– De hát az osztálytársad volt – mondta Mesi.

– Mindig is utáltam! – ordította Tóni.

Azzal fogott egy széket és a hideg metlakin heverő fiú kinyújtott karjára vágott vele, először a csuklójára, aztán a könyökére. Belerúgni már nem tudott, többen arrébb lökték. Megfordult, szemével Mesit kereste, de nem találta. Szaladni kezdett a buszmegálló felé, de már csak egy elhajló nyakszirtet ért utol a záródó ajtók mögött.

A katolikus kollégium padlásterében volt egy szoba, amihez Tóninak kulcsa volt. Egészen véletlenül fedezte fel az ajtót, miután felcipelt egy hordozható varrógépet az ügyeletes pap kérésére. A kulcsot bennfelejtették a zárban, amit Tóni zsebre rakott. Ezután általában ide bújt, ha egyedül akart lenni. Nagyon kis szoba volt, két darab ajtós szekrénnyel, egy fiókos asztallal, amin rengeteg odavetett holmi hevert, főleg asztali szentképekhez használt díszes keret, melyek megfakult arany és ezüst színekkel, domború mintákkal voltak ellátva. Az asztal fölött volt egy tenyérnyi rózsaablak, Tóni ezt szokta nézni hosszan, miközben keskeny párkányán ül és gondolkodik, mi tévő legyen.

A félbeszakadt tánc után egészen közel hajolt a rózsaablakhoz, hogy festékhiányt vagy egy rossz illesztést találjon rajta, most először tudni akarta, mi van az üvegmozaik mögött. Miután semmilyen hibát nem talált az átvizsgált felületen, erősebb lett benne a vágy, hogy tudomást szerezzen a másik oldalról, bármilyen másféle oldalról. Egész törzzsel lendült előre, amikor fejével áttörte az ablakot. Óvatosan leszedte a még lógó üvegdarabokat a kerevetről és a homlokáról, majd kinézett az esőáztatta, kör alakú udvarra, mely csak felülről kapott némi gyér fényt, a nyálkás kövezet pedig hideg árnyékban lapult.

Aznap arra ébredt, hogy elájult.

 

Sziklás tengerpart, méregzöld felhőtakaró, nehéz, fülledt szélcsönd, Tóni öt-hat éves lehet. Egy kiálló szirtre lép, zsebkendőnyi terület, mély lukacsokkal, vízmarta hegekkel. A szirt emelkedni kezd, földtől, tengertől és égtől egyaránt távolodik, majd megáll. Tóni szétnéz, sziklás partot és csúnya felhőket keres, semmi sincs a helyén. Egyetlen lépést tesz előre, ennyi épp elég ahhoz, hogy félelme szemérmessé váljon, majd értelmetlenné tegye egy hasonló alkalomra tartogatott, de rég elhazudott nyugalom, mely a zuhanásban legtovább kísérője marad.

Tóni vasúton ingázik két város között, ahol az utazás iránya elvesztette jelentőségét. Tóni horgászni megy húgával egy vadkacsákkal telehintett tóra, Tóni megbotlik a nomád éjszakában és egy frissen vetett ágyra gondol, Tónit felpofozza barátja kávéja egy szép fekvésű reggelen, Tóni hazakíséri Mesit, Tóni megsérti Mesit, Tóni bezárkózik, Tóni elrohan, Tóni zuhan.

 

 

Mesi (előzmények)

 

Minden kikövetkeztetett, absztrakt úton bizonyítható tételt elgáncsol a gyakorlat megkérdőjelezhetetlen paramétere, a nem számolt vagy ki nem számítható – az ismeretlen elem. Emeljük ki az ismeretlent; mert ez is egyfajta minőség, tartalom és forma. Életminőség, élettartalom és életforma, akár.

Az eleve meddő őszi szenvedélyekben mindig megtaláltam az idillt, mely úgy volt enyém, hogy talán senkié sem volt. Ezt egy olyan vonzódásban teljes narkoklímában, melyet hiánykultusz tett lakhatóvá, viszonylag nehéz meghatározni. Egyszer feltárcsáztam T-t, aztán újra megpróbáltam, de egész nap nem tudtam elérni. Ennek ellenére, vagy éppen emiatt úgy döntöttem, hogy mégis meglátogatom. Másik városban élt, busszal kétórányira, annyi pénzem volt, amiből a jegyet meg tudtam venni. Este tízkor érkeztem meg, elindultam a lakás felé, ahol albérletben lakott és közben azon gondolkodtam, vajon miért csinálom ezt. Nem volt tervem arra az esetre, ha nem találnám otthon, csak egy rövid regény a kabátzsebemben szerelemről, barátságról és halálról, jól passzolt hozzá a maradék üveg borom. Gyalog indultam el fölfelé a lépcsőházban, harmadik emelet, ha jól emlékszem, amikor észrevettem a két lábat szemmagasságban.

– Szia. Éppen a boltba indultam, gyere velem.

T. volt az.

Nem lepődött meg, ha igen, megtartotta magának vagy valaki másnak, nem kérdezte, hogy kerülsz ide, nem mondta, szörnyen nézel ki, nem ugrott rám, mint egy vidrakölyök és nem vágta a fejemhez, sajnálom. Pontosan erre volt szükségem.

Lementünk a kis vegyesboltba, záráshoz készülődtek, felmostak, pakoltak, sűrű elnézések lugasán át végül bejutottunk, T. megkért, válasszak néhány üveg bort, addig ő elintézi a többit. Amikor fizetett, az eladónő kissé ellágyult és hosszan lebegtetve rajtunk üvegpalást tekintetét, alaposan körbedicsért bennünket, milyen szép pár vagyunk. Mi nem néztünk egymásra és egyikünk sem helyesbített ez ügyben. Minden dolog, személy és tárgy különös hangsúlyt kapott, a kelletlen, de nem kellemetlen kellék hangsúlyát, ezáltal megképződött egy olyan világ, ahol öröm és fájdalom emlékként születik. Emlékezés a jelenre, ez volt számomra az idill ideje.

T-vel egyszer sem ölelkeztünk; és valahányszor együtt aludtam vele, halott álmokra ébredtem a torkomra tapadó hajnalokon, mígnem nyakamba aggatott koszorúkká váltak az előttem álló napok és hetek, hogy végül teljesen elborítsák az elhantolt éjszakáktól domború ágyat. T. pedig csendesen hunyorgott az őszben, őszre nyíló szemek egy letagadott ébredésben, amint lassan törölni kezdte homlokomról a hűvös verejtéket, akár harmatot, és tudta nélkül a napfényt. Mindkettőnknek elég volt, hogy megtűrt maga mellett.

Reggel beültünk egy világos, napsütötte kiskocsmába, kávét ittunk és bort, a falra függesztett tévében éppen egy családi sorozat színei keveredtek halkan, mint egy ottfelejtett habos kakaó. T. gyönyörű volt, csillogó tekintettel fürdőköntösnyi mosolyba burkolózott. Ha oldalra pillantott, két súlyos obszidián tűnt elő a törtfehér arcon. De ez már nem tartozott rám.

– Mi lesz most? – kérdezte egyszer, vagy talán egyfolytában.

– Semmi – feleltem akkor, némiképp állandóan.