Van-e tiszta lap? És ami még fontosabb – legyen-e? Hiszek magának, mert tudja, kivel beszél.
Vegye úgy, hogy el van intézve.
A dömper nekiindult a parton. Fölment a lázam, gondoltam hozzá. És kihúztam magam. De semmi sem volt gyanakvóbb (választani tudni kell, a szabályok dacára és bosszantására), senki sem volt gyengébb, a franc se bánta volna, ha megdöglök, mint én magam, később rájöttem, hogy fényképész és nem vele kellett volna beszélnem, ezért még a Volnák utca előtt bekanyarodtam, egyenesen és gyalogosan. Szemben ősz férfi egymagában, bottal. Éppen nem mozog, kis padon ül és a távolba néz. Aztán szeme töri meg ezt a mozdulatlanságot, amikor tekintete rám vetül.
Jó napot, a papot keresem.
Várok.
Én vagyok, mondja.
Bár a látszat csal.
Az csal, aki eltitkolja a látszatról való tudását.
Legalább egy gatyát felvehetett volna.
Nézze, most olvastam az assisiről, Assisi Szent Ferencről.
Le kellett ülnöm.
És jobb, mint a róla készült film, kérdeztem.
Sokkal. Minden a rendezésen múlik.
Gondolja?
Nem, csak jólesik magával beszélgetni.
Azzal felálltam és indultam tovább. Nagyon elegem volt az ultramarin felhőkből és abból, hogy megint elmúlik egy nap, féltem, hogy begolyózom, de mást nem tehettem, minthogy a következő embernél, ha lesz ilyen életem során, megkérdezem, hogy mit lehetne tenni. A követ, amin lépdeltem, állítólag embervér mosta. Ez jó jel, gondoltam, mert minden szóbeszéd segíti az otthonosságot, ha van, aki ezt elviseli, vagy elismeri, vagy nem ismeri.
Az idővel valami gubanc van. Ez általában rajtam csattan, konkrétan pedig senkin. A felcsattanások jelzések is, valami lényegi pusztítás előfutárai. Szellemi értelemben vett katasztrófa, az idő robbanása. Fénysebesség. A végtelen.
Nem látok már mást, mint a hátam közepét, ó, Soluna.
Neved hallatán lehunyom szemem, ó, Soluna.
A lépések, melyek mentén az utat követtem, nem foglalkoztattak már. Lassan rám esteledett. Úgy gondoltam, hogy ez egy normális embernek való tragédia, nem ez lesz az én tragédiám. Bevallom, ez bosszantott.
Szerettem volna valamit befejezni ott, ahol még el sincs kezdve semmi. Tudjuk, mi lesz a vége, csak azt nem, mikor. Szarok az időre, gondoltam akkoriban, és hát azóta is. Villany Leó is.
A kör négyszögesítése, vagy a négyszög körítése, mondogatta az árokparton. Később a vagyot avagyra cserélte. Nesze neked számháború. Együtt szálltunk ki. Ő a szabályoknak ellene tartott. Sokszor nem tudtam eldönteni, miért teszi – magát kimentse, esetleg cselekvés helyett inkább minden szavát megsebzett szívébe mártsa. Ennek lehetetlen volt ellenállni. Mostanra sikerült. Nem, nem lettem ellenálló(bb). A dolog sokkal egyszerűbb: a nyomomban van.
Sokáig úgy tudtam, vallottam és hittem, hogy üldözőre fogtam, bármily banálisan hangzik, de (az) az érzetem megmaradt és megvan, a nyomát ütöm, akkor is, ha a dolog fordítva áll, különös hajsza ez. Megesik, hogy évekig nem látom, most közel lehet egészen, nem csupán az elmúlt hét különös eseményei mondatják velem, az időzavar és a szűnni nem akaró nyugtalanság, az álmatlan éjszakák, a széttartó figyelem, a kitartott félelem, hogy ő ugyanezen világon jár-kel, a teremtett lélek, miközben nem a haláltól és nem tőle, hanem magamtól félek, mert olyan könnyű ölni, aztán élni. Viselni közös dolgaink, szenvtelen vágyaink, kegyetlen szenvedélyeink, botlásokból lett szokásaink, hazugságokból tákolt igazságaink, egymásból faragott önarcképeink. Gusto.
Aztán arra eszmélsz, hogy a papot keresed, de valójában nem őt keresed. Senki nem fogja tudni megmondani, ki vagy. Villany Leó tudja, ezért menekülsz, mondtam magamnak a vaskapu előtt, aztán balra fordultam, a várkert elhagyatottabb része felé. Kövezett ösvény, ápolt fű, fák, bokrok, rigók, ami kell. Az egyik lámpa alatt farmerdzsekis férfi cigarettázik. Örökké.
Áldassék a földi pokol, mi a mennyben köttetik, ébredjen, ki magát köti, mondta Villany Leó, mert ő volt, és most is ő az, pisztolyt szegez homlokomra, sok álmom volt hasonló, frappánsabb véget szeretnék, mondom neki, de ő a múltat emlegeti és a felborzolt kegyállapotokat.
Minden készen állt. Nem tudhattuk, hogy a nem számolttal egy időben felbukkan a számolatlan. Ő volt az egy. Egyikünk sem számolta meg. Közöttünk járt, és mindent megosztott. Főleg nézeteket. Villany Leó tudta, mit veszítünk, de nem volt hajlandó erről tudomást venni, erre én kényszerítettem azzal, hogy én, meg hogy én és az egy, az egyetlen, és mindez együtt, gyönyörű és érthetetlen. Erről sohasem beszéltünk. Mert ez nyilvánvalóan, örökké nem idevalóan létező (hahh). Tettleges napok voltak. A fedezékbe vonulót ébresztette a támadó, veszély generálta éberség, ősi mesterség. Mindez egy nő miatt, de már nem a nőért. Egymás ellen a szebb halálért. Vagy egy másik életért.
