karján hegek és forradások idézték mozgalmas életét, melyet senkinek sem kívánt. Kezében apró tárgyat szorongatott, egy csonthamuból, zsírból és agyagból formázott, aztán kiégetéssel megszilárdított kicsi mamutot. Még az előző táborhelyről hozta, amit azért kellett elhagynia, hogy halott fia zavartalanul elmerülhessen a békében, mely életében nem adatott meg neki. Azóta hozzászokott, hogy mindenben önmagára ismer, légzése egyenletesen pulzált az olvadó gleccser árnyékában.

A medvék átadták téli szállásuk, bundájuk, húsuk és csontjaik az észak felé űzött maroknyi félelemnek, hat férfinak, négy nőnek és öt gyereknek. Később a barlang otthontalan emberevőké lett. Táboruk így vándorolt közös emlékezetük óta, melyet óvatos életük rejteke őrzött, szabad ég alatt nem gyújtottak tüzet. Könnyű kunyhó most a fészek, pillanatnyi világuk origója. A gyapjas orrszarvút rég áteresztették magukon, váza átmeneti hajlékuk támasza.

A látóhatár peremén színtorlódás, kísérete tompa moraj. A sziklák felerősítik a hangot, igazolják a látványt, a mamutcsorda visszatért. A vadász fölemeli a szobrocskát, kinyújtott karral maga elé tartja, hunyorít. Még nem. Megismétli a műveletet, hosszabban méricskél, a távolság nagyon lassan, de csökken, a mamutok nőni kezdenek, a vadász orrcimpája megremeg. Talán. Újra méretet vesz, ha majd ugyanakkorák, akkor. Hosszú délelőtt.

De a nap delelőjén is áthaladt, nagy ívben bukott a lármás páfrányerdő felé, és e táj legnagyobb látható állata egy ernyedő marokban hevert, mert a mamutok aznap nem vándoroltak tovább. A vadász tisztában volt ennek jelentőségével, ezért hűséges távolságmérőjét szütyőjébe csúsztatta és lassan fölemelkedett a keskeny kőpárkányon, majd óvatosan oldalazva elhagyta megfigyelőhelyét. A párás levegőben tovább erjedt az élet moraja. A vadász számára élesen elvált a látható és hallható világ, az ízlelés, tapintás és szaglás intim borzongása, az érzékek átjárhatóságában felfedezett univerzum azonban kimerítően kifejezéstelennek bizonyult. Lábában neszezett a vadak lépte, ringva suhant ingerei feszített hálóján.

Az alvó vulkánt csendes folyó ölelte körül, álmot vigyázó zöldezüst kígyó. Az idő fátyla rongyokban lógott az átkokkal terhes, törött körmök szaggatta égen. A letűnt civilizáció árnyai nem kísértettek a legöregebbek emlékezetében sem, a mítosz halála észrevétlen maradt. Minden sikoly rögtönzésnek tűnt a vonatkoztatás nélküli térben. Itt az életnek sodra lehetett csupán, súlya nem – ezt akkoriban mindenki így tudta. És fejét, ha tehette, semleges irányba fordította, karját, ha volt, árnyékba mártotta. A túlélés céltalansága, önmagát is elnyelő idegensége sokakat fölemésztett, hullahalmok királyai lettek ők. Az istenek kegyelme a föld verejtékébe fulladt.

A mamutvadász egy teknőst vonszolt be a táborhelyre, a vak suhanc értően bólintott, az asszonyok szája mintha szóra nyílt volna. A férfiak felálltak és munkához láttak, csöndben daraboltak. A teknős felért egy kisebb vaddisznóval, bélelt páncéljából gyermekágy készült. A ritka fogást mégsem fogadta ünnep, csak a fekete napok halk sóhaja, az elhagyottak könnybe kövült tekintetébe vésődött megannyi úttalan fájdalom. Lelkükben a bosszú elrohadt, a szomorúság szomjas sivatagot szült, az érzések kiszáradtak. Közösségük kényszeredett volt, észben csonka, testben nyomorék. Sokan már a járvány idején halálvárókká lettek, amikor az uszonykezűek a folyó felől megérkeztek, osztatlan tudással, ápolt figyelemmel, hogy fajuk nemesítéséhez megfelelő alanyokat találjanak. Meddőnek tartott nők járultak elébük önként, némelyek puszta kíváncsiságból, mások bűnös élvezetből. Egy ilyen viszony gyermeke volt Amelész, a vak suhanc. Pikkelyei szemét is ellepték, ennek ellenére tudott tájékozódni, bár hallása az emberekét meg sem közelítette. Rendszerint a mogorfa alatt ült, a többiek közelében, de tőlük külön. A mogorfa gyökerei az égbe kapaszkodtak, levélszerű hajtásai a földben matattak, bujdosó sötéttel táplálkoztak.

A pikkelyes arcú fiú élete gondtalan volt, ételt és italt azonban csak a mamutvadásztól fogadott el. Napjai nagy részében sárból és miegymásból apró állatokat formázott, majd a kora esti tűznél kiégette őket, hogy másnap megtisztítva és kifestve elajándékozhassa mind. Senki nem tudta, hogy e képesség honnan ered, és azt sem, milyen célt szolgál, de mindenki örömét lelte benne. Csillagtalan éjjelen néha hallani lehetett valami halk és elhaló remegést, egy leheletnyi, kitartott rezgést a levegőben – senki nem tudta eldönteni, ilyenkor Amelész sír vagy énekel. A fiú szerette a teknős húsát, a mamutvadász pedig szerette nézni, ahogy Amelész eszik. Áhítattal áldoztak a néma békének, melyen kényelmesebben üldögéltek, mint a talpukat csiklandozó, zsenge porcfüvön. Nevetésük hangtalan volt, mosolyuk láthatatlan. Négy olvadás múlt el az utolsó androgün meggyilkolása óta, immár felhőtlenül önmaga felé fordult az egynemű gyűlölet. És Amelész nem vette észre, amikor a derűs csöndben vérezni kezdett.

Rubintszerű könny gördült végig szivárványos pikkelyein, fülréséből karmazsin színű testnedv szivárgott. Orrlukai repedésén vörös buborék ült, apró szája szegletében kibuggyant az elfolyó idő. Aránytalanul kis teste rángatózni kezdett, úszóhártyás kézfejét maga elé dobva görnyedt bele minden egyes mozdulatba. A mamutvadász kiáltása darabokra zúzta a völgy törékeny álmát, miközben égbe emelt karjaiban halálba ringatta a torzszülöttet.

Másnap hajnalban a völgy új, embertelen álomra ébredt. A hevenyészett tábor odébbállt, helyén lábnyom sem maradt, csak egy friss földhalom és egy picinyke mamut a mogorfa egyszer nyíló virága alatt.