Mosolygott és ez nagyon jól esett. Csodáltam T-t, amiért képes volt mindig a kellő pillanatban erőt lehelni belém. Éppen csak annyit, amennyi a túléléshez kell.

Miután a Vitomil bezárt, Valternak eszébe jutott, hogy feltétlenül el kell mennie egy munkatársához, aki egyébként nagyon jó barátja, ráadásul úgy beszélték meg, hogy ma ott alszanak stb. Így hát T. kedvesen átölelt, Valter adott egy pacsit és elindultak. Tóni az utca másik oldalán pisált meg-meginogva és azt üvöltötte, menj csak, te gennyes rohadék. Valter dülledő szemekkel visszafordult, de T. leintette, aztán eltűntek egy sarokház mögött. Tóni egy kúszótuja karjaiban vergődött éppen, amikor megéreztem Mesi ujjait a nyakamon.

– Egy kutya hűsége, egy asszony érintése – mondta.

Elfordultam, de nem léptem arrébb. Elvártam, hogy ezt ő tegye meg.

– Na mi van, pupákok? – Tóni csörtetett felénk. – Elnézést, de muszáj volt egy kicsit szórakoztatni magam, mert ti baromira unalmasak vagytok. Voltaképpen elegem van belőletek, menjetek a büdös francba!

– Mi bajod? – kérdezte Mesi.

– Semmi, azon kívül, hogy látni sem bírlak benneteket!

– Na jó, én elindulok – mondtam.

– Mindig is beszari voltál! Egy vértelen senki, aki ráadásul töketlen pancser!

– Szevasztok.

Tóni utánam futott és megállított.

– Ne hagyj itt vele, kérlek – suttogott.

Az arcába néztem. Idegen volt.

– Rendben. Szólj Mesinek, elmegyünk hozzám.

– Kösz. Már csak te maradtál nekem.

Előrementem kissé, ők csendben követtek.

Reggel a fotelban ébredtem, elgyötörve, zsibbadt tagokkal. Szemben Tóni ült, kezében egy üveg sörrel.

– Elment – mondta.

Felálltam, kinyitottam az erkélyajtót és rágyújtottam.

– Azt mondta, soha többé nem akar látni. Erre pofon vágtam.

Fakó és vértelen volt a hangja. Bekapcsoltam a tévét, szótlanul bámultuk, amíg újra el nem aludtunk.

 

Két héttel később táviratot kaptam a szanatóriumból, hogy Mesi meghalt. Felkerestem Tóni lakását, csengettem és kopogtam, majd amikor éppen indulni akartam, kinyílt az ajtó, Tóni hunyorított ki rajta. Egy szál gatyában volt és meglehetősen ápolatlannak tűnt. Bent minden ablak el volt sötétítve, a levegő áporodott volt és dohos. Átnyújtottam neki a papírt. Leült, többször elolvasta, majd a szemembe nézett.

– Mi ez? – kérdezte.

Nem válaszoltam.

– Azt kérdeztem, mi ez?

– Beteg volt – mondtam.

Elhúztam az egyik függönyt, láthatóvá vált a sötétszürke ég.

– Te tudtad? – fordult újra felém.

Hirtelen felpattant, a torkomnak ugrott, nekiestünk a szekrénynek, néhány polc leszakadt.

– Te végig tudtad! – üvöltött, majd ököllel az arcomba vágott.

Ellöktem magamtól, átesett egy széken, összekuporodott és zokogva sírni kezdett. Az orromra zsebkendőt tettem, majd leültem az ágyra.

– Ő akarta így – mondtam.

– Oda kell mennem – nyögte. – Látnom kell.

– Nem tudom, ott van-e még, Tóni. Lehet, hogy rögtön elszállították. Fogalmam sincs, hogyan működnek ezek a dolgok.

– Látnom kell, hát nem érted?

Ziláltan körbejárt a szobában, táskát vett elő, fiókot húzott ki, ágya fölül keretezett képet akasztott le.

– Semmi értelme – mondtam magam elé.

Megfordult és leköpött. Letöröltem a véres zsebkendővel. Aztán felvettem a kabátom és az ajtóhoz léptem.

– Mikor jössz vissza? – kérdeztem.

Hátat fordított és tovább pakolt.

– És ha keresnének?

– Mondd, hogy hazamentem.

Álltam és néztem, ahogy kapkodva ide-oda rakosgatja ugyanazt a három dolgot. Szerettem volna még valamit mondani.

– Menj már! – kiáltott rám.

Kiléptem a lakásból és a buszmegálló felé vettem az irányt. Megnéztem a menetrendet, szűk félórám volt az indulásig. Telefon híján elővettem azt a papírfecnit, amelyre ismerőseim telefonszámai voltak felírva, többször átfutottam, majd bedobtam a kukába. Aztán otthagytam a buszmegállót, elindultam gyalog az ellenkező irányba és igyekeztem nem gondolni arra, hogy bármerre megyek is, mindenütt ott leszek.