Villámgyorsan áttöltöttem a páciens paramétereit a személyes vizsgálókartonomra, majd elindultam a munkatermekhez vezető üvegfolyosók felé. Mindig is ez volt a kedvenc épületrészem a klinikán. Hosszú, kacskaringós alagutak sokasága, melyek úgy tekerednek a munkahelyem köré, mint tucatnyi, üvegből faragott óriáskígyó. A feleségem halála után sokat elmélkedtem ezeken a folyosókon. Az örökös zuhogástól körülvéve, valahogy úgy éreztem, a szomorúság, ami belülről habzsol, kissé alábbhagy, amikor mindent elnyom az átlátszó falat verő esőcseppek kopogása.

Aznap is esett, mint majd száz éve minden egyes nap, minden egyes percében. Nem igazán tudom, mikor kezdődtek a nagy esőzések. A tankönyvekben, amiket még diákkoromban lapozgattam, elég precízen leírták, korszakokra osztva, a tiszta ég látványának fokozatos eltűnését a 21. század hajnalán, majd az egyre kiszámíthatatlanabbá váló esőzések és viharok megjelenését. Talán mindezt évszámokkal is illusztrálták a történelem órákon, de erre már igazán nem emlékszek. Egy biztos: soha életemben nem láttam azt a kék eget, azt a sugárzó fénygömböt, amiknek a létezéséről az emberiség aranykorából ránk maradt leletek tanúskodnak. Nekünk már semmi nem jutott belőle, csak néhány eltorzult, elavult ősfelvétel, melyeket a tudósaink talán ebben a minutumban is tanulmányoznak, abban a reményben, hogy hátha kiderítenek valamit a Földünk egykori állapotáról és a nagy kataklizma eljöveteléről.

Egyetemi hallgatóként még sokat agyaltam az emberiség arcát megváltoztató nagy esőzésekről, az eljövetel okáról, de mint ahogy az lenni szokott, semmivel se kerültem közelebb a rejtély nyitjához, mint polgártársaim. A kezemet a hideg üvegre tapasztva, a szemerkélő ürességbe bámulva, másra se tudok gondolni, mint hogy valakinek a markában vagyunk, valakinek, aki hatalmasabb a fajtánknál, és ha kedve van, hát belefojt minket a világunkba és ez ellen semmit, az ég adta világon semmit nem tehetünk.

– Ismétlem, Doktor úr, megérkezett a páciens, szíveskedjék a kettes munkaterembe fáradni! – eszméltem fel az instruktor hang második szólítására.

Hevesen megráztam a fejem, majd tekintetemet erőszakkal elfordítva otthagytam az üvegfolyosó világát. A munkatermek főcsarnokában valóban világított már a kettes szoba foglalt jelzése, így hát kutyafuttában még áttanulmányoztam az ügyfél kívánságait a beavatkozással kapcsolatban.

– A belépéshez szükséges hangmintáját kérek!

– Budapest magyar alapú internacionális városállamának G2-es azonosítószámú sebésze vagyok.

– A hangminta megfelelő, az engedélyt megadom!

Az ellenőrzési és fertőtlenítési rutinvizsgálat után azonnal beléptem a terembe. A páciens már fent feküdt a sebészeti asztalon, biztonságosan rögzítve, ahogy azt a szabályzat előírja.

– Jó napot kívánok! Azonnal kezdünk, türelem.

– Igenis, Doktor úr! – sóhajtotta az asszony, szinte eufórikusan csillogó pupillákkal.

– Nyugodjon meg, apró szúrást fog érezni, ahogy mintát veszünk a jelenlegi DNS-éből! Pár pillanat az egész!

– Igenis, Doktor úr! Már jártam Önnél, egyáltalán nem félek, tudom, mennyire jól végzi a …

– Kérem, maradjon csöndben a beavatkozás alatt!

A nő sietve bólogatni kezdett a fejével, majd tágra nyílt szemekkel az arcomat fürkészte. Mindig rosszul viseltem ezeket a pillantásokat a visszatérő pácienseim részéről. Volt valami a tekintetükben, valami furcsa éhség, megmagyarázhatatlan, természetellenes öröm, amitől a hányinger kerülgetett. Már a pályám kezdetén is tudtam, hogy a szépészeti beavatkozás népbetegséggé vált a Földünkön, de hogy ilyen undorító mohósággá váljon, főleg a nők körében, álmaimban se gondoltam volna.

– Most hozzálátok a szálak módosításához! Maradjon nyugton, mindjárt visszajövök!

A mintát halk csusszanással az átíró gép üregébe helyeztem, majd bal kezemet a köpenyem zsebébe dugtam. A körmöm hegye hozzáért az egyik gésagolyóhoz. Halkan felsóhajtva lehunytam a szememet.

Régebben gyakran előfordult, hogy Anna bejött hozzám a sebészetre. Hamarosan arra lettem figyelmes, hogy a pácienseim kartonjain egyre nagyobb számban jelennek meg az olyan kívánságok, mint: hátközépig érő, sötét, egyenes haj; tengerkék szemek; hosszú, karcsú lábak és hasonlók. Kezdetben betudtam a sors furcsa játékának, de a feleségem egyre szaporodó látogatásaival és az ezzel egyenesen arányosan növekvő meglepő kívánságokkal egyértelművé vált, hogy Anna szépsége vonzza a klinikám testátszabás-mániás másológépeit. Hihetetlen pipa lettem, nem is engedtem a nejemnek, hogy többet bejárjon meglátogatni.

Az egészben az a legviccesebb, hogy most, hogy a feleségem örökre elment, már soha többé nem láthatom a vonásait. Azokat a vonásokat, amiket annyira féltettem a vendégeimtől. Az egyedi karakterisztikáját, amibe első látásra beleszerettem. Egyfolytában attól tartok, hogy vele együtt, a róla őrzött emlékeimet is elveszítem. Az idő múlásával kifakulnak a róla őrzött memóriafoszlányok, a gyönyörűségéről tárolt kis lelki képeim eltorzulnak a tudatom tekervényeiben. Tudtam, hogy ezt nem hagyhatom: valamit tennem kellett, hogy bebiztosítsam Anna örök emlékét az életemben. Néhány hónapja meg is született bennem a megoldás.