Nem tudom, sokat voltam-e szerelmes életemben, de az bizonyos, hogy mindig kerestem és szívesen fogadtam a szerelem állapotát. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy hajlamos voltam emelkedettebben gondolkodni róla, viszonylag korán megértettem már – jóllehet ez a korai elköteleződés korántsem tartott távol a szenvedésektől – az összefüggést a szerelem létélménye és a lét megismerésének folyamata között. Tudtam, méghozzá azzal a kacér, kétségbeesett nemtudással fűszerezve tudtam, hogy a szerelem megközelíthetővé, elérhetővé tesz számomra valamit, amely nem ő maga. És amely nem veszi el tőlem a szerelemben való hitet – de az azon túleső hívást sem oltja ki bennem soha. Mindez persze nem járt azzal, hogy a szerelem és amit többnyire mindannyian a szerelem vonzáskörzetébe sorolunk mint tapasztalatot, rádöbbenést vagy egyéb lelkiállapotot, mindig emelkedetten ért el hozzám, sőt. Ha igazán őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy olykor elbűvölt, ha éppen nem a legpusztítóbb magányba taszított, a „szerelemnek” az a szélsőséges természetrajza, amellyel szembesülni voltam kénytelen, mindahányszor ez az érzés elért, megragadott és magáévá tett. Igen, az érzés. Az érzés maga. Vagyis: függetlenül az embertől, akit szerettem, és aki, ha éppen erről volt szó, viszontszeretett.
Ezért nem tudtam soha szerelmet vallani. Úgy éreztem, bármi, amit mondanék, nem őt, s még csak nem is engem, hanem magát a létet, vagy inkább a szerelmet érinti. Ha szerelmes levelet írtam, nem magamról, nem is a másikról, hanem a szerelemről szólt. A szerelemről magáról. Hiába akartam vallomást tenni, esszé kerekedett belőle. Éppen ezért nem is írtam soha. Nem akartam látni, hogyan lesz az életből irodalom, s hogyan lesz a szerelemről való beszéd a másik megnyerésének kísérlete helyett a szerelem megértési módjává. És hogyan lényegül át a közlés vágya a kifejezés áhítatává. Ha arra gondoltam, szerelmem más nőt ölel, éppúgy felsikoltottam a fájdalomtól, mint bárki más, kezembe temettem arcomat, hogy visszafojtsam kitörni készülő átkomat, de miként a sikoly is rögvest átváltozott egy jóstílusú írás felütésévé, úgy az átok is akaratlan retorizált módon szakadt ki a számból. Sőt, máris készen állt bennem egy gondolatsor a féltékenység, az idő és a lét kapcsolatáról. Vagyis nem tudtam eleget szenvedni? Talán nem. Nem maradt rá időm, mert a szenvedésem rögtön lehetővé tett számomra valamiféle megértést, amely azonmód magához vonzott, hogy az érzés felcsapott belőlem – s ezen nem intellektuális feldolgozást értek csak, sztoikus belátást, belenyugvást pedig egyáltalán nem. Nem tudtam eleget szenvedni, de ez nem jelenti azt, hogy nem szenvedtem. Akik ismernek, tudják, hogy így van. Szenvedtem, de tudtam, hogy bizonyos értelemben csak – csak? – imitálom a szenvedést, mert… Miért is? Mert nem tudtam belehalni, bármennyire akartam is, nem tudtam boldogtalan lenni, bármennyire az voltam is, nem váltam nyomorulttá, bármennyire annak is éreztem magam. Nem, mert valahogy minden azon a mindenen belül volt, ami megnyílt számomra a szerelem által. A szerelem által, mely nem tudatos, nem önkényes választás volt soha, mégis metszően tudatossá, s eléggé önkényessé tett engem. Ez nagyon bántott. Pedig biztosra veszem, hogy ilyenkor voltam a legközelebb a szerelemhez. Ha nem is a másikhoz. Néha határozottan úgy éreztem, hogy csak azért vagyok szerelmes, hogy megismerjem a szerelmet. Sőt, a szerelem mindent átfogó horizontja által a létet. Lehet, hogy ez így természetes. Lehet, hogy nem szól másról, mint a legteljesebb egoizmusról, és annak a lehető legkörülményesebb magyarázatáról. Márpedig én szellemi értelemben sohasem tartottam bűnnek az egoizmust. Mégis, bántott ez a közvetettség a másik ember felé, és bántott ez a közvetlenség a szerelem felé. A másik embert valamiféle ráadásnak tekintettem, ha úgy tetszik inspirációnak – és ebben semmi lefokozó modalitás nincsen –, aki kerete ugyan, de nem vonatkozási pontja az érzéseimnek. A szerelem elsősorban nem a másik személlyel volt azonos, még ha kínosan vagy éppen mámorosan hozzá kötődött is, hanem a mindenséggel, a végtelen térrel, amelyet a szerelem nyitott meg számomra. Tudom, hogy mindezzel nem mondok újat. Nem is szándékozom felülírni az erről szóló irodalmi hagyományt, csupán a saját történetemben betöltött szerepét szeretném végre megérteni. És azt is tudom, hogy ezzel nagyjából mindenki így van: aki volt már szerelmes, ismeri a szerelem önmagában való teljességét, amelyhez szinte nincs is szükség – s egyben persze nagyon is van – a másik személyére, vagy inkább létére. És nem is ez az, amit igazán megérteni akarok. Magamat akarom megérteni végre.
Tudom, hogy a választ keresését a szerelem és megismerés bonyolult egységével, együtt-létével kell kezdenem. Miként ugyanis a szerelem, úgy a megismerés sem volt soha emberhez kötve az én számomra. Ameddig csak vissza tudok emlékezni, soha nem emberek által léptem előre: az eszmék közvetlenül értek el hozzám, közvetlenül tettek magukévá. Soha nem jelentett nehézséget az, hogy megismerjek, szinte egy pillanat alatt megértsek valamilyen szellemi tartalmat, valamilyen problémát, gondolatot; és soha nem járt szinte semmiféle erőfeszítéssel az, hogy beleérezzek egy másik ember állapotába, lelki rezgéseibe, abba, kicsoda ő – olyannyira nem, hogy nem is érzékeltem a megragadás, megértés határát. Persze tudtam, mi ez: az intuíció. De nem úgy érdekelt, mint a saját képességem, hanem úgy, mint a dolgokhoz való viszonyom egésze. És nem csak úgy, mint afféle vezérfonal vagy alapvető kapcsolati forma. Hiszen valójában mintha nem is lett volna kapcsolat! Mondom: érintetlen maradtam, hiába voltam teljes egészében érintett. Soha nem volt szükségem arra, hogy emberek termékenyítsenek meg, engem dolgok, ideák, lelkületek tettek magukévá, mondhatni közvetlenül. Én voltam az, aki a dolgok közepébe hatoltam, s mindig megtaláltam azt a helyet, ahonnét uralhatom őket, s másokat ezáltal termékennyé tehetek. Ugyanakkor sohasem az uralkodás vágya vezetett. A megismerés vágya volt, bár a kettő közötti összefüggés igen érzékeny. A kettő között alighanem ott áll, legalább is mindkettővel szoros kapcsolatban áll az én feledhetetlen élménye. Az én tudata. Az öntudat, amely által egyedül vagyok: én és a világ.