Egyértelművé vált számomra, hogy a pácienseimet kell felhasználnom a cél érdekében. Először apránként egészítgettem ki a felírt kívánságokat néhány aprósággal az emlékeimből. Valakinek Anna szeme lett, egy másiknak Anna mellei, és így tovább. Egyre nagyobb formázásokra vetemedtem, de komplex átalakítást, azért még nem mertem végezni a pácienseimen. Egyébként eddig egyikük sem reklamált a munkám miatt, de hát ez teljes mértékben érthető.

A kért alakítások mellett elbűvölően gyönyörű, jeges kék szempárt is beleírtam a DNS-mintába, egy-két izgató anyajeggyel kiegészítve a vendég nyakán. Lassan kiszippantottam a mintát az injekciós tűmmel, majd visszasétáltam a lekötözött asszony asztalához.

– Apró szúrás az egész, nyugodjon meg, egyáltalán nem fog fájni! – mosolyogtam a nőszemélyre, majd belédöftem a tű hegyét. – Pár percig hagyjuk, hogy bejusson a szervezetébe az új sejtminta, majd az egyik nővérkénk átkíséri az egyik sugárkabinunkba és lefekteti. A test változása finom, csipkedős érzéssel fog járni, de gondolom ez már nem új magának. Mindenképpen maradjon fekve, amíg libabőrösnek érzi magát, aztán jelezzen, és az egyik dolgozónk kikíséri a klinikáról.

– Köszönöm Doktor úr, ha bármivel meg tudom …

– Csak a munkámat végeztem! Viszont látásra!

Még egy elégedett páciens. Gyorsan megmostam a kezeimet a fertőtlenítőben, majd ismét a munkatermek várójába siettem. A virtuális asszisztensprogram szinte azonnal meg is szólalt:

– A fél ötös páciens hamarosan megérkezik, Doktor úr!

– Nagyszerű! Készítsd elő neki a Fókusztermet! Küldd át az adatokat a vizsgálókartonomra, kifújom magam és azonnal kezdünk is!

– Igenis, Doktor úr!

Ha egymás mellé állítjuk a testi sebészetet és a lelki sebészetet, az olyan, mintha összehasonlító esszét írnánk egy óvodás irkafirka rajzocskájáról és egy ránk maradt, antik, Monet festményről! Megváltoztatni biológiailag néhány külső tulajdonságot semmiség, de hozzányúlni valami ősihez, valami eredendőhöz és a kezünk alatt hajlítani és kedvünkre formázni, mint a puha acélt, az már igazi művészet.

A karton szerint a páciens már többször is járt nálunk módosításon. Kisebb emlékezetbeli átírást és egy fokkal szenvedélyesebb, temperamentumosabb alapjellemet írt elő az ügyfél kérvénye. Egy kos női jellemmodul kiváló döntésnek tűnt. Az apró részleteket megjegyezve leraktam a vizsgálómat a pihenőszobám asztalára, majd elindultam a Fókuszterem kapujához. A szokásos ellenőrzési és higiéniai procedúra után beléptem a léleksebészeti munkaterembe.

– Nyugalom, hölgyem. Maradjon a biztonsági kabinjában. Maximumra tekerem az energiaellátókat, és azonnal kezdjük a beavatkozást!

A kezem nyomán az egész Fókuszterem fényárba borult. A fehér falak mind az a földöntúli tisztaságot sugározták, amitől az emberi lelkek frekvenciája képes kilépni a húsunkból és meztelenül, a maga gyönyörűségében tud megmutatkozni nekünk. Szememmel a terem túlsó végében lévő kis kabint fürkésztem, amiből még nem tudtam kivenni a páciensem alakját.

– Most beszállok az önnel szemközti fülkébe! Nyugodjon meg! Olyan érzés lesz, mintha a lelkeink egy pillanatra közvetlen kapcsolatba kerülnének egymással az éterben! Egyáltalán nem fog fájni, megígérem! – mondtam, majd behuppantam a sötét, gömb alakú kabinba.

Mire beszálltam a sebészeti kapszulámba, a fénygerjesztő turbinák maximális forgásszámmal pörögtek, vakító fehérséget kölcsönözve a munkateremnek. Nemzetközileg is híres és elismert volt a léleksebészeti központunk, nem csak a kitűnő szakemberek, de a gyönyörű, tökéletes munkatermünk miatt is. Az se volt ritka, hogy idegenből, más városállamokból érkeztek hozzánk a tehetősebbek, elvégre egy ilyen beavatkozást, ha már megteheti, nem bíz kontárokra az ember. Persze a népesség többségének nem tellett ilyenre. Budapest polgárai közül csak elenyésző volt azoknak a száma, akik egyáltalán csak láttak belülről egy ilyen munkatermet.

A fény túlpörgésétől a személyi gömbjeink felemelkedtek, és rohamosan közeledni kezdtek egymáshoz. Jól ismertem már ezt a metódust, szinte olyan ez, mintha a két golyó táncra perdülne a lelkünkkel együtt. Hirtelen a másik kabin felé fordítottam a tekintetem.

A kapszulában a volt feleségemet pillantottam meg. Az érzés, amely fölkúszott a torkomba, leírhatatlanul fájdalmas volt, azt hittem azonnal felfordul a gyomrom. Anna, az én Annám, itt … lehetetlen!

Egy pillanatra úgy tűnt a szemközti kabin utasa is felismert engem, de aztán a szemében értetlenséget láttam tükröződni. A gömbjeink egymáshoz pörögtek, és olyan eszeveszett forgásba kezdtek, hogy a lelkeink azonnal kiszakadtak a porhüvelyükből.