Konyhaablakon függöny, a köldökömig

ér. Meztelenül várlak, cifra kis magány.

Nem, nem Ez a tíz perc. Tán, most végtelenné törik.

Hazudtad, hogy jössz. Átsétálok a szobán,

eszembe jut, ahogy a padlószőnyegen,

meg az utcán súgtad: ne kínozz, de foglalkozz velem.

Cső zúg a falban, fürdik a felső szomszéd,

zuhanyrózsányi vér, erős lökéssel ont szét

újabb áramot bennem.

Ha eljönnél is, hozzám nem érhetsz soha,

csak ráz az idegek furcsa impulzusa.

Fullaszt, s remegtet kart, térdet.

Szeretni indultál, de már okát sem érted.

 

Folyosón csorognak autók fényei,

 

tapéta csikordul. Lámpa. Kiéghet. Indul. Megáll.

Döccen az ablak. Nekiütődik a szemem. Partjainál

várva csakis a járdát,  ernyőd terpeszét lesem.

Tudom, hogy hamar, hogy megáll végérvényesen

mind, ami csobog, csattan, lüktet a falon át,

ismerem tested viharos ritmusát.

 

Érkezel. Máris. Elvillansz a fényben.

Lecsatolom az órám, nincs mit számon kérnem.

Ringatsz majd! Ringatlak, mint szörnyet a tenger,

levegőért, egymás után kapnunk sem kell.