Még éjfél előtt egy zsidóságával kérkedő fickó leniggerezett a sarki sörözőben. Érzékeny hangulatban talált, egész nap a világot átkoztam. Vállán indiánfej tetoválás virított, elmondása szerint Magua volt Az utolsó mohikánból, bár felőlem Báthory Gábor is lehetett volna, már ami a hajviseletet illeti. Mindenesetre úgy alakult, hogy nekirontottam, testi fölényét kihasználva hamar földre vitt, azonban karjaimat szabadon hagyta, és már éppen azon meditáltam, hogy kinyomom a szemét, amikor a személyzet és a kocsma közönségének túlbuzgó fele szétválasztott, majd egy lehetőleg gyors és érzelemmentes kibékülésre ösztökélt bennünket. Aznap a totális kudarc égöve alatt hajtottam le fejem vánkos nélküli, de egyszerűségében hálás ágybetétemre, aludni azonban nem sikerült, mert úgy áhítottam a reggelt, akár egy verőfényes apokalipszist.

Még sötét volt, amikor megkezdtem a készülődést legújabb munkahelyemre, ahol legújabb első munkanapom várt. Körülbelül tudtam, hová kell mennem, mint általában, és fogalmam sem volt, hogy mit kell majd ott tennem, mint rendesen. A vasútállomás szomszédságában lévő mellékúton gyalogoltam be a türelmi zónába, egy túlságosan büszke patak tragikusan megzabolázott medre mentén. A hajnali sugarak javában bontották a szégyenlős köd könnyű leplét, majd visszaverődtek a kavicsokon bukdácsoló víz darabokra tört tükörvonalán. Csupán egy hosszú lábú, hajlott nyakú madár sötét sziluettje képviselte az elüldözött éjszakát, mint valami totemállat, vagy sejtelmes ómen, de semmiképp sem úgy, mint egy ritka, védett faj egyik eltévedt képviselője, egy fekete gólya. A jegenyék fojtóan tömény illatot ontottak magukból. Két németjuhász csaholása riasztott föl ebből az ámulatból, akik egy cégtáblával ékesített vaskapu melletti ketrecben várták, hogy sorsuk jobbra forduljon. Az udvaron konténerek álltak mindenütt, akár egymásra pakolt gyufásdobozok, és egy targonca, amely a pleisztocén időszak, vagy egy másik lecserélt politikai rendszer átlényegített hagyatéka lehetett.

Jelentkeztem a műszakvezetőnél, aki leginkább értetlenül nézett rám enyhén bandzsa, mogyorószín szemével, majd lassan, vontatottan közölte, hogy egyáltalán nem várt új munkaerőt. Bámultam jól fésült, ősz haját, puhának tűnő, szinte nőies arcbőrét, aztán megláttam saját ábrázatom a mögötte lévő üveges szekrény ajtaján. Meglehetősen vadember külsőm lett a jó néhány munkátlan hónap alatt. Szakállam elburjánzott, hajam nagy része egy kontyszerű képződményben pihent a fejem búbján, mellesleg egy régen kinőtt, akkor már csak köldökig érő pólót viseltem, egy itt-ott vérrel pöttyözött, kissé rongyos farmer társaságában, melyet egy ballonkabát megkötőjével fogtam össze a csípőmön, lábamon unisex mokaszin. Próbáltam mosolyogni, és beköptem egy nevet, akivel emlékeim szerint telefonon beszéltem. Azonnal felhívta, majd sóhajtva felém bólintott. Miközben a műhelycsarnok felé kísért, észrevettem, hogy mindkét lábára sántít egy keveset.

A műhelycsarnok nem sokban különbözött az iparosítás során más külvárosokban is létesített, többször elhagyott, magára hagyatott, gazdátlan és gondozatlan épületek csontvázaitól, melyek nagy része már jóval a rendszerváltás előtt előidézte több acélváros rozsdásodását. Egykor monopol helyzetűnek gondolt, termelőnek álcázott vállalkozások elefánttemetője, csont nélkül. Lehullott vakolat, hiányzó épületkockák, félig bádog, félig hullámlemez tető, egy-két stroboszkópot idéző neoncső, és az elmaradhatatlan, dupla szárnyú, óriási vasajtók, mint sem repülni, sem úszni nem tudó angyalok, akik csak azért tűnnek szomorúnak, mert valami rejtélyes és megfejthetetlen oknál fogva őket még mindig nem lopták el.

Belépve irgalmatlan bűz csapta meg az orrom. Némi időre volt szükségem, hogy szemem hozzászokjon a félhomályhoz és észrevegyem a megszámlálhatatlannak tűnő macskapopulációt, mely a munkaterület legnépesebb emlősállományának bizonyult. Különböző színű és életkorú közösséget alkottak, szőrükön ugyanaz a grafitszerű árnyalat futott végig, amelyet eredendően a csarnokban általánosan jelen lévő, milliméter vastagon mindent ellepő fémpor képviselt. A macskák szabadon jártak-keltek, az egerek seregének megfékezése volt leginkább feladatuk, mindeközben szanaszét hugyoztak és fostak mindenütt, még büdösebbé téve az emberek munkához való viszonyát.

Volt tizenkét konténer, melyek egymás mellett, háromszor négyes alakzatban hevertek. A formáció hosszabb oldalain, egymással szemben helyezkedtek el a maszatos arcú, piszkos karú és ruhájú munkások, mint megannyi krampusz. Ez volt a fémhulladékot válogatók brigádja. Mindegyiküknek volt egy-egy konténere, melyen többnyire préselt farostból készült palló ívelt át, a pallón hevenyészettnek tűnő elrendezésben különböző méretű műanyag dobozok várakoztak. A sarokban egy gazdátlan tároló árválkodott, egy deszkával a tetején, amely csak arra várt, hogy munkaasztalommá tegyem.

A szakmai kiképzés nem tartott sokáig, a vas és acél tárgyak a középső sor üresen ásító, rácsos tárolóiba kerültek, mert ezekből volt a legtöbb mennyiség. Ha megteltek, ismét üresre kellett cserélni mind. A kis dobozok leginkább a színesfém válogatására szolgáltak, külön került így a sárga- és vörösréz, a cink és a bronz, de a különböző tekercseket, és egyéb, még tovább bontható pici alkatrészeket is külön kellett szortírozni, ahogyan a nagyobb villanymotorokat és más kütyüket. Általában egy, jó esetben másfél konténernyi ipari hulladékot tudott egy ember szétválogatni a nyolc órás műszakban. A tárolók alján rendszerint bődületes mennyiségű por gyűlt össze, ezt átszitálva kigyűjtésre kerültek a kisujj körménél is kisebb nemesfém darabkák. Hiába bánt mindenki óvatosan a levegővétellel, a rendszeres köhögés általánosnak számított, és a délutáni orrfújások fehér zsebkendőjében ott feketéllett a délelőtt mocskos emléke.

A munka közbeni beszélgetés itt kivételesen nem volt tilos, a brigád egyébként is elvárta, hogy mindenki valljon színt, durva, nyers humorral törekedtek a gyors és lehetőleg nem nagyon mély megismerés felé az emberi lelkekben, amelyet nem feltétlenül a felebaráti szeretet vezérelt, hanem inkább a kínzó kíváncsiság és az ismeretlentől való félelem együttese hajtott. No és az unalom. Ezeknek a beszélgetéseknek volt némi csoportterápia jellege, amely feltámasztotta akkor már rég halottnak hitt érdeklődésem az iránt a világ iránt, amelyben éltem, és élek azóta is.

Tetemvári Kölyök volt a legfiatalabb, talán tizenhét-tizennyolc lehetett, nagyszájú, gömbölyű mókamester, aki akkor épp pornómán korszakát élte, és ezen kívül még egy munkahellyel rendelkezett, éjjelenként egy fatelepen őrködött. Nagyon kedvelte a zenét, ha nem szólt a kis szürke rádió, énekelt és lármázott, alapjáraton nem bírta a csöndet. Alkalmanként hangosítóként is tevékenykedett az Egyedülállók Bálján, vagy más hasonló rendezvényen. Az összes kurvát ismerte a környéken, szüzességének elvesztését nekik köszönhette, mely esemény az utca másik oldalán, a bokrosabb rész aljában történt nem sokkal érkezésem előtt. Nagyra becsülte szolgálataikat, különösen azokét, akik étkezési jegyet is elfogadtak. Mert ez az utca a város és a rendőrök által megtűrt örömlányok, és az egyetlen örömfiú munkahelye is volt egyben. A buzeráns egyébként elég szemtelen és kellemetlen alak hírében állt, nem véletlen, hogy egyszer egy fa tetején kötött ki, lábainál fellógatva, fejjel lefelé, anyaszült meztelenül. A legidősebb nőt Maminak nevezték, aki általában egy vagy két, mindenesetre még nagyon fiatal udvarhölgyével várakozott a kerítés tövében az olcsó kielégülést kereső, tehát csóró kuncsaftokra. A tarifák azonban nagyon széles skálán mozogtak, leginkább életkor, szépség, ápoltság függvényében. A leggyönyörűbb hetéra például nagyon ritkán mutatkozott a placcon, akkor is csak nyáron, zsongító napsütésben. Megállt vadonatúj, metálvörös autójával, majd megkezdte fel-le sétáját a járdán, őrjítő bikiniben, frissen, illatosan, abban a biztos tudatban, hogy őt csak kevesen engedhetik meg maguknak.

Egyik nap aztán nem jött a Kölyök. Dzsimivel és Kacsával (másik nevén – a Tiszteletessel) találgattuk ennek okát, mert hiányzott színpadias megjelenésű konferansziénk. Dzsimi ősrockernak számított, alacsony, de arányosan izmos testét számtalan tetoválás borította, ezt karatés múltjából származtatta. Egy messzi-messzi külvárosból járt be dolgozni, télen-nyáron biciklivel. Családja nem volt, legalábbis számára már nem, egyszer említette ugyan, hogy újra látta szüleit, amint egy kukában turkálnak, de hamar másra terelte a szót. Családi életét kedvenc kocsmájában élte, melyet jobban otthonának tekintett, mint azt a bérelt félszobát, ahol lakott. Ellentétben a Kölyökkel, ő nem volt elragadtatva a kurtizánoktól, tartós kapcsolatra vágyott, ahol a hűséget a bizalom szavatolja, az intimitást pedig a szeretet. Egy mozgássérült lánnyal levelezett, aki az ország nyugati végében lakott. Találkozásra is sor került közöttük, de a lány szülei közbeléptek, nem bírták elviselni, hogy Dzsimi szegény és pénzért ugyan, de alantas módon guberál.

Kacsának egy élettársa volt és egy gyermeke, a város külterületén laktak egy apró telken, ahol mindennapos harcot vívtak a betörők, rablók, utcai fosztogatók és asszonygyalázók ellen. Állítólag börtönben is ült, de erről soha nem beszélt. Nevét onnan kapta, hogy egyszerre volt pösze és selyp, ugyanis elülső fogainak nagy része hiányzott, valamely általam ismeretlen történés következménye folytán. Annyit azonban tudni lehetett, hogy még így is szerencsésnek mondhatta magát.

Másnapra Kölyök előkerült, Kacsa viszont eltűnt. Kölyök a szüleinél lakott, amikor nem őrködött a fatelepen. Elmesélte, hogy éjjel betörtek hozzájuk, zajra ébredt, és amikor kiment, a két árnyból az egyik leütötte és meglógott. A másikat sikerült elkapnia a földről felpattanva, és hogy el ne szaladjon az is, egy vascsővel eltörte mindkét sípcsontját. Kevésen múlt, hogy a rendőrök nem őt büntették meg, miután egy álló napig vallatták az őrsön.

Közben kiderült, hogy Kacsa kórházban fekszik, bal oldalán lukas tüdővel. Munka után Dzsimivel és Kölyökkel bementünk hozzá, ivólevet, süteményt és friss gyümölcsöt vittünk neki, és vele együtt fontolgattuk, hogy bepereljük az aljas céget, ahol semmiféle egészségügyi szűrővizsgálatot nem végeztek, nem volt fizikai alkalmassági a felvételkor, és a hely nem rendelkezett munkavédelmi eszközökkel sem, nem beszélve a rengeteg macskapiszokról. Ez azonban csak tehetetlenségünk dühe volt már akkor, mert egyikünk sem értett a joghoz, és együttvéve sem volt annyi pénzünk, hogy ügyvédet fogadjunk.

A brigád tagjai egyébként elég gyorsan cserélődtek, négyünket leszámítva. Így aztán mindig elment valaki, de mindig jöttek mások. Egy magas, vékony férfi, akinek két gyereke volt és egy terhes felesége, aki maszekban házakat festett, de a sajátjával nem tudott elkészülni, aki a piacon árult hétvégén, és állítólag volt Iránban is, de aki minden áldott nap gyalog tette meg a nyolc-tíz kilométeres utat otthonától a munkahelyig és vissza ugyanúgy; aztán ott volt az a zselézett hajú, tisztaságára nagyon ügyelő cigányinas, aki állandóan Angliába készült, valami szállodába, emiatt, ha eszébe jutott, angolul kezdett halandzsázni; aztán Bagira, a hatalmas melák, szelíd mamlasz, aki reggel hat előtt még besegített az apjának, teherautóval pékárut terített a város környéki településeken, és aki a szemünk láttára evett meg tizenhárom rántott húsos szendvicset, és még sokan mások, nagyon sokan. Átjáró voltunk, bár nem tudni, honnan, és nem tudni, hová.

Végül mindenkit elküldtek, a fémhulladékot válogató brigádot feloszlatták. Emlékül elcsentem néhány bronzkarikát, a hordozható fémdetektor sokszor rakoncátlankodott a kijáratnál, aznap nálam sem működött, mellesleg már nem rúghattak ki emiatt. A bronz fénye fátyolos, erőkifejtésre nem hajlik, ha végképp nincs választása, akkor törik, összekoccintva fojtottan tompa, ám viszonylag hosszan rezgő hangot hallat. Akkor azt hittem, soha többé nem látom viszont azokat, akikkel itt valamelyest közel kerültünk egymáshoz. Nem így történt. Dzsimivel a piac mellett találkoztam. Szeme alatt monokli éktelenkedett, már nem volt a régi, igaz, négyen mentek ellene, egyébiránt a város szélére költözött egy fiatal lánnyal, aki előző kapcsolatából, egy autóversenyző elől menekült. A Kölyökkel véletlenül futottam össze, kéz a kézben sétált egy festett vörössel. Azt mondta, már abbahagyta, de azt nem, hogy mit. Kacsát csak messziről láttam egyszer, az utcát seperte élénk színű mellényben, mint városi alkalmazott, és amikor továbbment, nem emelte föl a fejét.

„Valamely cél nagy vonzereje

megakadályozza az olyan faktorokkal

való játékot, amelyek kombinációjából

egy probléma megoldása adódhatnék.”

(Konrad Lorenz)

Hárman a tűznél (végjáték)

Amíg a kocsma kilincsén tartotta a kezét, a szél földközelben maradt. Aztán benyitott és egyenesen a pulthoz ment.

– Mit adhatok? – kérdezte a középkorú nő.

– Egy kávét kérek – mondta.

– Tej, tejszín, tejszínhab?

– Csak cukorral. Kettővel.

Közvetlenül mellette két férfi állt, kisfröccsöt ittak és figyeltek.

– Más valamit?

– Nem, köszönöm.

Megfordult és leült egy szabad asztalhoz. Az újságot maga elé tette és olvasott. A pultnál álldogáló férfiak közül az egyik odalépett mellé.

– Kérsz valamit? – kérdezte.

– Nem, köszönöm.

– Egy sört?

– Nem, most nem kérek.

– Akkor egy felest.

– Nem.

– Rendben – mondta és visszament a pulthoz.

Egy idős férfi ült a söntés előtt közvetlenül, a válla fölött hátranézett, majd visszafordult, kis ideig a poharát bámulta, aztán a legtávolabbi sarok felé pillantott, ahol egy fiatal nő temette tenyerébe az arcát.

– Leülhetek?

Abbahagyta az olvasást és felemelte a fejét, ugyanaz a férfi állt az asztalánál, aki az előbb.

– Nyugi, nem vagyok buzeráns – mondta.

– Tessék.

Ügyészi tekintet ereszkedett a székre, keskeny száj adott neki hangot.

– Bunyós vagy? – kérdezte.

– Nem.

– Szoktál verekedni?

– Kerülöm a bajt.

– Gyors vagy?

– Ha muszáj.

– Kérsz valamit?

– Nem.

A férfi lassan és kimérten kérdezett, mimika nélkül.

– Honnan van a bőrkabátod?

– Örököltem.

– És a cipőd? Drága lehetett.

– Használtan vettem.

– Mi van a táskádban?

– Lom.

– Miből telik neked ilyen cigarettára?

– Nem mindig telik.

– Ugye nem árulsz drogot? A gyerekek miatt kérdezem.

– Nem.

Rágyújtott.

– A szüleid élnek?

– Igen.

– Mind a kettő?

– Igen.

– Ismered azt a lányt a sarokban?

– Nem.

– Mit csinál ez a fiatal lány egyedül egy kocsmában?

– Esetleg vár valakit.

– Ismered?

– Nem.

A csiszolatlan kőkorszakra nem emlékezhetett a mamutvadász, bár ölni többször volt szüksége puszta kézzel, mint azt a felkelő nap fényében kívánni lehetett. A nyár mocsárba hajszolta a völgyeket, a lágy ívű dombokat nem tapodta rénszarvasok serege. Jó kilátás nyílt a sziklaeresz alól, ahol a vadász menedéket keresett a még mindig jeges szél elől, tekintetét a várakozás kővé dermesztette, amint az időtlen tájra simult. 

Meztelen karján hegek és forradások idézték mozgalmas életét, melyet senkinek sem kívánt. Kezében apró tárgyat szorongatott, egy csonthamuból, zsírból és agyagból formázott, aztán kiégetéssel megszilárdított kicsi mamutot. Még az előző táborhelyről hozta, amit azért kellett elhagynia, hogy halott fia zavartalanul elmerülhessen a békében, mely életében nem adatott meg neki. Azóta hozzászokott, hogy mindenben önmagára ismer, légzése egyenletesen pulzált az olvadó gleccser árnyékában.

A medvék átadták téli szállásuk, bundájuk, húsuk és csontjaik az észak felé űzött maroknyi félelemnek, hat férfinak, négy nőnek és öt gyereknek. Később a barlang otthontalan emberevőké lett. Táboruk így vándorolt közös emlékezetük óta, melyet óvatos életük rejteke őrzött, szabad ég alatt nem gyújtottak tüzet. Könnyű kunyhó most a fészek, pillanatnyi világuk origója. A gyapjas orrszarvút rég áteresztették magukon, váza átmeneti hajlékuk támasza.

A látóhatár peremén színtorlódás, kísérete tompa moraj. A sziklák felerősítik a hangot, igazolják a látványt, a mamutcsorda visszatért. A vadász fölemeli a szobrocskát, kinyújtott karral maga elé tartja, hunyorít. Még nem. Megismétli a műveletet, hosszabban méricskél, a távolság nagyon lassan, de csökken, a mamutok nőni kezdenek, a vadász orrcimpája megremeg. Talán. Újra méretet vesz, ha majd ugyanakkorák, akkor. Hosszú délelőtt.

De a nap delelőjén is áthaladt, nagy ívben bukott a lármás páfrányerdő felé, és e táj legnagyobb látható állata egy ernyedő marokban hevert, mert a mamutok aznap nem vándoroltak tovább. A vadász tisztában volt ennek jelentőségével, ezért hűséges távolságmérőjét szütyőjébe csúsztatta és lassan fölemelkedett a keskeny kőpárkányon, majd óvatosan oldalazva elhagyta megfigyelőhelyét. A párás levegőben tovább erjedt az élet moraja. A vadász számára élesen elvált a látható és hallható világ, az ízlelés, tapintás és szaglás intim borzongása, az érzékek átjárhatóságában felfedezett univerzum azonban kimerítően kifejezéstelennek bizonyult. Lábában neszezett a vadak lépte, ringva suhant ingerei feszített hálóján.

Az alvó vulkánt csendes folyó ölelte körül, álmot vigyázó zöldezüst kígyó. Az idő fátyla rongyokban lógott az átkokkal terhes, törött körmök szaggatta égen. A letűnt civilizáció árnyai nem kísértettek a legöregebbek emlékezetében sem, a mítosz halála észrevétlen maradt. Minden sikoly rögtönzésnek tűnt a vonatkoztatás nélküli térben. Itt az életnek sodra lehetett csupán, súlya nem – ezt akkoriban mindenki így tudta. És fejét, ha tehette, semleges irányba fordította, karját, ha volt, árnyékba mártotta. A túlélés céltalansága, önmagát is elnyelő idegensége sokakat fölemésztett, hullahalmok királyai lettek ők. Az istenek kegyelme a föld verejtékébe fulladt.

A mamutvadász egy teknőst vonszolt be a táborhelyre, a vak suhanc értően bólintott, az asszonyok szája mintha szóra nyílt volna. A férfiak felálltak és munkához láttak, csöndben daraboltak. A teknős felért egy kisebb vaddisznóval, bélelt páncéljából gyermekágy készült. A ritka fogást mégsem fogadta ünnep, csak a fekete napok halk sóhaja, az elhagyottak könnybe kövült tekintetébe vésődött megannyi úttalan fájdalom. Lelkükben a bosszú elrohadt, a szomorúság szomjas sivatagot szült, az érzések kiszáradtak. Közösségük kényszeredett volt, észben csonka, testben nyomorék. Sokan már a járvány idején halálvárókká lettek, amikor az uszonykezűek a folyó felől megérkeztek, osztatlan tudással, ápolt figyelemmel, hogy fajuk nemesítéséhez megfelelő alanyokat találjanak. Meddőnek tartott nők járultak elébük önként, némelyek puszta kíváncsiságból, mások bűnös élvezetből. Egy ilyen viszony gyermeke volt Amelész, a vak suhanc. Pikkelyei szemét is ellepték, ennek ellenére tudott tájékozódni, bár hallása az emberekét meg sem közelítette. Rendszerint a mogorfa alatt ült, a többiek közelében, de tőlük külön. A mogorfa gyökerei az égbe kapaszkodtak, levélszerű hajtásai a földben matattak, bujdosó sötéttel táplálkoztak.

A pikkelyes arcú fiú élete gondtalan volt, ételt és italt azonban csak a mamutvadásztól fogadott el. Napjai nagy részében sárból és miegymásból apró állatokat formázott, majd a kora esti tűznél kiégette őket, hogy másnap megtisztítva és kifestve elajándékozhassa mind. Senki nem tudta, hogy e képesség honnan ered, és azt sem, milyen célt szolgál, de mindenki örömét lelte benne. Csillagtalan éjjelen néha hallani lehetett valami halk és elhaló remegést, egy leheletnyi, kitartott rezgést a levegőben – senki nem tudta eldönteni, ilyenkor Amelész sír vagy énekel. A fiú szerette a teknős húsát, a mamutvadász pedig szerette nézni, ahogy Amelész eszik. Áhítattal áldoztak a néma békének, melyen kényelmesebben üldögéltek, mint a talpukat csiklandozó, zsenge porcfüvön. Nevetésük hangtalan volt, mosolyuk láthatatlan. Négy olvadás múlt el az utolsó androgün meggyilkolása óta, immár felhőtlenül önmaga felé fordult az egynemű gyűlölet. És Amelész nem vette észre, amikor a derűs csöndben vérezni kezdett.

Rubintszerű könny gördült végig szivárványos pikkelyein, fülréséből karmazsin színű testnedv szivárgott. Orrlukai repedésén vörös buborék ült, apró szája szegletében kibuggyant az elfolyó idő. Aránytalanul kis teste rángatózni kezdett, úszóhártyás kézfejét maga elé dobva görnyedt bele minden egyes mozdulatba. A mamutvadász kiáltása darabokra zúzta a völgy törékeny álmát, miközben égbe emelt karjaiban halálba ringatta a torzszülöttet.

Másnap hajnalban a völgy új, embertelen álomra ébredt. A hevenyészett tábor odébbállt, helyén lábnyom sem maradt, csak egy friss földhalom és egy picinyke mamut a mogorfa egyszer nyíló virága alatt.

A Rosthow Fotó kazettás ablakán át még szüremlett ki némi fény, úgyhogy bezörgettem. Kulcs fordult a zárban és egy baseballsapkás férfi állt meg a küszöbön, mélyen ülő szemekkel és mértani alapossággal megtervezett körszakállal, pulóverén kenguruzsebbel.

Réti úrral kell beszélnem, sürgős.

Éppen nem alkalmas, indulni készülök, és a nőket nem illik megvárakoztatni, ha érti, mire gondolok. Jöjjön vissza holnap.

Egy perc az egész. Azonosítania kellene valamit.

Bent olcsó díszletek árválkodtak, könnyen mozdítható, mobilis paravánok, egzotikus tájakat idézve; az alpesi lankák és egy karibi tengerpart között foglaltunk helyet.

Nos, mit szól hozzá?

Először is, a képen látható férfi akár maga is lehetne, de valahogy…

Engem az érdekel, ki készítette a fotót és az, hogy hol.

Nézze, a sivatagi dűnék már nem divat, ilyen háttérrel senki sem dolgozik, egyébként is, ez a fotó megvan már harminc éves, úgyhogy ha itt készült volna, amit kétlek, akkor sem hiszem, hogy emlékeznem kéne.

Pedig nem ártana. Hiszen a papír minősége vagy fajtája, vagy egy megkülönböztető jelzet, nincs semmi, ami az ön munkáját összetéveszthetetlenné varázsolja a többi korrupt lesifotós, perverz kukkoló, buzeráns műtermi élvezkedő kontárkodásaitól?

Tessék?

Ez a kép tizennégy éve készült! Hol dolgozott akkor?

Hogy merészel ilyen hangot megengedni magának?

Memit átrázhatja, de engem nem!

Micsoda? Ki maga?

Akinek az apját otthagyta a sivatagban! Mert ez a kép nem műteremben készült, hanem a Szaharában. Tizennégy éve a Hírmondó akkori újságírója, született Doren Miklós, alias Dórémi, és maga mint a lap fotósa egy eltűnt városlakó nyomába eredtek, a szálak egészen Marokkóig vezettek, aztán még tovább, csakhogy közben felbukkant Pásztor Boldizsár, aki akkor még igencsak illékony személyiség volt, lopott régiségekkel kereskedett úton-útfélen, és persze vele volt jóvágású vezetője, testőre és szakácsa, egy bizonyos Uzel Tarla nevű férfi. Ön beszállt az üzletbe, amit apám nem volt hajlandó megtenni valamilyen homályos okból, ezért, hogy ne járjon el a szája, egészen egyszerűen magára hagyta a homoktenger közepén, előbb azonban Polaroid gépével készített róla még egy felvételt, és azt bedugta az ő ingzsebébe, hogy ne legyen olyan magányos. Aztán maga visszajött ide, újdonsült barátainak tetszett a hely a rég áhított letelepedésre, ezért beindították itteni ténykedésüket, Rachely áldásos közreműködésével. Na, ehhez mit szól?

Azt, hogy a fotó akár a Kiskunsági Nemzeti Parkban is készülhetett. A fantáziája viszont lenyűgöző. Mi maga, egy vándor mesemondó?

Nem egészen. Csak egy rossz lelkiismeret.

Abból nem kérek, köszönöm, lévén, az enyém tiszta, mint a szűz hó.

Eltéptem a képet és a lábai elé dobtam.

Bevallom, nem egészem értem önt, mondta.

Felálltam és az ajtó felé indultam. A kezem már a kilincsen volt, amikor újra megszólalt.

Örülök, hogy megismerhettem.

Jobb ötlet híján a hotel felé vettem az irányt, utam a Korona Presszó mellett vezetett, ahol megláttam Figaró kerékpárját a falnak támasztva. Rövid gondolkodás után benyitottam, éppen a játékgéppel volt elfoglalva, a szomszédos asztalnál pedig Dórémi ült, félig lecsúszva székén, újdonsült öltözéke csupa hányadék, szájából csorgott a nyál, amint feje mellkasára bukva erőtlenül ide-oda himbálózott.

Mi történt vele, kérdeztem.

Nem tudom, így ül itt, amióta megérkeztem. Semmilyen szóra nem reagál.

A WC-ben találtam egy felmosórongyot, kiöblítettem és letörölgettem vele a fáradt öregembert.

Jó lenne, ha nem műsoroznál többet és elindulhatnánk, mondtam neki.

És csodák csodájára fölállt, igaz, nagyon lassan, szeme mindvégig lehunyva, de akkor is fölállt, a bal karját átvetettem a vállamon és így, városnéző tempóban tettük meg a mintegy másfél órásra sikeredett távot. Aztán leültettem a hotel lépcsőjére és szóltam, hogy várjon. Ő pedig várt türelemmel. A portán ismét a vörös hajú üldögélt, későre járt, éjszakás lehetett azon a héten, megkértem, segítsen ágyba tenni az apámat, nemmel válaszolt, ahogy számítottam rá, azután próbáltam megvesztegetni, nemet intett többször, határozottan, erre nem számítottam, és amikor megkérdeztem, hogy mit lehetne tenni, csak nevetett bőszen. Ezután finoman betömtem a száját, őt szolidan a székéhez, a székét udvariasan az asztalhoz kötöztem. A kulcs a helyén volt, ennek köszönhetően Dórémi az ágyamban aludhatott. Én a hallban tértem nyugovóra, a vörössel szemközt, egy díványon. Sokáig hallgattam dühödt nyögdelését, de hajnalban, amikor olajra léptünk, már az igazak álmát aludta. Asztalán rövid levelet hagytam, melyben ez állt –

Kellemes séta volt, úgy egyébként. Régóta áhított. Aztán egy asztalhoz ülni egy közös ebéd erejéig. És elcsodálkozni azon, hogyan történt mindez. Ez fordult meg a fejemben, de még mindig nem hittem el. Csak, amikor megszólalt – Egyébként mi újság?

Nem örültem ennek a kérdésnek, ahogy egy kérdésnek sem akkoriban. Pedig kitalálhattam volna. Az egész arra ment ki, hogy megtorpedózzon. Csak azért is, hogy végre történjen már valami. Mindez persze álca volt, hogy inkább ne legyen semmi. Tiszta logika. Az arány léptéke befoghatatlan. Ekkor mondta, javadra váljék, fiam. A torpedó felrobbant. Nehezebb lesz, mint gondoltam, gondoltam…

Mintha hátrafelé lépdeltünk volna határozott léptekkel, közös origónkat kutatva. Azt mondják, van ilyen. Apa és fia. Erre is azt mondják, van ilyen. Különös séta, igen, van ilyen. Allé. Ollé.

Amikor nem lehet nem csöndben lenni, akkor. És ha ez is elmúlik, leginkább akkor.

A piacnál megálltunk.

Tudod, mit csinálsz, kérdezte. Tisztában vagy azzal, milyen következményekkel járhat minden cselekedeted bizonyos emberek fejében? Gondoltál erre? Avagy felelőtlenül jársz-kelsz a világban, és gyanútlanul felforgatod a tehetetlen fajtársak egyébként is háborgó életét, mert ez is lehet.

Nálad mit jelent a fajtárs, pajtás?

Azt az idétlen ábrázatodat.

Volt némi gyanúm.

Tartsd meg magadnak.

És így tovább egészen a piac sarkantyús italméréséig, a Tóig. Egy parton. Újra ugyanott. Átutazóban. Ketten egy ebédért. Szinte kéz a kézben. De távolodva percről percre. A párhuzam nem feltétlenül erőszak, ahogy a derékszög nem feltétlenül karambol. Az úgynevezett jobbik eset. Legyen most ez. A görbület, mely a szándékos elkerülésé, és a kör, akinek nem sikerült. Ez az álom volt a határ, és most eltűnt, felelősséget hagyott maga után. A beilleszthető hiányt.

Igazán indulhatnánk már, morogtam rá. Kinézed a vizet a tóból.

De Dórémi mozdulatlanul tovább bámulta az enyhe szél fodrait a víztükrön egy odvas szomorúfűznek támaszkodva.

Anyádat itt csókoltam meg először, mondta aztán. Nem volt egyszerű. Féltem. Szerettem.

Leguggolt és előbb a kezét, majd arcát is megmosta.

Indulhatunk, szólt.

Soha nem csengett szebben a hangja. Kondenzcsíkok gubancolódtak az égen. És elviselhetetlen lett a bűz. A megváltozott szélirány egy vízihulla jelenlétére engedett következtetni, vagy valami más dögfélére. Ez adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy elhagyjuk azt a helyet, ahol addig megtalálhatóak voltunk.

Az étteremben Figaró nem várt szívélyességgel fogadott minket, talán még kacsintott is, de ebben nem vagyok biztos. Dórémi a „B” menüt választotta. Figaró cinkosságának köszönhetően nem két fél, inkább két háromnegyed adagot ehettünk a húslevesből és a töltött paprikából. Alighanem egy valószínűsíthetően mindkettőnk számára előnyösnek tűnő üzlet is közrejátszott túláradó figyelmességében, ugyanis még az ételrendelés előtt sikerült töltény nélküli pisztolyom az ő fényszórók nélküli biciklijére cserélnem, bár akkor még fogalmam sem volt, mihez kezdjek egy tini pincér örömével, és egy ekkora vagyontárggyal. Apám az egész mögött szemléletváltást sejtett. Igyekeztem megnyugtatni, hogy a tett mindig elkésettségre utal. Azt válaszolta, hogy az embernek nem feltétlenül önmagát kell megelőznie, ha egyáltalán meg kell előzni bármit is. És hogy a preventív élet nem gyorsaság kérdése, inkább a türelemé és az odafigyelésé. Hagytam, nem volt kedvem vitatkozni. Csak néztem, ahogy lassan kanalaz, ahogy az ízek serkentik gondolatait, és ismét szárnyalni kezd, és hatalmas szárnyaival engem ismét betakar.

Régen nem esett ilyen jól az étel. Az annyi, amennyi. És könnyekre sem volt szükség. Pedig búcsúztunk, ezzel mindketten tisztában voltunk. Böffentett, és ez nekem jólesett. Kedvem támadt, hogy elfingjam magam. De nem tettem, egyrészt nem állt módomban, másrészt szégyenletes bunkónak titulált volna, és nem így akartam megmaradni emlékezetében. Micsoda emlékezet! Szigorú, egyszersmind pajkos. Ez apró utalásokból derült ki, melyek vagy idilli ecsetvonásként, vagy holmi nehéztüzérségi ágyúként realizálódtak félelmekkel bélelt képzeletemben. Félelmem abban volt, szeret-e egyáltalán? Másképpen – elfogad-e fiaként az az ember, akire mindig rácsodálkoztam, mert azt mondták, ő az apám. A perspektíva alkonya. Ugyanazon viszony újabb kezdete. Merthogy a dolognak erősebb volt másik oldala – hiszen én lettem az, aki szégyenemben megtagadtam őt.

Bocsáss meg, apa, mondtam.

Ettem már szarabb kaját is, mondta ő. Egyébként nem vagyok sem finnyás, sem ínyenc. Azt eszem, ami van, és ha van, annak örülök. Ettől függetlenül úgy gondolom, kissé túlfőzték a rizst, a fűszerezést pedig meg sem említem, esküszöm.

Két falat közötti röhögésem köhögésbe fulladt, kínomban az asztalt csapkodtam, azonban mindent összevetve nagyon boldog voltam. Azazhogy, újra emlékeztem arra, hogy valaha voltam boldog, és ez boldoggá tett.

Dóréminek több mindennel kapcsolatban igaza volt egyébként, éles szeme a lélek színeváltozásait fürkészte, és mindig hasznos információkkal szolgált nekem, rólam. Baráti tükör. A pisztolyt ugyanis magamnak szántam, egy ujjnyi mozdulatot hordoztam a szívem fölött. A biciklit pedig valahogy rá kellett sóznom. Semmit nem fogadott könnyen, sem el, sem meg. Makacsul kérette magát, nehéz volt bevonni abba a játékba, amit tulajdonképpen ő talált ki.