– Aludj nálam – mondtam.

– Kösz.

– És maradj életben, ha lehet.

Már a lépcsőházban voltunk, amikor összeestem. Mindketten a vércukorra tippeltünk. A liftben erősen támaszkodnom kellett, végül egymásba kapaszkodva léptünk be a lakásba.

– A többiek? – kérdezte.

– Egy darabig most nincsenek. Kérsz valamit enni?

– Nem.

– Fehér vagy.

– Novembert írunk.

Kint éppen sátrat bontott az éjszaka.

– Kávéd van?

– Nincs.

– Egyéb?

– Semmi.

A Grál Büfé ilyentájt nyitott, kértem kávét, némi italt és leültünk az ablak melletti asztalhoz. Keletre néző ablak volt, virágmintás, fehér függönnyel és az ehhez tartozó kockás sötétítővel. Szótlanul ültünk egymással szemben és mindketten máshová gondoltuk magunkat.

 

A megbeszélt időponton és a szalonspiccen túl, de végül megérkeztünk a Vitomilba. Hatalmas, összefüggő színfelületek fogadtak minket és egy pincér, talpig bajuszban. Rengetegen voltak, mindenféle korosztály képviselni akarta magát. Ekkor döbbentem rá, hogy még sohasem jártam itt. Túlzónak találtam az irdatlan beltéri magasságot és az egylégterűséget, szédülés fogott el. Próbáltam ismerős arcokat fölfedezni, de valahogy a tömeg egyetlen, gőzölgő puhatestűként viselkedett, ezért kezdetben eléggé bizalmatlan voltam a helyzetemmel kapcsolatban.

Aztán eszembe jutott, hogy T. is itt van valahol. Kissé kihúztam magam és igyekeztem természetességet színlelni. Tisztában voltam vele, hogy ilyen nem létezik és talán éppen ezért még sohasem sikerült, és azzal is, hogy ily módon sok energiát veszítek. Azt, hogy miféle energiát, elképzelni sem tudtam. De arra, hogy veszítek, volt már példa. Kétségtelenül zavarban voltam tehát. Ekkor megláttam az integető kézfejeket, Valtert, T-t és bátyját, Tónit, drága barátomat, aki időközben észrevétlenül lelépett mellőlem, aztán még valakit, csakhogy a többiek hadonászása egy pillanattal később már elfüggönyözte őt. A terem túlsó végében foglaltak helyet, kör alakú asztalnál, egy lépcsőn guggoló férfit ábrázoló grafika mellett. Nem volt jó kép. A lehető legnagyobb kerülővel indultam el feléjük, időt akartam nyerni mindenáron, mert igazán nem tudtam kellő hozzáállást biztosítani irányukban. Mire odaértem, már feladtam.

– Na végre – mondta Tóni. – Itt ugrálunk, mint a majmok, te meg csak koptatod a szemed a falakon.

Elhaló kézfogása közben Valternak mosolyra csikorodott a szája. T. nevetett, majd két puha puszit nyomott az arcomra és röviden végigsimított a vállamon. Tóni átkarolta a nyakam.

– Bemutatlak neki – mondta és előre mutatott.

Úgy ült ott, akár az örökkévalóság. Semmit sem változott, ha ezek után lehet ilyet mondani. (Hódolat a gránittömbnek, gondolta a folyami kavics.) Mesi úgy viselkedett, mintha most látnánk egymást először, ezért én is hasonló módon kezeltem a helyzetet, mert reméltem, hogy nem ok nélkül teszi. Jégcsapot növesztettem a tekintetemre, lefelé, nem előre. Aztán vártam.

Valter elegánsan viselkedett, mint mindig, bár tudni való volt, ő maga tudatta mindenkivel, hogy nem igazán örül a jelenlétemnek. Más körülmények között talán zavart volna a dolog, de most itt volt Mesi és még mindig nem tudtam napirendre térni ebben az ügyben. Három éve találkoztam vele legutóbb egy vasútállomáson. Azelőtt fél évet töltöttünk együtt, egy őszt és az azt kísérő telet. Tóni szorosan mellette ült, néha átkarolta és megcsókolta. Ahogy néztem őket, semmit sem értettem. Mindenesetre jó döntésnek bizonyult, hogy T. mellé ültem, mert Valter a másik oldalán foglalt helyet, így nem kellett olyan közelről sima arcába bámulnom, ha kérdezett valamit. Például – Készen lesz valaha az a fotókiállítás? Úgy hallottam, kicsit elmerültetek a feketében. Vagy – Apropó, mit szólsz, hogy megint összeköltöztünk T-vel? Nyugodtan jöhetsz bármikor, T. barátai immár az én barátaim is.

T. a legkínosabb helyzetekben is feltalálta magát és olyan könnyedén teremtett egészen bájos hangulatot, hogy egyértelmű volt, teljesen tisztában van az adott szituációval. Ilyenkor kelleme mögött láthatóvá vált egy olyan jellem, melyet én mindig vérző kövekből kirakott muskátlis kútnak láttam. Ezzel szemben Tóni teljesen megszállottnak tűnt, úgy vette körül magát Mesivel, mint haldokló festő óriásfreskónyi önbizalmával.

A kialakult társalgási frontok nem kedveztek annak, hogy kettesben maradhassak Mesivel, aki leginkább T-hez intézte szavait, Tóninak csak a kérdéseire felelt, Valterhez és hozzám egyáltalán nem szólt. Tóni csak Mesivel volt elfoglalva, Valter mindenkivel, viszont sikertelenül. Ilyen formában egyedül T-vel tudtam és akartam szót váltani. Az italrendelések alatt jutottam el a szabad légzésig, aztán ismét visszaestem görcsbe révedő pulzálásomba.