– Hagyd ezt abba.

– Mi bajod? Próbálok ismerkedni.

– Ennek semmi értelme.

– Itt van, ezt neked hoztam. Vegyes.

– Te tényleg nem érted.

– Arra gondoltam, felváltva kérdezhetnénk egymástól, egyet te, egyet én.

– Mit akarsz?

– Vagy lehetne úgy, hogy elmondunk magunkról egy-egy dolgot, persze felváltva.

– Mit akarsz tőlem?

– Azt hiszem, te nem érted.

– Nem akarok sem veled, sem mással megismerkedni, világos?

– Ehhez már kicsit késő van, nem gondolod?

Tóni hátradőlt, látta, ahogy Dömi fölsegíti Mugil urat és elmennek.

– Hidd el, nem áll szándékomban téged megölni és kirabolni – mondta Miranda.

– Talán nekem igen.

– Pontosan úgy beszélsz, mint az egyik ismerősöm, még a gimiből, persze nem ő járt oda, hanem én. Szóval ez a fickó halsütödét nyitott az egyik sarkon, hamar bedöglött, talán mert errefelé csak egy patak csordogál, és bár a folyó közel, mégis érinthetetlen maradt az itteni embereknek, ahogy a hal is teljesen idegen, az illatával és szálkájával együtt, mélyen gyűlölik, akár egy meg nem valósult életet. Mi történt a nyakaddal?

– Egy rossz választás maradéka.

– Határozottan jól áll. Vegyél ropit. Egyébként hová utazol?

– Hazafelé.

– Szerető feleség meleg vacsorával, házikó kerttel és kutyával, kisgyerek tágra nyitott szemmel és eszméletlenül erős tüdővel?

– Nem egészen.

– Gondolhattam volna.

– Egyszerűen dolgom van és kész.

Miranda a tarkójára emelte mindkét kezét.

– Na jó, ha te nem, akkor majd én – mondta és megitta a rövidet.

 

Hét darab illatosító tabletta volt a piszoárban. Miután vizelt, leöblítette a kezét és a tükörbe bámult. Aztán az arcát is megmosta hideg vízzel. A forradásra tette a tenyerét, érezte, ahogy lángol, lüktet, életre kel és egyre nagyobb teret kezd birtokolni a nyakán. Elővett egy fájdalomcsillapítót és egy nyugtatót, majd egymás után bevette őket mosdóba hajtott fejjel, a csapból folyó vízig ereszkedve. Ezután kinyitotta a mellékhelyiség ajtaját, szemben Emma üldögélt és mosolygott. Az asztalhoz indult, ahol a táskáját és Mirandát hagyta. A széken, ahol eddig ült, most Csert Emilt találta.

– Na, ki van itt? Csüccs le – mondta Emil.

Tóni leült.

– A kisasszony sok érdekes dologról mesélt. Képzeld, másfél hete elhagyta a szerelme, nem tudja, hogyan tovább, ki fogja felnevelni a kis Felinát, ilyenek.

Tóni Mirandára nézett, aki keresztbe rakott lábakkal hallgatott.

– Ti ismeritek egymást? – kérdezte Emil.

– Ez erős túlzás lenne – mondta Miranda.

– Nocsak. Már össze is vesztetek? Remek! Jobban alakul, mint elsőre remélni lehetett.

– Azt hiszem, kellően összebarátkoztunk, nagyon örültem, de nekem most mennem kell – mondta Tóni.

– Hová ez a nagy sietség? – kérdezte Emil.

– Haza kell mennem.

– Szóval így állunk. Lássuk, mit mond Miranda? Nos, Miranda? Mondj valamit. Tóni hazamegy most vagy sem? Igen vagy nem, Miranda?

– Nem – mondta Miranda.

– Kettő az egy ellenében. Látod? Nem mész sehová öcskös. Szóval, mit iszol?

– Tényleg kösz, Emil, azonban mennem kell. Megígértem.

– Az más. Ha megígérted, az teljesen szar. Az ígéreteddel láncra verted magad, mint egy rühes kutya – Emil köpött.

– Nem hiszem, hogy tud olyan kedves lenni, mint egy rühes kutya – mondta Miranda.

– Úgy látom, nem vagytok egészen tisztában néhány dologgal – válaszolta Tóni.

Emil nevetett és egyik kezével átkarolta Mirandát, a másikkal poharát emelte magasba.

– Maradj ilyen és lesz egy jó estém – mondta.

Aztán kissé előredőlt a széken.

– Miranda, úgy gondolom, legalább egyikünknek hazudtál magadról, de azt sem tartom kizártnak, hogy egy szavad sem volt igaz.

– Neked igazat mondtam, Emil.

– Most, hogy állítólag nemsokára elmegy, érdekelne, miért akartál másnak mutatkozni Tóni előtt?

– Tévedsz. Én az vagyok, akit Tóninak hazudtam.

Emil félrenyelt és hosszan harákolt.