– Áá, a kedves ismerősök!

Baldowerer János állt a bal vállamnál, mellette Nina.

– Jobban vagy, Tóni? – kérdezte.

Valter felkapta a fejét, T. gyanakvóan nézett, Mesi meg sem rezdült, Tóni mozdulatlanná dermedt, én pedig lelógó kézfejemmel János lábába böktem.

– Szorít még a garbó? – tette hozzá.

– Lecseréltem egy kényelmesebbre – válaszolta Tóni.

– Szóval minden rendben. Akkor mi megyünk is – mondta János, aztán megfogta Nina karját és elráncigálta onnan.

– Mi volt ez? – kérdezte T.

– Ki volt ez? – kérdezte Valter.

– Ő az, aki mindig rossz helyen van – felelte Tóni.

– És épp a legjobbkor – fordult hátra János.

 

Kimentem a hátsó kijáratnál lévő keskeny udvarra, hogy némi friss levegőt szívjak, mert eléggé elgyengültem már akkorra. Megálltam a térdig érő léckerítésnél, végigsimítottam a még mindig zöld fagyalbokor levelein, aztán leültem a két lépcsőfok egyikére.

– Helyesebb így.

Mesi alakja magasodott fölém, élő obeliszk.

– Egyébként csak így lehet. Hangtalanul, névtelenül, történettelenül.

Leült mellém, hosszú szoknyáját rendezgette.

– Szüksége lesz rád, ezért akartam, hogy találkozzunk – mondta.

Apró kavicsot forgattam az ujjaim között.

– Elhagyod? – kérdeztem.

– Igen.

Mintha végig a fülembe suttogott volna.

– Tegnap megpróbálta felakasztani magát – mondtam.

– Tudom. Jók a megérzései.

– Ezek szerint szó nélkül itt akarod hagyni?

– Holnap a hegyekbe utazom.

– Szépen hangzik.

– Ne légy goromba velem. Csak te maradsz neki, vigyáznod kell rá.

– Mégis, hogy gondolod ezt?

– Hagyd ezt abba.

– Igazad van.

Hátradőltem és a könyökömre támaszkodva figyeltem mozdulatlan arcélét.

– Meghalok – mondta egyszercsak.

– Tessék?

– Meg fogok halni.

– Hogy micsoda?

– Néhány hónapom van, azt egyedül szeretném eltölteni.

– De hát mi a francról beszélsz?

– Öt éve tudom. Ez egy ilyen betegség.

– Ez egészen biztos?

– Már három éve is az volt.

– Miért nem szóltál?

– Buta kérdés.

– Nem értem.

– Nem, tényleg nem érted.

A lábaim remegtek, nehezen kaptam levegőt. Nem mertem a szemébe nézni. Valamiért szégyelltem magam.

– Te vagy az egyetlen, akinek beszéltem erről. Szeretném, ha így is maradna, amíg lehet. Azt akartam, hogy valaki tudja.

– Miért csinálod ezt?

– Téged sohasem szerettelek szerelemmel, azért.

Azzal felállt és bement.

 

Hideg esőt terelgetett az erős szél. Bénultan és bénán hagytam, hogy a lépcsőn ülve bőrig ázzak. Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor megjelent T. és azt mondta, menjek vele. Követtem és leültünk a pultnál, a többiektől külön. Két vodkát kért tonikkal. Majd még kettőt.

– Mi van veled? – kérdezte aztán.

– Túl sokat ittam.

– Na persze. Nekem is van szemem.

– Gyönyörűek.

– Ha nem, hát nem. Azt hittem, segítek azzal, ha megkérdezem.

– Ez most nem olyan, T.

– Rendben. Magadra hagyjalak?

– Kérlek, ne. Ha csak Valter.

– Valter meg fogja érteni. Kétségtelenül féltékeny, de valahol tiszteletben tartja a mi tragikus, soha be nem teljesülő szerelmünket.