T. bátyja régi barátom volt, egy időben fotókat készítettünk egy kiállításra, amely lényegében feltétele volt annak, hogy bizonyos érdekeinket mégiscsak képviselő szervezet anyagilag támogassa ezirányú tevékenységünket. Szerettünk minden képet előre megtervezni, jóval a papírra nagyítás, a negatív előhívása és az exponálás előtt. Aztán ezek az elképzelések a munkafolyamat során szépen átformálódtak, ahogy kell, viszont a lelkesedésünk végig ugyanaz maradt, amíg pár év múlva, külön utakon ugyan, el nem fogyott.

Egyik délután a fotólabor közvetlen szomszédságában lévő kis színpadon pakolásztunk a behúzott függönyök mögött, közben megbeszéltük ötleteinket az első, kísérleti műtermünk fényképterveinek előkészületeivel kapcsolatban. Tulajdonképpen Ninát vártuk. Megkértük, hozzon magával egy vékony, fehér ruhát is, már nem tudom, erre miért volt feltétlenül szükség. Amikor megérkezett, a világításon dolgoztunk, csupa régi kacat, fogasnak sem használható állványok, hajdani reflektorok, kábelek és vezetékek között kalimpáltunk éppen. Nina tervező volt, zöld akril szemekkel és egyszerű, üde illattal, melyre a szelíd parfümkáprázat csupán fátyolként borult. Nem tűnt fel, hogy számomra lakhatatlan térben szaglászom.

Nina a modellünk volt aznap. Megkértük, feküdjön hanyatt egy ócska asztalon, én a mögötte lévő függönyt világítottam meg alulról. A később előhívott képen egy megvilágított drapéria látható, előtérben egy fekvő alak fekete sziluettje, az egész egy ravatalozó benyomását kelti. Azt hiszem, Nina megsejtett ebből valamit, mert nem sokkal később támadt egy ötlete. Aztán arra lettem figyelmes, hogy már egzotikus barátom fekszik az asztalon fehér lepedőkbe bugyolálva, haja szétterítve, arca kifestve, Nina pedig szétvetett lábakkal magasodik fölötte és kezében a fényképezőgéppel kattogtat, abban a félig áttetsző ruhában, amelyhez nem tudtam, miért ragaszkodtunk annyira; és ugyanúgy mellette állok azzal a vacak reflektorral, mert nem veszem észre, hogy az általam okozott fénytörés egy cseppet sem befolyásolja a mai délutánról általa kialakított képet.

Mint később kiderült, sok dologtól megfosztottam és megkíméltem magam akkoriban.

 

Vasárnap éjjel Baldowerer János átjött hozzám és azt mondta, az imént T. bátyja felakasztotta magát. Amikor odaértünk, az ágyon ült mocskos könnyek között, tajtékos részegségben, nyakán vörös csík futott körbe, akár régi vázák szalagdísze. Visszakézből arcon ütöttem. Járomcsontja tájékán felrepedt a bőre.

– A rohadt életbe! – ordítottam rá. – Mit képzelsz magadról te senkiházi?!

– Szerencse, hogy széles volt a derékszíj, és hogy épp átjöttem kölcsönkérni – mondta János. – Telefonáljak valakinek?

– Nem – mondtam. – És jobb, ha most elmész.

– Rendben – mondta és elment.

Meghúztam a pálinkát, ami az asztalon állt, majd megfordultam és végignéztem barátomon, a tűz árnyékán.

– Vérzik a nyakad, elég csúnya – mondtam.

– A fémcsat – mondta lehajtott fejjel.

– Mosakodj meg, vegyél föl egy garbót és egy kabátot. Sétálni megyünk.

– Kicsit később.

– Most azonnal. Netán segítsek?

– Nem kell.

Amíg készülődött, ittam és káromkodtam. Majd az üveget a zsebembe csúsztattam és elindultunk. Fél óráig gyalogoltunk szótlanul, aztán az egyik parkban leültünk egy padon. Szemben egy fürdőző nőt formázó ivókút állt bronzból, de nem működött.

– Öregem, roppant szarul nézel ki – mondtam.

– Józanodom.

– Erről teljesen megfeledkeztem, ne haragudj.

Átnyújtottam az üveget, miután kortyolt, letette kettőnk közé. Halkan nevettünk.

– Tudod, kicsit sok ez nekem – mondta később. – Az utóbbi időben egy örvény növekszik a fejem helyén. Gyenge lettem az efféle harcokban.

– Hagyjuk. Nekem nem kell magyarázkodnod.

Soha nem láttam még ilyennek. Fekete sivatag volt a szemében.

– Nina? – kérdeztem.

– Eh.

– A vámpír csaj?

– Nem.

– Egzisztencia Kisasszony?

– Dehogy.

– Csak nem a bibircsókos?

– Ugyan!

– Hát senki?

– Ami azt illeti, van valaki. Holnap majd megismered. Délután találkozom vele a Vitomilban.

– Mióta jársz oda?

– Ezt ismerik mindannyian.

– Szabad tudnom, kik?

– T. is ott lesz. Valterral jön.

– Szóval még mindig befutó a kölyök. Azt hittem, a húgod már régen megette reggelire.

– Valterral semmi gond.

– Pont ez itt a gond. Szerintem android.

– Szerintem hülye vagy.

Feltápászkodtunk és elindultunk visszafelé a kopasz platánfák alatt.