Nem tudok beszélni a szegénységről. Tudom, hogy kellene, hogy égetően fontos lenne, s azt is tudom, hogy ha beszélnék a szegénységről, nem beszélhetnék róluk, a szegényekről, a hajlék nélküliekről, hiszen csak magamról szabad beszélnem. Vagy legalábbis csak rólunk szabad beszélnem. Nem nevezhetek senkit szegénynek, még ha saját magát ő így is nevezi. Csak ezt mondhatom: szegény vagyok, s mi mindannyian szegények vagyunk. Ha te az vagy, én is az vagyok, ha ők azok, mi is azok vagyunk. Ki viselheti el azt a megszólítást egy másiktól: te szegény?

 

Nem tudok beszélni a szegénységről. Nincsenek rá szavaim, pláne megoldásaim, pláne válaszaim. A nyelv ostoba, a nyelv elképesztően absztrakt és érzéketlen ahhoz, hogy mondjon valamit a szegénységről. Szavak helyett érintések kellenének, ingerek, szagok, arcok, könnyek, bőrfelületek találkozása, közös lélegzet, kézfogás. Olyan nyelv kellene, ami a testünk nyelvén beszél, és olyan, ami a föld nyelvén beszél. De a test mindig is a szellem, az ideák, a gondolkodás ellentéte volt: szenvedés, kín és kínzás, éhség, matéria, seb és kárhozat. Olyasmi, amit nem illik dicsőíteni, ami a démonok, az ösztönök, a kényszerek, egyszóval a kiszolgáltatottságok fészke, s ugyanakkor a tiltott, démonizált, perverz örömöké is.  

 

Én magam is úgy el vagyok telve szellemmel, ideákkal és gondolkodással, hogy már vágyom a szegénységre, vágyom arra, hogy egyedül maradjon a testem, hogy testem a földdel beszélgessen. Ne is beszélgessen, csak rá legyen utalva, rá legyen vonatkoztatva. Testem feküdjön le a földre és csak vele legyen.

 

Talán sokan vagyunk, akik vágyunk, sőt készülünk a szegénységre, a szavak hiányára. Mert miközben azon gondolkodtunk, hogy micsoda az ember, hogy mi a jóakarat, hogy mi a szolidaritás, hogy mi a nyelv, hogy mik az emberi jogok, hogy mi az emberi méltóság, hogy milyenek az anyagi erőforrásaink – miközben mindezeken gondolkodtunk, nem vettük észre, hogy a fejünkkel gondolkodtunk, s csak azt gondoltuk el, ami a fejünknek elgondolható. Nem gondolkodtunk a testünkkel. Pedig mindvégig a test szegénységéről akartunk beszélni, legalábbis úgy hittük, hogy a test a szegénység háza. Csak hogy ezt mindig már el is fogadtuk, még ha oly emberségesek, oly humánusak, oly jóindulatúak, oly segítőkészek is voltunk.

 

Ki ismeri a saját testét? Ismerjük a tükörképünket, és ismerjük a másik testén keresztül a sajátunkat. De a test sokkal közvetlenebbül én vagyok, mint bármilyen cogito ergo sum. Olyan közel, hogy a nyelv nem is érzékeli, sőt az érzékelés sem érzékeli, csak a külső reprezentációimat. De ez még nem a test, még nem a szegénység teste, ez még csak a gondolkodás, a szellem által látott test. A szegénység teste olyan primordiális evidenciája az „itt vagyok”-nak, amiről a nyelv és a tudat nem tud közvetlenül számot adni, hiszen a nyelv és a gondolkodás sohasem közvetlen, emiatt ez az „itt vagyok” mindig illúziónak, egy „sehol sincs”-nek bizonyul, vagy valamilyen virtualitásban oldódik fel.

 

Nem tudok beszélni tehát a szegénységről, mert nem tudok beszélni a testről. Dadogok: a szegénység a test és a föld, amihez képest minden rendezési terv, minden társadalmi javaslat, minden egzisztenciális tematizálás, minden morális viszonyulás és minden politikai akcióterv jó esetben nagyképűség, rossz esetben gyilkosság. A jóindulat nyelve is könnyen válik a probléma tagadásává, nivellálásává. Minden jóindulat és minden rosszindulat ellenére fönnmarad a szegénység fölöslege. A szegénység, a test szegénysége a szellem, a társadalom, az etika vad területe, amit nem lehet – én legalábbis nem tudok – érvényes beszédmóddal belakni, domesztikálni.

 

És mégis elindulok, el kell indulnom a szegénység teste felé, és azt kérdezem: hol vannak a szegénység testének szellemi tartalékai? Mi az a nem-beszéd, ami nem tagadja, nem felejti el a testet, amiből kihajt? Hol lehet a szegénységről bőségként, tartalékként beszélni? Túl a prédikációk és az egyházpolitikák minden átabota ostobaságán: a böjt, az aszkézis, az önkéntes önsanyargatás, a táplálék szabályos megvonása, a kinézis mint testgyakorlat szavaiban vélem fölfedezni azt az emlékezetet, amely tud a test és a szegénység egyfajta „kultúrájáról”, és amely beemeli a napi létezés ökonómiájába a szegénység gyakorlását. Persze a böjt órája a kísértés órája is egyben: a pusztaságban meg kell küzdeni a nagyravágyás, a bőség és a hatalom zavarának minden csattogó démonával, melyek éppen ott a legéhesebbek. Igen, a szellemekkel, és az olyan szellemi értékekkel is le kell számolni, mint például: haza, család, igazságosság, barátság, tisztelet, egyetértés, szolidaritás, jog stb. Ki dönti el, hogy az, aki mindezeken túljutott, az akkor szent avagy őrült? Vannak szentek, akik böjt utáni őrületükben templomokat rongáltak és ártatlan embereket bántalmaztak, anélkül, hogy tetteiket társadalmi lázadásként lehetne értelmezni.

 

Ki érezte már a testét olyannak, mint ami maga a kiüregesedett éhségdémon?

 

A szegénység teste irracionális, őrült. Nem véletlen, hogy a középkor szellemének kifáradása után, amelynek talán még volt kultúrája, volt valamilyen nyelve a szegénységre, a koraújkorban létrejönnek a nevelőintézetek, elmegyógyintézetek, büntető kórházak, a sok „bolondokháza” a lakott területeken kívül, az erdőkben, majd létrejön a pszichiátria és a szociológia is. Az őrültek, a szegények, a szentek: ők azok, akikre nem igaz az, amit Descartes állított: gondolkodom, tehát vagyok. Ők azok, akik testükkel, idegrendszerükkel cáfolták az ész, a szellem, a társadalom minden törvényszerűségét. Lehet ész nélkül is élni – az is élet, de még milyen. Aztán Marx, Darwin, Freud, Nietzsche után – akiket méltán tarthatunk a test filozófusainak is –, a krematóriumok, a gépek lázadása, a napjainkban visszatérő rabszolgaság intézménye, a klónozás, az ember- és szervkereskedelem, a mérhetetlen mennyiségű élőlénynek (nem csak embernek) okozott testi szenvedés után akkor most hol is tartunk a saját testi szegénységünkkel?

 

Ma már nem csak a testek születését, szenvedését, szabályozását vagy kizárását, elpusztulását ismerjük, hanem már ismerjük az emberi testek művi reprodukciójának technikáját is. Ismerjük a föld testének és az ember testének elpusztításához szükséges legkifinomultabb technikákat. Mindez a technikai tudás nem elég arra, hogy megszeressük a szegénység testét, azt, ami a legközelebb van hozzánk. Az ökológiai katasztrófák, a föld erőforrásainak kimerülése, az időjárási ciklusok kiszámíthatatlanná válása, na meg a cinkelt kártyákkal lejátszott gazdasági válságok idején kellene fölmérnünk, hogy a szegénység: test és föld; az, ami mi magunk vagyunk.

 

Nem tudok beszélni a szegénységről. Tessék barlanglakóvá válni újra, tessék nedves kérget reggelizni, tessék megerőszakoltatni, megveretni, megöletni magunkat, tessék lefeküdni a földre, a betonra, a hóra és mozdulatlanul feküdni ott legalább egy órát. Tessék megpróbálni érezni a szegénységet.