– Kerberosz ugat –

Valahol Amerikában, egy titkos földalatti kutatóközpontban már létezik olyan műholdas rendszer, amely le tudja fényképezni az érzelmeket. A rendszer azonban még nem eléggé kifinomult, ezért most olyanokon tesztelik, akiknek érzelmi élete az átlagosnál erősebb: a világ különböző tájain élő költőkön.

Az egyik monitoron 2008. szeptember 4-én déli 12 órakor a következő zoom-sorozat jelent meg: Európa – Kárpát-medence – Balaton – 71-es műút – Lepsény és Balatonkenese közötti szakasz – bordó Renault Laguna – Virrasztó Jenő – öröm – dicsőség. Virrasztónak és utasának földrajzi célját persze már jóval kisebb lelki felbontás visszaadta: Balatonpáfrányos. Virrasztó és Tarló B. Alfonz a Lombroso-díj átadó-ünnepségére igyekeztek. Verseikre kaptak díjat. Tarló B. nagyobbat, de irigységről szó sem volt, hiszen barátok voltak, szerették egymást. Kicsit viccelődtek azon, hogy most akkor melyikük zseni és melyikük őrült, de aztán megállapodtak abban, hogy mindketten zsenik és őrültek. Az irodalmi díjakról hasonlóképp vélekedtek: örültek az elismerésnek, de nem hitték, hogy a díj csinálja a költőt. „Nincs annak akkora természete” – mondogatták. Már nem is emlékeztek, melyikük találta ki.

Tarló B. vadonatúj fekete cipőjét nézegette elégedetten. Direkt az alkalomra vette. Virrasztóban a megelégedettség mellett egyre határozottabban kaparászott a nyugtalanság. A földalatti központban ezt az érzést 12:12-kor regisztrálták.

Páfrányos nagyon ki volt találva. A városka főutcája a Balaton felé lejtett, de ha az ember lekanyarodott balra, békebeli világban találta magát. A dombtetőtől a tóparti sétányig olyan időfüggönyön kellett áthatolni, amely mögött száz év előtti szecessziós hangulatok éltek.

Virrasztó és Tarló tudták, hogy nincs reinkarnáció, de azt is tudták, hogy ők éltek már egyszer, épp a nagy századforduló idején, a pezsgő szellemű, mégis selyemfényű, álmatag korban, amikor az emberek még meg tudtak érni a halálra, és nem adták át magukat annak a nyüzsgő ürességnek, ami életet lélegez és tetteket hazudik.

Virrasztó Jenő tavaly már járt itt. Gyakorlott kormánymozdulattal kanyarodott be a Nyest utcába, és leparkolt a szálló bejáratánál. A kéttagú költőcsapat zajongva hatolt be a nemes vonalvezetésű kúriába.

A recepciós lány eléjük tolta a jelenléti ívet. Virrasztó rápillantott és megtántorodott. Tarló a 14-es szobát kapta. Tavaly, egy hasonló költészeti rendezvény alkalmával Virrasztó ugyanebben a szobában szállt meg szerelmével, Málna Georginával. Néhány hónapos szünet után itt találkoztak megint, hogy a tihanyi hegyen újra a jövőről beszélgessenek.

– Mi van, Jenő? Falfehér lettél.

– Cseréljünk szobát, Alfonz. Majd elmondom, miért.

Alfonz nem kérdezősködött. Ismerte barátját, és tudta, hogy mindennek oka van, még ha az élet merő sodródás is. Átadta a 14-es kulcsot.

Virrasztó belépett. A műszerek mutatói a föld alatt akkorát ugrottak, hogy kezelőjük, a családos, munkájának élő, fásult oregoni mérnökember ijedtében beleöntötte a kávét a klaviatúrába. A költő kulcsra zárta az ajtót, az ágyra ült. Itt találták meg Georginával önmagukat.

Lassan, hattyúszerűen merült el Virrasztó a dunnahabokban. A szálló szétnyílt, és ő süppedni, majd süllyedni kezdett, elkeverték a fájdalom és a hallgatás örvényei, a hortobágyi nádas forgott körülötte, csobogott a tekergő vízfal, nagykócsagok és nyári ludak repültek föl, szárnytollaikkal kavarták a világűrt, csillag hullott, átégett Páfrányoson, a szecessziós sétálókat beszippantotta a tűz, Georgina arca jött elő, ahogy sírva mondja a síró Virrasztónak: „Én mindig itt leszek neked,  amikor csak  akarod”,  és  eltűnt,  és  fölvillant  újra,  és Virrasztó már tudta, hogy merre tart ez a mágikus szédülés; etruszk romok, őszi erdők, koncerttermek, nagy nevetések nyíltak meg előtte és ő zuhant boldogan, reszketve, mert tudta, biztosan tudta, hogy az omlás a Föld közepében áll meg.

Földet ért. Kellemesen hűvös volt, hívogató sötét. Fölkelt, végignézett magán. Bőrsaru volt a lábán, fehér khitónját aranykapocs fogta össze. Virrasztó elindult embermagas cseppkövek, meszes víztől csöpögő falak, árnyékboltozatok között.   Tudta, hogy még mélyebbre kell ereszkednie. Meg kell keresnie őt. És ha megtalálta, el kell indulni vissza, fölfelé, nagy nevetéseken, koncerttermeken, őszi erdőkön, etruszk romokon át. Nem szabad hátrafordulni, csak képzelőerejében bízhat.

A műszerek elvesztették a jelet. A mérnökök hazamentek. Kerberosz tompa ugatása hallatszott. Ment a költő, élete legfontosabb kísérlete felé. Végső próbára tenni képzeletét.

Hawaii bennszülöttek jönnek, együtt rázzuk a zenére.

Hol van már az a jó érzés, hova is tehettem…túrom a táskám, hirtelen milyen mély lett, el sem éri a kezem. Meg kell lennie, biztos csak elcsúszott…aztán valamibe sikerül belekapaszkodnia az ujjaimnak. Húzom, nem eresztem, tűrhetetlen, akkor beledugom a fejem akkor!

Leskelődöm a táskámban, pont akkora méretű, mint a fejem, éppen, hogy csak tudom mozgatni. Jobbra eléggé nehézkes, mindig fennakad a hajszálam a cipzárra. Lécci nyissátok már föl a villanyt! Kösz. Megvan a hiba, a gondom még egy pár ujj volt. Próbálnék megszólalni, hogy héj, akkor már tisztázzuk a helyzetet. De csak pofoz, csapdos ez az eszeveszett kéz a táskámban. Kihúzom a fejem, hát ebből elég lesz. Becsúsztatom akkor az ujjaim, szépen óvatosan, közben kilóg a nyelvem is a koncentrálástól. Az étteremben meg mindenki engem figyel: zsuzsi épp a retiküljével vív sorsdöntő harcot. De minden rendben lesz, pánikra semmi ok!

Szóval ott tartok, hogy kéz be, figyelj, készülj…aztán meg elkaptam! Erősen markolom, szorítom azt a bizonyos kezet, ez több minden szkandernél. Húz, húzd, húznám, már érzem, jöhet, készen állok a fogadásra. A lábammal a falon támasztom magam, közben ordítok, ember, épp a boldogságomért küzdök! Az ásványvizet vénásan pótolják, de ez nem elég a nyüszítésemhez, már lassan ugatnom kell, úgy érzem.

Mesés harcom lassan a végéhez ér, már kikandikálnak a barna táskából a pirosra festett férfi körmök, torkom szakadtából nyögöm, hogy gyere! Ez az, vessző, kint van! A talált boldogság megszerzése után rothadó tejjel koccintunk. Hm, fincsi! De csak lebeg, világtalanul, holott én is vak vagyok egy pillanatig. Dobok rá egy pokrócot, aztán összecsomagolom és finom díszes ünnepi dobozban rejtem el. De előtte még:

A kezet épp rázom, a fotósok hada ellep ebben az ember feletti pillanatban. Apu megnyugszik, hát kislányom ez azért szép szülés volt, csak az a baj, hogy nem vettük fel videóra!

– De hát apu! Nincs is kameránk!

Előbb a tánc és aztán a zene

Vettem egy fúrót. De nem ám rózsaszint, ez fekete volt zöld sávokkal a fogó részénél.

Csak belépdeltem az üzletbe, ráböktem egy ilyen masszív kis szerkezetre és már dobták is a kosaramba. Sorakozás közben jutott eszembe, hogy szögek híján maradtam továbbra is, ezért mindenkit félrelökve visszabaktattam és 2 évre elegendő mennyiséggel felpakoltam magam. Újrasorakozásom közepette döbbentem rá, hogy nincs is otthon falam…

Mindegy is, felhúztam egyet (mert visszamentem az üzletbe még téglákért és cementért). 1 hónapos késéssel tudtam csak felfúrni a képeket a kék színre mázolt építményemre. Precízen, kimérten, pontosan helyeztem el a fotókat magamról, amikor eszek, nevetek, családdal, barátokkal, meg ilyenek. Fáradtan ugyan, de magammal 1OO%-san megelégedve mentem ezek után aludni.

-Úristen, bombáznak!

A párnámat a fejemre húztam, s úgy remegtem végig tovább az éjszakát. A lövöldözések aztán elcsitultak. Lévén, hogy egyedül voltam itthon, még a telefonért is nekem kellett kimásznom, ezért nagyon óvatosan és lassan kibújtam a rejtekhelyemről. Már világos volt, olyan öt és félhat között, mikor még megfordulok egy utolsó álom erejéig a vekker bántalmazása előtt. Körülszaglásztam. A szagok a legfontosabbak. Halottaknak nyomuk sem, a bombázástól pedig nem siketültem meg. Üvegdarabok a padlón, én meg végigsétáltam rajtuk mezítelen lábbal az ágyból kikelve pizsamában. Nem is fájt, csak…

A lakás rendben volt, semminek nem esett bántódása (csak újból ellopták a képzeletbeli panda macimat) kivéve az újonnan felszerelt képeknek. Fotók hevertek szanaszét a parketton, az arcomat a földhöz verték. Hoztam a partvist, felhúztam egy mesés zoknit és restauráltam a falam környékét. Mindent visszaszereltem, gond egy szál sem volt.

Azután újabb éjszakába indultam bele. A szokásos húsz forgás után gondolkodás közepette kapcsoltam ki magamat. De megint felriadtam, hasítottak, csörömpöltek, minden röpködött a lakásban. Felpattintottam a villanyt, láttam, megint csak a rólam készült képek potyogtak le. Másnap tettem egy próbát: összegyűjtöttem a régről készült fotókat, s csak olyanok kerültek fel, amelyeken nem is vagyok rajta. Rákacsintottam arra a szerzeményre, amelyen anyu csücsül, mikor még a 9O-es években együtt nyaraltunk. Tökéletesen megelégedve indultam el az ágyba este. Rövidzárlat, gyenge érzékelés, vésztartalékok.

Jaj, de aztán megindult minden, mozgott a föld, rázkódtak a bútorok, zaj, a konyhában a tűzhelyen felforrt a víz önmagától, s én meg úgy szédültem, amikor alacsony vérnyomásom miatt hallucinálok. Kapaszkodtam abba, ami még nem dőlt el, s a csuszamlásoktól és az ijedségtől úgy remegett a kezem, hogy én is csak elmosódva láttam. De mindegy is, véget ért. Reggel, mikor felhúztam a redőnyt és beszivárgott a Nap, körbeforogtam a törmelékek között és láttam, hogy a falam sértetlenül áll tovább az ép képekkel együtt. Még a fúró is megsemmisült.

Éppen örülni kezdett a jó időnek, amikor meghallotta az első esőcsepp koppanását a háztetőn. Néhány másodperc múlva már kicsiny jégdarabok is potyogtak, hangjuk olyan volt, mint egy megzavarodott óra sebes ketyegése: tikk-takk-tiktikk-tatatakk. Ez a szokásosnál is jobban lehangolta most, az anyja azzal magyarázta idegenkedését az égi küldeményektől, hogy nyári gyerek, napsütésben jött a világra. Az eső földszagot hozott, szimatolni kezdett utána, orrlukai kitágultak, mint egy lónak: a föld erős, mély zihálása megnyugtatta. Anyja kikiáltott érte, hálásan szedte befelé a lábait, szeretett volna bezárkózni a szobájába, feltenni valami vidám zenét, csak ezt a szüntelen kopogást ne hallja, de az anyja megfogta a karját, mikor meglátta, magához vonta szelíden, hogy véletlenül se essen el.

            Tűrte az ölelést, bár anyja illatáról megint az a nap jutott eszébe, amikor a kórházban levették a szeméről a kötéseket. Először azt hitte, éjszaka van, kérte, kapcsolják már fel a villanyt, két hete él kényszerű sötétségben, mit szórakoznak most vele. Halk nyöszörgés volt a válasz, aztán csöndes duruzsolás, az apja hangja, végül az orvos halk, nyugtatásnak szánt szavai. „Ideiglesen”- kongott a fülében, és hogy ne féljen, az izgalom árt a szemidegeknek is, a saját érdekében próbáljon megnyugodni. Hitt az orvosnak, apja is az volt, fogorvos, lelkiismeretes és nagylelkű, nem látott rossz példát sosem. Egy héttel később, a második kötéslevételnél már nehezebb volt a lelkére beszélni, de csak harmadszorra kelt ki magából.

            Üvöltött velük, még ebben az irreális pillanatban is érezte, mennyire idegen tőle az indulatnak ez a kifejezése, ha dühös volt, csendes gúny és irónia jellemezte  mindig. Tapogatózott az ágya körül, anyja jóhiszeműen nyújtotta oda törékeny kezét, amit úgy szorított meg, hogy az asszony felsikoltott, aztán az ágy rácsához kezdte verni döbbenetes erővel, az apja és az orvos ketten alig bírták megfékezni. Végül mégis lefogták, aztán szúnyogcsípést érzett a karján, kábulatot, még ki tudta mondani: „takarodjatok”, aztán elnyomta a nyugtató.

            Ébredésekor senki nem volt a szobában, az ügyeletes nővér is kiszaladhatott néhány percre. Felült az ágyban. Bár az orvos megtiltotta, meresztgetni kezdte a szemeit, emelgette a szemöldökét; hiába volt vak majdnem egy hónapja már, tudata még nem kapcsolta össze a nyitott szemek érzetét a sötétséggel. Persze semmi sem változott, csak a nedvesség lepte meg, ami a sikertelen erőfeszítést követően öntötte el az arcát, valahogy nem tudta elképzelni, hogyan folyhatnak könnyek nem látó szemekből. Ki akarta tapintani a zsebkendőjét az éjjeliszekrényen, de a következő percben megfagyott az összes tagja.

Hogy a fenébe fogok festeni?

Eddig a percig nyilván a pánik miatt nem gondolt rá, mit választott hivatásának, mi határozza meg csaknem az egész életét, mitől fosztotta meg az a vasrúddal hadonászó cigánykölyök véglegesen. Egy milimétert sem bírt mozdulni többé, ott ült mereven délután is, mikor a szülei bejöttek. Ha féltek a dühkitöréseitől, valósággal halálra rémítette őket ez az élőhalott, aki minden kérdésre igennel vagy nemmel felelt; üvöltő gyermekük ugyan idegennek tűnt, de legalább reménnyel kecsegtetett. Az élet volt.  

Három nappal később hazaengedték, az orvos még mindig nyugtatgatta, járjon csak be rendesen kontrollra, a röntgen szerint nincs komoly sérülés, igazán nem érti, ennek már rendbe kellett volna jönnie, csak türelem, türelem. Nem is felelt neki.

Otthon át akarták költöztetni a földszinti szobába, de durván elhárította, ő nem nyomorék, csak megvakult, nehogy már ne tudjon felmenni egy istenverte lépcsőn. Ha nem tőmondatokban beszélt, akkor folyton trágárkodott, anyja azt suttogta este az ágyban az apjának, fél, hogy valami értelmi zavara is lett a gyereknek, azelőtt sose beszélt így, utálta a ronda szavakat. A férfi felzokogott a sötétben, nem lát, nem érted, huszonöt éves, tele van haraggal, az a minimum, hogy káromkodik, örülj neki, addig legalább nem vágja fel az ereit.

A szobáját többször is összevissza zúzta, dühöngött, mert nem talált meg semmit, akárhányszor elhatározta, végigtapogatja a szobát, hogy ujjaiba szívja a tárgyak pontos helyét, a munka negyedénél elfogyott a türelme. Ezzel tudtán kívül jó szolgálatot tett magának: a düh egy bizonyos idő után könnyeket szült, a könnyek megkönnyebbülést. Mialatt a padlón ülve zokogott, a feldúlt szobát varázskezek visszarendezték eredeti állapotába. Mindenki reménykedni kezdett újra.

A fiú csak három hét múltán jött először, amikor már nem is várta. Belépett, ő éppen a széles ablakpárkányon ült, látó korában itt szeretett olvasni, a párkány tele volt párnákkal és könyvekkel most is, nem engedte elpakolni őket. Újság volt a kezében, simogatta gyengéden a selymes lapokat, tudta, hogy amit most tapint, az a címoldal, más papírból van, mint a többi. A fiú mellételepedett, megfogta a karját.

– Ez milyen színű?- kérdezte, cirógató ujjait a papír egy pontjára vezetve. Ő megrándult.

– Hülye vagy? Nem látok.

– Nem ezt kérdeztem. Milyen színű?

– Hol a faszban voltál eddig?

– Nyaraltunk, tegnap éjjel érkeztünk meg. Mondod végre?

– Menj a picsába- fordult el, de a fiú megragadta a vállát, megrázta, mint egy almafát, majdnem kitört a nyaka.

– Ennyi?- kiabálta a fülébe közvetlen közelről.- Befejezted? Milyen festő akartál te lenni? Miből akartál dolgozni? Azt hitted…- megbicsaklott a hangja. Felállt.- Hívj fel, ha meg tudod mondani, milyen színű.

Hallotta a lépteit, hallotta, amint nyílik, csukódik az ajtó, de nem tudott megszólalni, pedig kiáltani akart, ne hagyja itt, nem örült senkinek, mióta ilyen nyomorult, csak neki. Remegve kereste meg a földön a lehullott újságot, magához szorította a lapokat, vágták a tenyerét oldalt.

Mit vár tőle, mit akar? Teljesen bolond. Megvakult, punktum, az orvos hazudik, nem akarja megrémíteni a szüleit, félti a pénzét is, ez a két boldogtalan meg elhiszi, és itt sertepertélnek körülötte, ugyan mit ér az egész. Lassan beletörődik, megtanul élni újra. Mit vár ez a hülye, mit? Toporzékolnia kellene, lázadozni? Már túl van rajta, ha azt akarta látni, miért ilyenkor nyaral, sosincs itt, mikor szüksége lenne rá, közben azt állítja, barátok. Ez van, erre leáll kitalálósdit játszani. Mégis honnan kellett volna tudnia, milyen színű a szaros papír? A szín az szín, nem pedig…

„A kárhozottak legnagyobb büntetése az lesz, hogy látni fogják

magukban Isten országát, de nem lesznek képesek belépni oda.”

Johannes Tauler

A pokolnak ebben a bugyrában régóta van UPC. Júpíszí Plusz! Valamikor innen indult el hódító, multinacionális útján a vállalat és terjeszkedett pár emeletet felfelé. Az elnök-vezérigazgató-helyettes fölényes eleganciájával ma is innen inti féltő bánásmódra alkalmazottjait. A „Plusz!” szolgáltatást ma még csak itt lehet igénybe venni. Csak megadjuk a távirányítóval az „Intelligens Felületnek” a látni kívánt időt és helyszínt, aztán a képernyőn máris a folyamatjelző szórakoztat, legalul a változatlanul futó hírszalaggal, míg a felvétel (vagy közvetítés: idelent egyet jelent) elindul.

B. Szent Ferenc alakját figyelte a Rossellini filmjéből. Úgy meredt rá, ahogyan a nyomorékká lett valahai vívóbajnok nézi egykori sportsikereit felvételről. Egyszerre kitárult a fürdőszoba ajtaja és egy magas nő lépett ki a nappaliba, akit tömött dohányfüst kísért. A lábán csak fekete nejlonharisnya volt, felül egy bő, kötött pulóvert viselt. Míg átviharzott a helyiségen ügyet sem vetett B.-re, aki ekkor már az európai városok listájának legelejét pásztázta a „Plusz!”-on. A toszkán Arezzot választotta ki. Aztán átdöngetett az öklével az oldalfalon a szomszéd lakásba, ahonnan átszűrődött egy tévéműsor nevetőgépének hangja.

Idelent szüntelenül napfényt ígérő folytonos alkonyat* van. B. rengeteg napfelkeltét megnézett már a tévéből – a „Plusz!”-on. Zöld plüssfoteljében ült és bámulta a horizonton felbukkanó napkorongot. Nézte a felvételeken, hogyan használja a vörös, a sárga, a réz, a bíbor, az arany millió árnyalatát a Nap, hogyan önti ki egyik színt a másikra, mint egy örökké nyugtalan festő, akinek sosem fog elkészülni az egyetlen képe. Látta, hogyan pirkad viharban és szélcsendben, háborúban és békeidőben, minden kontinensen és földtörténeti korban. Látta az altosztrátuszt, a cirrokumuluszokat, a komor és szívélyes felhőket köszönni a felkelő Napnak. Nézte, hogyan nyelik a fényt erdőszéli rétek, az európai kulturtáj, a városok sikátorai, hogyan a tavak iszapja, a sarki jég és a kerti vetemény. Nézte, hogyan világosodik ki hajnalokon egy-egy város, hogyan élénkül fel reggelente kihűlt szöveteikben a keringés, hogyan lesznek belsejükben izgágává a fénytől ezek az amúgy tehetetlen organizmusok.

*

            A képernyő interaktív, rajta feliratok, különböző indexek segítenek eligazodni a nézőnek. 1342, Húsvét vasárnapjának hajnala van Arezzoban. A Piazza Grandén tömeg. Ide jönnek a városiak az otthoni virrasztásból. Klarisszák és köztiszteletben álló asszonyok virágokat helyeztek az éjszaka a földre, ide, a Santa Maria della Pieve elé. A gondos rendben elhelyezett friss orgonaágak, fehér, sárga és piros tulipánok és pipacsok a feltámadási körmenet vonulási rendjét segítik eligazítani. Így kerül a helyére püspök, gróf, paraszt, kereskedő, szerzetes és fogadós. Néhány család már a helyén áll. A legtöbben most érkeznek, és virágaikat keresik.

Öt órakor megkondult a nagyharang és a sürgés-forgás, susmusolás hamar abbamaradt. Megkezdődött a Feltámadás szívekben ujjongó hirdetése. Ahogy a körmenet elindult, úgy zúgott fel Szentviktori Ádám himnuszának kezdősora. „Mundi renovatio…”. Ilyenkor az a kevés pogány sem aludt el, aki a várost lakta. A menetet végig tekintetük szegélyezte. Otthonaik tárt ablakaiból kikönyökölve nézték a Krisztuséit. Voltak, akik mogorván figyeltek, mintegy eltűrve a hatalmas megmozdulást. Voltak, akik nehezen leplezték irigységüket vagy éppen vonzalmukat. Két zsidó öregasszony – egyik a másikat támogatva –, mintha a körmenet szépségétől sóhajtottak volna mélyeket.

A harangozó, a kövér Vittorio késve indult utánuk. Lihegve szedte lábát, amikor megbotlott a sötét, már néptelen főtér egyik szabálytalanul álló utcakövében. Hatalmas potrohára zuhant, arca a földnek feszült, szálakban lógó nyálába por keveredett, úgy rítt némán, fejét és mellkasát görcs rángatta, orra a hideg követ böködte. Ekkor feltérdelt és darócruhájából egy kulacs bort és egy kisebb félcipót húzott elő, felnézett az égre, és vigasztalanul bömbölt, úgy kortyolt egyre nagyobbakat a borból és tömte magába remegő, tömzsi kézével a megtört kenyeret.

              „Vita mortem superat…”: Vittorio, csak itt érte utol a menetet, és Arezzo híres tréfamestere a futástól kipirosodott arccal és könnyfátyolos szemmel osont a helyére. Ekkor egy lompos, girhes kutya éppen levizelte volna a Montini kereskedőcsalád háza előtt álló cserepes palántát, amikor egy novícius, a keresztet tartó Padre Lorenzo néma intésére, kiszaladt a menet szervezett rendjéből, és – kínos feltűnést irányítva az esetre – elkergette az ebet. Monica, aki – semmi kétség – a legszebb lány volt a menetben, meg sem próbálta elparancsolni kutyáját. Szipogva, indulatát suttogásba fojtva, csak ennyit mondott neki: „Olyan rossz vagy.” A lehető legjobb helyen tudta maga mögött, a menet legvégén, a kíváncsi tekintetektől védve, a szajhák kis csoportja után csaholva.

Mielőtt kiértek volna a városból, keleten megjelentek az első sugarak, melyek halványan csillogtak az asszonyok hajtűin és a kereszteken. Mintha ez a kis fény új máéltóságot nyújtott volna az elnyűtt menetnek. A himnusz dallamának már-már bomló egysége ismét bizonyos volt, sőt, az eddiginél is fenségesebbé, határozottabbá vált.

*

A konyhából sanzonzene és a húskloffolás ideges ritmusa hallatszott. “Az a harisnyás nő az.” – gondolta B. Kikapcsolta a tévét és elindult a süteményillat felé.

(Részlet a Lepkeháló c. regényből)

Fél négykor, egy-két jógagyakorlat után kilépett a csatakos hajnalba.

Átkozta a hiúságát. Úgy hozta a sors, hogy világos színű ruhában kell végigosonnia a sétányon. Micsoda botrány! A Fahrienhescburgenbung vezérigazgatója, amint a villasoron egy zárfésűvel a zsebében ólálkodik! De már nem volt mit tenni. Végiglopakodott az úton, és körbekerülte Horváth Péter villáját.

Az erdő felőli részen mintha a hajnali derengés is elbátortalanodott volna. Lena átküzdötte magát a bokrokon, megmászta a kerítést, aztán a vizes fűben, amit a harmat mintha elektromossággal töltött volna föl, átvágott a házat körbeölelő málna- és rózsabokrokon. Végre ott állt a tornácon! Levegőt vett, és egy nagy sóhajtás után feszegetni kezdte a hátsó ajtót. A filmekben minden mennyivel könnyebb! De a zár gyenge volt, a fésű megadóan rásimult, az ajtó egy-két perc múlva kitárult.

Talán a betörők is ezt a torokba szoruló izgalmat érzik, mikor besurrannak valaki életébe. És ugyanezt a megkönnyebbülést, mikor szembenéznek a vakon vigyorgó riasztóval! De itt az előszobában olyan erős volt valamilyen rumos-vaníliás aromájú cigaretta illata, hogy Lena majdnem visszarettent. Hogy megnyugodjon, kinyitotta az erdő felőli spalettákat, és óvatosan körbejárta a szobákat. De a félelem, mint a cigarettaszag, ott maradt a nyomában.

Végül is mi történne, ha meginna egy kávét a konyhában? Lebeszélte magát, aztán a lassan, lépésről lépésre oszladozó sötétben elkezdte feltérképezni a tárgyakat. Mint a megnyúzott nyulak, felaggatott teakeverékek lógtak a konyhapultról − lám-lám, ámbátor dohányzik, ad az egészségére ez a Péter! Derék dolog.

Majd a festőnövendékek szobácskájába nyitott be. Amíg a villa Herczegh Ferencé volt, és nem egy magányos rajzoló búvóhelye, ez az áporodott kis lyuk a cselédszoba lehetett. Most vigyorgó mackók a polcokon, meseposzter a falon, összegyűrt tinimagazin a szőnyegen. A hajdani cselédlány ágya helyén borvörös pléddel borított franciaágy. Lena elképzelte, ahogy tavasszal Horváth rázárja a tiniszagra az ajtót, és merő szentimentalizmusból nem rak rendet a vendégei után. Betette az ajtót, aztán tovább sétált, és az ebédlőben felfedezte a mutatós, de nem túl értékes tálalószekrényeket.

Mondd, Péter, ma  hány vendéget vársz?

Már régóta töprengett, hogy a pedofilok többsége miért gyűjt porcelánokat. Talán mert annyira finomak és áttetszőek, és mert minden porcelán néhány vétkes ujjra vár, dúdolta magában. Horváth igazi gyűjtő volt, jó ízlésű, ha nem is túl pénzes. Lena anyja régi útmutatása nyomán felismerte a majd’ százéves, melegsárga fényű, cseh porcelánokat. Ilyesmiket finom, de nem túlságosan gazdag úriemberek gyűjtenek, és már ezért is biztos volt benne, hogy nem Horváth, a „nemzetközi hírű festőművész” a hálózat feje. Úgy döntött, hogy a kutatás végére hagyja a porcelántálak mögött lapuló többi régiséget.

Hátha rábukkan valami értékesebbre.

Festményeknek egyelőre nyomát sem látta, ahogy könyveknek vagy rajzeszközöknek sem.  De a villa falainak így is volt valami édesen könnyű, túlfinomult sugárzása. Lena becsukta az ebédlő ajtaját, és belépett a babákkal, nippecskékkel díszített hálószobába. Mielőtt a holmikba beletúrt volna, próbálta megfogalmazni magának, kire vagy mire emlékezteti a ház. Semmiképp sem egy pedofil fenevad rejtekére, hanem egy idős, a tárgyait ide-oda rakosgató, szentimentális úrinő villájára, aki neveletlen lányunokáinak is fent tart egy szobácskát.

Hátra volt még a dolgozószoba a tóra nyíló hatalmas ablakokkal.

A fonyódi Hugh Hefner álomvilága, titkos birodalma csak ebben a szobában tárult fel. Itt nem volt cigarettaszag, és Lena biztos volt benne, hogy ide a ház gazdája csak bizonyos időközökben, szertartásos magányban lép be. Sűrű, nehéz, szinte tapintható volt a sötétség, de itt nem nyithatta ki a zsalukat.  

Ahogy téblábolt az ajtóban, majd elbotlott egy drága filmfelvevőgépben és egy berakásos íróasztalban. Hogy lásson valamit, kinyitotta a nappali ajtaját, de a sötétség így is ide-oda bujkált, ragacsos volt, álnokul megfoghatatlan. Lena felkattintotta a zseblámpáját, és csodálkozva látta, itt már képek is vannak a falon: Velazquez csinibaba-hercegnője és egy jó másolat az Avignoni kisasszonyokról.

Ez a szoba volt a lakás szíve. A zárfésűvel kikattintotta az íróasztal zárját, és hálát adott a sorsnak, hogy Horváth régimódi gyűjtő lévén a kincseit nem bízza elektronikus adathordozókra. Annyi mappája, akkora gyűjteménye volt, hogy a Thumberlina-honlap lelepleződése után nem is tudta volna az egészet egy fordulóval elszállítani. És melyik gyűjtő venné a lelkére, hogy megbolygassa hirtelen a kiszámított, évek óta tiszteletben tartott rendet? Mert a fotókat Horváth napló módjára rendezte el, mégpedig kihívó büszkeséggel: lássátok, ez az én igazi történetem. A dossziék az 1988-as évtől kezdődtek, szegényes kis válogatással, tinédzserújságból kitépett lapokkal, szégyenlős pillanatfelvételekkel.

A képek bármilyen szégyenlősek is voltak, szinte vibráltak az életörömtől. Horváth, meglehet, rossz mesekönyv-illusztrátor lehetett, viszont nagy szenvedéllyel, komoly odaadással fényképezett. Lena ezért is hökkent meg a „Tavaszév91”feliratos dossziéban talált amatőr felvételeken: matrózblúzos lányok verset mondanak az iskolai ünnepségeken, vagy ügyetlenül kifestve, tinisztárokat utánozva bájolognak rossz műtermi felvételeken. Talán azért olyan esetlenek ezek a képek, mert nem Horváth csinálta ezeket! Pedig a lányok mind milyen helyesek! Mosolygósak, széparcúak, jó testfelépítésűek. És Lena csak most vette észre, hogy hátul a képek ceruzával odafirkált kódokat rejtenek: Veszprém IV, Óbuda II, Nagyatád I, Miskolc III, Szentes V, és utána lánynevek: Kitti, Zsuzsa, Nikolett, Anna, Brigi.