Papp Dénes összes bejegyzése

A feledékeny emberek betegesek (3/1)

Van-e tiszta lap? És ami még fontosabb – legyen-e? Hiszek magának, mert tudja, kivel beszél.

   Vegye úgy, hogy el van intézve.

A dömper nekiindult a parton. Fölment a lázam, gondoltam hozzá. És kihúztam magam. De semmi sem volt gyanakvóbb (választani tudni kell, a szabályok dacára és bosszantására), senki sem volt gyengébb, a franc se bánta volna, ha megdöglök, mint én magam, később rájöttem, hogy fényképész és nem vele kellett volna beszélnem, ezért még a Volnák utca előtt bekanyarodtam, egyenesen és gyalogosan. Szemben ősz férfi egymagában, bottal. Éppen nem mozog, kis padon ül és a távolba néz. Aztán szeme töri meg ezt a mozdulatlanságot, amikor tekintete rám vetül.

 

Jó napot, a papot keresem.

Várok.

Én vagyok, mondja.

Bár a látszat csal.

Az csal, aki eltitkolja a látszatról való tudását.

Legalább egy gatyát felvehetett volna.

Nézze, most olvastam az assisiről, Assisi Szent Ferencről.

Le kellett ülnöm.

És jobb, mint a róla készült film, kérdeztem.

Sokkal. Minden a rendezésen múlik.

Gondolja?

Nem, csak jólesik magával beszélgetni.

Azzal felálltam és indultam tovább. Nagyon elegem volt az ultramarin felhőkből és abból, hogy megint elmúlik egy nap, féltem, hogy begolyózom, de mást nem tehettem, minthogy a következő embernél, ha lesz ilyen életem során, megkérdezem, hogy mit lehetne tenni. A követ, amin lépdeltem, állítólag embervér mosta. Ez jó jel, gondoltam, mert minden szóbeszéd segíti az otthonosságot, ha van, aki ezt elviseli, vagy elismeri, vagy nem ismeri.

Az idővel valami gubanc van. Ez általában rajtam csattan, konkrétan pedig senkin. A felcsattanások jelzések is, valami lényegi pusztítás előfutárai. Szellemi értelemben vett katasztrófa, az idő robbanása. Fénysebesség. A végtelen.

Nem látok már mást, mint a hátam közepét, ó, Soluna.

Neved hallatán lehunyom szemem, ó, Soluna.

A lépések, melyek mentén az utat követtem, nem foglalkoztattak már. Lassan rám esteledett. Úgy gondoltam, hogy ez egy normális embernek való tragédia, nem ez lesz az én tragédiám. Bevallom, ez bosszantott.

Szerettem volna valamit befejezni ott, ahol még el sincs kezdve semmi. Tudjuk, mi lesz a vége, csak azt nem, mikor. Szarok az időre, gondoltam akkoriban, és hát azóta is. Villany Leó is.

A kör négyszögesítése, vagy a négyszög körítése, mondogatta az árokparton. Később a vagyot avagyra cserélte. Nesze neked számháború. Együtt szálltunk ki. Ő a szabályoknak ellene tartott. Sokszor nem tudtam eldönteni, miért teszi – magát kimentse, esetleg cselekvés helyett inkább minden szavát megsebzett szívébe mártsa. Ennek lehetetlen volt ellenállni. Mostanra sikerült. Nem, nem lettem ellenálló(bb). A dolog sokkal egyszerűbb: a nyomomban van.

Sokáig úgy tudtam, vallottam és hittem, hogy üldözőre fogtam, bármily banálisan hangzik, de (az) az érzetem megmaradt és megvan, a nyomát ütöm, akkor is, ha a dolog fordítva áll, különös hajsza ez. Megesik, hogy évekig nem látom, most közel lehet egészen, nem csupán az elmúlt hét különös eseményei mondatják velem, az időzavar és a szűnni nem akaró nyugtalanság, az álmatlan éjszakák, a széttartó figyelem, a kitartott félelem, hogy ő ugyanezen világon jár-kel, a teremtett lélek, miközben nem a haláltól és nem tőle, hanem magamtól félek, mert olyan könnyű ölni, aztán élni. Viselni közös dolgaink, szenvtelen vágyaink, kegyetlen szenvedélyeink, botlásokból lett szokásaink, hazugságokból tákolt igazságaink, egymásból faragott önarcképeink. Gusto.

Aztán arra eszmélsz, hogy a papot keresed, de valójában nem őt keresed. Senki nem fogja tudni megmondani, ki vagy. Villany Leó tudja, ezért menekülsz, mondtam magamnak a vaskapu előtt, aztán balra fordultam, a várkert elhagyatottabb része felé. Kövezett ösvény, ápolt fű, fák, bokrok, rigók, ami kell. Az egyik lámpa alatt farmerdzsekis férfi cigarettázik. Örökké.

Áldassék a földi pokol, mi a mennyben köttetik, ébredjen, ki magát köti, mondta Villany Leó, mert ő volt, és most is ő az, pisztolyt szegez homlokomra, sok álmom volt hasonló, frappánsabb véget szeretnék, mondom neki, de ő a múltat emlegeti és a felborzolt kegyállapotokat.

Minden készen állt. Nem tudhattuk, hogy a nem számolttal egy időben felbukkan a számolatlan. Ő volt az egy. Egyikünk sem számolta meg. Közöttünk járt, és mindent megosztott. Főleg nézeteket. Villany Leó tudta, mit veszítünk, de nem volt hajlandó erről tudomást venni, erre én kényszerítettem azzal, hogy én, meg hogy én és az egy, az egyetlen, és mindez együtt, gyönyörű és érthetetlen. Erről sohasem beszéltünk. Mert ez nyilvánvalóan, örökké nem idevalóan létező (hahh). Tettleges napok voltak. A fedezékbe vonulót ébresztette a támadó, veszély generálta éberség, ősi mesterség. Mindez egy nő miatt, de már nem a nőért. Egymás ellen a szebb halálért. Vagy egy másik életért.

Füstkarton

És érintetlen marad túlcsorduló tekintetünk viaszos fénye… Ennek nyolc éve már, egy szemhunyás. Nyolc év és még, a fej lecsuklik, de mérhető, amit kitapint a kéz. Megégtek széleim, határaim, szárnyaim. (Fáj a horizont, mit nem járhatnak lábaim.) Egy cserép föld, benne leander, és összeszorul a torkom. Ilyen gyönyörűség láttán elönt a mocsok, ez az egyszerűség megszégyeníti hiábavaló, de kacifántos életszenvedélyem. (Itthon vagyok, kiöntöm mérgemet, fogatlan kígyó a sárban tekereg.) Zárójel, zárójelentés. Julien Sorel halott, Poszeidón tajtékpipára gyújt. Az átkaim meddők, lényem szórom, galambok csipegetnek.

 

Nolite timere, galambocskáim. Ez a magánszám némileg előfeltétele egy orfikus nyitánynak, vállalt talánynak, az előkelő értelem röhejes zavarának. Éhen maradtam a tápláléklánc csúcsán, szomjam sem olthatom árral szemben, kifelé jövet Gargantua torkán, világot látni túl az ösztrogén zónán, vadhajtásként rémisztgetni a legnemesebb érzelmekbe szemzett szelíd jellemet, csujogatni anyáink temetésén, beleremegni egy dicséretbe, és sírni napfelkeltekor, és sírni napnyugtakor. Hordjátok szét pászkatestem, vérrel keverheti, akinek hasától jobban már csak emlékezni akarása dagad. El akarok fogyni.

 

Ha az álmok valóra válnak, nincs menekvés. Lassan átlátszóvá válnak addig tisztelt mozdulatok, alatta tudott, de eddig nem látott álmok. Kudarc. És ezt mi mind megtehetjük. A tökéletlenségünk ad hozzá erőt, akárcsak ahhoz, hogy életveszély híján töketlenek legyünk. Még nem megyek vissza, gondolta. Már egy ideje az örök visszatérés gondolata foglalt volt. Istenülés. Foglalj helyet. Szakítsd meg életed filmjét, szokta mondani, amikor elmerül saját történetében, hagyd a sztorit, amikor hivatalos megbeszélésen van, történetektől zsong naphosszat, mint bódult kaptár, a fej. Ám legyen, gondolta. Majd a késért nyúlt.

 

Életet, mondta, mikor arcán átlósan áthúzta a pengén feszülő sebet. A jel átment és ott is maradt. Fiam, mondta, van alkohol a táskában, baloldalon, a tépőzáras fül alatt. Ugyanott tű és cérna. A tükröt az autótáskában találod. Hozd ide, kérlek.

 

Mit mondjak neki, gondolta, amikor hét éves? És mit, ha már huszonhárom lesz? Talán hagyom majd, hogy ő beszéljen. Add istenem, hogy legyen majd mondanivalója. Mindent majd.

 

A fiú visszatért, hátát egy fának támasztotta. Orrából csöpögött a vér. Kezében a kívánt dolgok. Szeme nedves, tekintete tiszta, arca kisimult, üde, ajkán enyhe vigyor. Azért az ég kék volt, így emlegették később ezt a napot.

 

Csak egy kicsit még, tarts meg így, gondolta és mondta. A vágás mély volt, hogy hiteles legyen. Kitámaszthatod a tükröt a térdemen, nem esik le. A ruhádon elég lesz ennyi vér, dugj papírzsebkendőt az orrlukadba, mondta. Ne haragudj, gondolta.

 

Megtaláltak minket, mondta a fiú, öten vannak, botokkal. Aztán egy almát vett elő a zsebéből, aztán pólóján fényesítette, aztán beleharapott. Aztán csönd. Így telt el az az idő, amit a nap utolsó simításának neveznek. Az állólámpa mellett egy légpuska volt a terasz korlátjához támasztva. Mellette kopott fedelű bőrönd, rézszínű csat zárta, és egy átmeneti időket idéző olcsó utazótáska, újszerű állapotban, félig nyitva, benne gondosan hajtogatott ruhaneműk sorakoztak. A bejárai ajtó egy hokedlivel volt kitámasztva, fehérre festett deszkaborításán kockás törlőkendő, redői között műanyag, zöld szappantartó volt látható, kissé odébb átlátszó, üveg salátástál üresen.

 

Ne szédíts, Koppikám, mondta Idusa, majd letörölte könnytől megfolyt szemfestékét. Kicsi vagy még a hazudozáshoz. Egyébként apád nemsokára itthon lesz, úgyhogy igyekezz. Koppit csak az anyja hívta Koppinak, mindenki más Kornélnak szólította volna. Mégcsak nem is csúfolták emiatt. Koppi. Koppanó. A rézhuzalt keresem, mondta, a fészerben nem találom. Nincs fészerünk, szedd össze magad, mondta Konti (írd: Konty), aztán a puskát térdére fektette. Apád bármikor itt lehet. És mit mondok majd neki?

 

Koppi elgondolkodott. Láttam, amikor lelőtted, mondta. Ezzel itt, és a puskára mutatott. (Hogyan mondjam el?) Ez csak csíp, talán kicsit fáj. Nem halálos, mondta Konti Idusa. Ha akarod, segítek megölni, szólt Koppi és a szúnyoghálós teraszajtót kinyitotta. A mágnes hangot adott. Kénytelen voltam megszemélyesíteni magam. Hogy megjelenjek. Hogy célpont legyek. Igyekezetemben, mellyel próbáltam elszakadni attól, mi egy kabátbélésen keresztül rugalmas ághoz kötött, apró neszre lettem figyelmes bal vállam fölött. Növekvő árnyék, aztán homok a fogaim között. Rezignációs hét, szólt a hang. Maga is rímekben gondolkodik? Menekül? Úgy értem, önmaga elől. És maga szerint ez helyes? Mi a francot keres itt?