Beléptünk az asztrális térbe. Vakító fényesség ölelt körbe, mint ilyenkor mindig, és kezem között kikörvonalazódott a volt feleségem ernyedt lelke. Könnyek szöktek a szemembe.

– Te vagy az ..?

A lélek csak lebegett előttem, várva a beavatkozásra, én pedig szorosan magamhoz öleltem az elvesztett szerelmemet. Nem, ez nem lehet ő. Csak valaki hasonló, de nem ő. Talán pont én tettem róla, hogy ilyen hasonló, talán valakit … Nem értettem ezt az egészet, de azt hiszem nem is volt fontos. Az ördögi tervem szinte magától értetődő volt. Gyorsan kellett cselekednem.

Akár tényleg ő volt, akár nem, mit sem változtatott a tényen, hogy vissza kellett vennem a megérdemelt tulajdonomat. Végül is nem tettem vele mást, csak ami a kartonra volt írva: kitöröltem az emlékeit. Az persze más kérdés, hogy utána a saját, még mélyen bennem szunnyadó emlékképeimmel töltöttem fel az én drága Annámról. Valami perverz, földöntúli öröm fészkelte be magát a szívembe. A pillanat, mikor megszegtem az orvosi eskümet és ebbe a kiürült testbe a saját kis memóriafoszlányaimat öntöttem a szerelmemről, leírhatatlan érzés volt.

– Minden rendben lesz – hajtogattam – minden rendben lesz.

 

***

 

Homlokomat a rideg üvegnek szorítom és az elsötétült égboltra nézek. Az eső persze szüntelenül csöpög, egy percre sem áll meg. Évek teltek el azóta, hogy visszakaptam a feleségemet. Azt hazudtam, hogy a nő, akin a műtétet végre kellett volna hajtanom, elhunyt a beavatkozás során a teste pedig szétforgácsolódott a túlpörgetett gömb centrifugájában. Egyszerű baleset volt. Persze megvizsgálták a fókusztermet, és semmilyen műhibára utaló jelet nem találtak. A kényes ügy hatására leminősítették a sebészi fokozatomat, de egyébként nem kockáztatták meg a klinika legjobb szakemberének elvesztését, inkább eltusolták az ügyet.

Annával mondhatni minden rendben van, kivéve, hogy hivatalosan nem létezik. A hazacsempészése viszonylag gond nélkül ment, ám az állandó utcai rutinellenőrzések lehetetlenné teszik, hogy kitegyem vele a lábamat a házból. Amúgy se mehetnénk sokfelé, ugyanis a kis malőröm folytán a nejem már nem az a személy, akit korábban ismertem. A puha bőre, a gyönyörű, hollófekete haja mind a régi, ám valami hiányzik belőle. Képes naphosszat csak egy helyben ücsörögni és bámulni maga elé, nem eszik, nem iszik, meg se moccan. Ha a közelében vagyok hirtelen megélénkül, az egykori énjét látom, ám mikor kiteszem a lábam otthonról, vagy csak elhagyom a közös helységet, ahol tartózkodunk, megmerevedik és az érkeztemig tapodtat sem mozdul. Valami történt a fókuszteremben, amire nem tudok magyarázatot találni. Szomorú, de az utóbbi időben kezdtem úgy gondolni rá, mint egy gépezetre, egy egyszerű masinára, melyet a jelenlétemmel bekapcsolok, ha akarok, és távozásomkor azonnal készenléti üzemmódba áll. Mint egy szakadt ruhadarab, melyet csak akkor rángat a szél, ha éppen kedve tartja.

Néha, csak úgy megszokásból, a köpenyem zsebébe süppesztem a kezeimet a gésagolyók után kutatva, de aztán eszembe jut, hogy már otthon tartom őket, egy melegebb helyen.