borzadj el, amíg lehet. pontos terv szerint.

csábítsd délután, aki vissza sose jönne.

forró levesedben fuldokló légy kering.

ellep a gyorshalál, mielőtt kiköpne.

 

hústükör csobban ismeretlen arccal.

terjeng a sültszag, magad vagy a pincér.

sárgállik az abrosz, kezdjünk tiszta lappal.

ne kérj másik menüt, reklamáljunk ingyér’.

 

óvatos szerető

 

mert nem elég csak kibolondulnom belőled.
fontos terveznem, hogy gyűlölni tudjalak.
óvatos szerető nem aláz, nem ver és jobb, ha letagad.
hisz nem engedhetem, hogy saját sebem legyél.
tudom, mutogatnálak, boldogan dicsekednék veled.
legyél csak lila folt a kulcscsontom felett,
mindenkinél
könyörtelenebb. és jobb nekem, ha nem tudod,
hogy nem bódíthat tovább fájdalmak gyönyöre.
bár szóltam, mikor tetszett. szeretted. ma már unom,
hogy teljes önátadásod is győzelem, ugye.
önzésre hajlamos, hideg a zárkózott világ.
hiába nyitja combjait, szemeivel idegenné néz.
szisszen, ha húzom haját, kis feszes fenéklyukát.
szavakkal hergelem szerelemre.
többnyire csendes, de ha letépem bugyiját,
megutál. bármit kérhetek, megteszi, ha hagyom.
menekülnöm kéne, amikor van hová.
kívánom az utolsó szavát: bizalom.

 

 

utolsó komp

 

rád bízom most bajaim, veszítsd te, kérlek, el.
én elfelejtem bűneid, halk kösz’t sem érdemel.
hamisan játszol, jobb nekem szeretni ostobán,
gondnak, bolondnak jó teher egy közös délután.
csend van, késő szakítani. Már meg nem kérdem én:
miért aprózod el magad, kettőnknek nincs remény?
félelmed súlyos, mélyre nyom: utas vagy, én a komp.
szökésed rajtam át: erény. Visszhangzik a kolomp.
segítenék, hogy messzire, hogy tőlem el, de menj.
közös a csendünk, jól tudod, veszít, ki csak mereng.
fogyóban van a levegőnk, győzhetnénk. Így se rossz.
egymást nézzük, két idegen, szerelmünk kamaszos.
nagy a teher, ereszt a lánc algás folyófenékre.
számunkra partok nincsenek, mondd ki: mégis megérte.

bocsásson meg, hogy néha csak tegezlek.
túlhevülsz: mellkasomon nagy nyári kazlak.
nem gondoltalak bátrabbnak, se szebbnek.
felbujtom magát, könnyelmű szavaknak.
szólítson, ne itt titokzatoskodjék.
maga senkit sem küldhet, csak a ’csába.
nem lesz illedelmes azzal, hogyha meglép.
ha most nem emel, taposson a sárba.
nagy füstökkel ködöl: ne szívasson, kedves.
nem mintha újabban bűzlene, hogy nem vagy.
ha nem bánja, nem nézem el csak. úgy nem megy.
más valaki lesz, ki legközelebb elhagy.
amikor majd hívom, te vedd fel a mobilt.
vagy csak üzenj, hogy épp más ágyában fekszel.
üres magányomban maga nem lesz manír.
hagyom, vigasztalj csak, álommal és szexszel

Konyhaablakon függöny, a köldökömig

ér. Meztelenül várlak, cifra kis magány.

Nem, nem Ez a tíz perc. Tán, most végtelenné törik.

Hazudtad, hogy jössz. Átsétálok a szobán,

eszembe jut, ahogy a padlószőnyegen,

meg az utcán súgtad: ne kínozz, de foglalkozz velem.

Cső zúg a falban, fürdik a felső szomszéd,

zuhanyrózsányi vér, erős lökéssel ont szét

újabb áramot bennem.

Ha eljönnél is, hozzám nem érhetsz soha,

csak ráz az idegek furcsa impulzusa.

Fullaszt, s remegtet kart, térdet.

Szeretni indultál, de már okát sem érted.

 

Folyosón csorognak autók fényei,

 

tapéta csikordul. Lámpa. Kiéghet. Indul. Megáll.

Döccen az ablak. Nekiütődik a szemem. Partjainál

várva csakis a járdát,  ernyőd terpeszét lesem.

Tudom, hogy hamar, hogy megáll végérvényesen

mind, ami csobog, csattan, lüktet a falon át,

ismerem tested viharos ritmusát.

 

Érkezel. Máris. Elvillansz a fényben.

Lecsatolom az órám, nincs mit számon kérnem.

Ringatsz majd! Ringatlak, mint szörnyet a tenger,

levegőért, egymás után kapnunk sem kell.