Ekkor három rövid dudaszó ütötte meg a fülem. A villa előtt fekete BMW állt, keskeny krómcsíkkal az oldalán, enyhén sötétített szélvédőkkel. Lesétáltam a lépcsőn, amikor odaértem, az autó ajtaja kinyílt, kissé kétkedőn kukucskáltam be rajta, ugyanis a vezetőülésben vörös hajú férfi foglalt helyet.

Szálljon be gyorsan, nincs időm magyarázkodni, szólt lágyan Keleti Jácint.

Köszönöm a fegyvert, mondta később, néhány kerékcsikorgató kanyar után. Nászajándéknak is beillik manapság. Soluna említette, hogy van egy habókos faterja, de csak ma reggel tudatosult bennem, hogy ön az. Egy kicsit még mindig zsibbad a karom, a lányának szerencsére finomabb keze van.

Az meg mit jelent?

Közös terveket egy közös élet megvalósításához. Elég régen szeretjük egymást ahhoz, hogy további jövőnket egymás nélkül elképzelhetetlennek tartsuk, és ezt most már mindketten nyíltan fölvállaljuk, magunk és a világ előtt egyaránt.

Ó, milyen gyönyörűen hangzik.

Hátradőltem és átadtam magam az érzésnek, hogy engem csúnyán átvertek, erős önvizsgálatra késztetett, hogy ebben elég nagy önrésszel jeleskedtem, mint már annyiszor. Minden csupa pókhálós titok, pengeéles ármány, fülledt szenvedély, rég elfeledett csapda, beteges hóbort, gondoltam, ahogy bambultam az üvegen át és koptattam a szemem a sivár tájon, miközben zöldes felhők toporogtak a szűkülő horizont nyugati kapujában.

Egyébként hová visz, kedves leendő sógorom?

Soluna asszony, az ön volt neje, vagy kije, látni szeretné magát.

Nocsak, ennyit bírtam kinyögni, gyomromban enyhe remegést éreztem, ahogy behajtottunk a kertvárosba. A vörös hajú egy alacsony, tornácos ház előtt állt meg, mely félig-meddig felújítva hunyorgott apró ablakaival, homlokzatán dátum – 1919. Az udvaron fák, melléképület, kerekes kút. Az ősi birtok. Innen indult minden.

Kiléptem az autóból, Keleti továbbhajtott, űzte teendőit. Benyitottam a rozoga kapun, és egy lakatlan földön találtam magam.

Hét lépés még a lócáig, számoltam izgatottan, de nem volt annyi, csupán hat és egy kevés. Miután az ember felnő, a világ összemegy, gondoltam.

Alighanem havazni fog, hallottam a hátam mögül.

Viszonylag sok erőt kellett gyűjtenem ahhoz, hogy elrejtsem a parazsat, melyet ez a hang szemem sarkaiból mindig előcsalogat. Amikor megfordultam, kosztümös nőt pillantottam meg hosszú ballonkabátban.

Azt hiszem, eleget tudok rólad, hogy ne ítélkezzem elhamarkodottan, mondta. De a legújabb rodeódat, úgy vélem, kihagyhattad volna, semmi szükség nem volt rá. A részletekre és egy újabb verzióra nem vagyok kíváncsi, rettentően elegem van ezekből. Nem kertelek tovább, a segítséged szeretném kérni, nem kell rögtön választ adnod, de kérlek, gondolkodj rajta, és ha lehet, ne évekig, mert talán késő lesz.

Gyanakodva néztem, ahogy benyúl a zsebébe és előhúz egy zsebkendőt, még mielőtt az első és egyetlen könnycsepp végiggördült volna még mindig gyönyörű arcán.

Szörnyen borostás vagy, mondta.

Magamhoz vontam a derekánál fogva, némán öleltük egymást hosszú percekig.

Ha egyszer majd megveszem, segíthetnél rendbe hozni ezt a házat, törte meg a csöndet.

És aztán?

Mit aztán?

Leültünk a lócára. Ugyanaz a lóca volt. A két kezem munkája.

Ha már együtt adtuk el, megvehetnék együtt is, mondtam.

És aztán, kérdezte.

Aztán?

Tolakodón néztünk egymás szemébe, kérdőn és bizalmatlanul – lehet-e egyáltalán?

A felhők fölénk tornyosultak, hópelyhek szállingóztak mindenütt, összébb húzódtunk picit, kissé szaporábban lélegeztünk, és már fülemben éreztem kapkodó leheletét, a nyakát csókoltam először, aztán az arcát, hivalkodó száját, az ég egyre sötétebb lett, a hóesés egyre sűrűbb, de a fedett tornác némi védelmet nyújtott, forró combja a csípőmnek feszült, minden ruhánkat magunk alá tepertünk, ahogyan éveken át egymást, fölöttünk tajtékzott az ég, dörgött és villámlott, nem nyomva el a belőlünk felszabaduló, eddig elfojtva tartott hangokat, de meg-megvilágítva önkívületben vonagló alakunkat, egy különös viszontlátás szédítő aktusát.

Talán inkább máshol kellene kezdeni, egy új helyen, mondtam később, miközben lábunk alatt ropogva hirdette magát a tél. Soluna fejét leszegve bandukolt mellettem.

És talán inkább máskor, egy újabb időben, mondta.

Szembefordultunk, és amikor tekintetünk találkozott, nevetni kezdtünk, csak nevettünk eszünket vesztve, magunk mögött hagyva hőn áhított álmunkat, egyetlen kívánságunkat, apánkat, anyánkat, húgunkat, bátyánkat, nővérünket, öcsénket, fiunkat, lányunkat, egymást és magunkat, az egész mocskos életet, boldogan nevettünk a biztos tudatban, hogy az utolsó lap tiszta marad.