De erről korai lenne még beszélni. Mindenesetre az aznapi sötétséget némi köd is tetézni látszott. A vár udvara elhagyatott volt, nekem pedig elegem volt már (már megint és még mindig) a jelenésekből és a bennem zavart keltő jelenségekből. Dobtam egy érmét a gránitkockákkal kirakott és kovácsoltvas ráccsal fedett kútba, halk, tompa hang kísérte a mozdulatot, pár másodperccel korábban, mint számítottam rá. Persze fogalmam sincs, mi lehetett volna a viszonyítási alapom úgy egyébként, hiszen szinte az orromig sem láttam, egyetlen sápadt fényű lámpa világított kissé távolabb, sejtelmes glóriát font köré a nyirkos levegő. Ahogy közeledtem felé, már kivehető volt egy ajtó, két oldalán egy-egy tekintélyes méretű gesztenyefa. A széles, tömörnek látszó és ívelt ajtó előtt egy zöld, filcszerű anyagra léptem, éles váltás volt ez addigra már macskakőhöz szokott lábamnak. Az ajtón továbbá volt még egy fektetett téglalap alakú üvegbetét is, afféle kukucskáló, és egy belülről elhelyezett tábla – NYITVA.

Körülbelül öt percig bámultam magam elé a süket csöndben, aztán rátettem a kezem a hatalmas, bronzszínű kilincsre, melynek cirádái sárkányfogat stilizáltak. Egy kisebb előtérbe léptem, jobbra két nyílhegy formájú tuja sínylődött szürke, műanyag ládákban, balra üvegajtó, mellette páncélos harcos viaszból, szolgálatkész pincér pozitúrájában, kinyújtott jobb karja végén kerek tálcával. Kevésen múlt, hogy a gyér megvilágításban beszélgetést kezdeményezzek ezzel a furcsa szerzettel. Egy katakomba boltíves mennyezete alatt álltam meg aztán, ahol megterített, gyertyafényes asztalok fogadtak hosszú rendben, és egy L-alakú söntés. Az étterem tökéletesen kihalt volt, sehol egy lélek. Leültem a pult rövidebb oldalán található magasított ülőke egyikére, és vártam. Így telt el tíz-tizenöt perc. A falon pajzsok és kardok sorakoztak, színes zászlók, harsonák.

Van itt valaki, böktem ki végül.

Újabb három perc.

Jó estét, folytattam. Maguknál mindig ekkora tömeg van?

Semmi. A mikrohullámú sütő ajtaja nyitva, fölötte kétélű bárd. Zsebemből előkotortam gyűrött térképem, és böngészni kezdtem a környék természetrajzát. A sörcsappal szemközti függöny ekkor megmozdult, és kibukkant egy bordó kötény alatt domborodó pocak, mögötte sűrű szőrű gazdája, aki szemét dörzsölve a hűtőig csoszogott, és kiemelt onnan egy csokor fonnyadt nárciszt és egy fél üveg Royalt, majd újra eltűnt a dombormintás drapéria mögött. Kisvártatva szörtyögő hangot lehetett hallani és valami erőtlen puffanást. Dögölj meg, gondoltam, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve harangjátékba kezdtem tollammal a föllógatott talpas poharakon, miközben éles füttyszóval hirdettem az Internacionálét. Meg is jelent egy ufonauta méretű cigányinas, ő fehér kötényt viselt, fekete haja olajban pácolódott.

Mit akar itt, vicsorított felém.

Az ajtón az áll, nyitva, válaszoltam.

Ezüstszínű karórájára pillantott, majd a faliórára, mely egy megskalpolt tölgyfahordóból készült. Aztán tanácstalan tekintettel rám meredt, de az is lehet, hogy mögém, vagy csak úgy, a nagy büdös semmibe.

Kérhetnék egy pohárka bort, amíg gondolkodik, próbálkoztam.

Hát persze, elnézést, mondta ernyedt arccal. Milyen legyen?

Milyen van?

Szemöldökét felvonta és nagy levegőt vett. Aztán a levegőt kifújta, és szemöldökét visszaigazította a helyére.

Tudja, ahogy elnézem, magának és a barátjának hosszú napja lehetett, folytattam. Kaphatnék valamit enni is?

Nekem tilos főznöm, szólt.

Értem. És a szakács?

Jelenleg szomorú.

Most én vettem mély lélegzetet.

Azonban, tette hozzá. Szóval van egy kis maradék. Ebédről.

Széttártam a karom és lehajtottam a fejem.

Őzpörkölt és felvidéki sztrapacska. Ha megfelel, esetleg meg tudom melegíteni.

Ebben az esetben száraz vörösbort kérek egy palackkal.

Soproni kékfrankos?

Most már mindegy.

Áttettem magam egy közeli asztalhoz, kabátom a szék támlájára terítettem. A fiú nemsokára elém tette a gőzölgő ételt, arra is volt gondja, hogy dekoráció gyanánt kaporlevelet biggyesszen a tányérra. A borhoz öblös, de nem túl nagy poharat készített elő, aztán kétharmadig töltötte.

Hogy hívnak, kérdeztem, miközben villámra jókora húsdarabot tűztem, s így a kölyköt valamelyest hozzám közelebb állónak éreztem.

Kiss János. De mindenki Figarónak szólít, válaszolta illedelmesen, kissé mintha előre is dőlt volna, mint aki felajánlja szolgálatait, vagy csak bizalmaskodni próbál. Hamiskásan csillogó szemeiben adómentes aranyrögök ültek.

Nos, Figaró, fordultam felé két korty között. Ismersz egy deres hajú flúgost, aki csupasz seggel hinti a bölcsességet?

Talán igen, mondta és bekapcsolta a rádiót, rövidke dallam ismétlődött a bután monoton taktusok ölében.

Abbahagytam az evést és vonakodva bár, de rendeztem a számlát. Újra a pulthoz ültem, és kértem még egy pohár szódavizet, mintegy búcsúzóul. Figaró egy söralátétet csúsztatott felém, melynek hátulján hosszú, nyomtatott betűkkel ez állt – DÓRÉMI ATYA, FENYVES DOMB.