„Senki nem merülhet feledésbe, aki e világon kiváló volt;
azonban mindenki a maga módján volt nagy,
annak nagysága szerint, akit szeretett.”
(Soren Kierkegaard, Félelem és reszketés)
A péntek esti szeminárium meghatározatlan összetételű közönsége aznap sem gyülekezett másként, mint egyébkor: ha már a kurzus vezetője ilyen lehetetlen időpontra tette a kriminálpszichológia iránt érdeklődő hallgatók számára meghirdetett órát, a résztvevők afféle kimondatlan rítusként őrizték a megjelenésnek egyfajta képlékeny, szinte észrevehetetlen módját.
A bölcsészkar helyiségméreteihez képest szinte hivalkodóan nagy előadóban mintha nem a hallgatók lettek volna egyre többen: a közeg lett egyre sűrűbb, az újabb és újabb résztvevők mintha nem bejöttek, hanem ott teremtek volna – a teremben arcukon azzal a jellegzetes unottsággal, mégis éberséggel, amelyet minden kezdő az érdemek vagy legalább a hírnév megszerzése előtt is hamarosan magáévá tesz. Aligha akad még egy szak, amelynek hallgatói oly hanyag tudatossággal helyeződnének el az egyetemi életben, ebben a nagy nihilben, ahogyan büszkén emlegetik, mint a pszichológia, s amelynek hallgatóiról olyan kevés bizonyossággal lehetne megállapítani az első évkezdés hamar lefutó kelletlen heteiben: kik lesznek két-három év múltán. Nem mintha a rétegződés – egyúttal a szakirányra való eleve elrendeltség jeleinek kialakulása – nem mutatkoznék meg viszonylag korán, csak éppen a hirtelen váltások gyakorisága okozhat meglepetéseket a jóhiszemű megfigyelőnek. Persze az éhenkórász iskolapszichológusokból (őket lehet felismerni legkorábban, példátlanul ernyedtek) nemigen lesznek tenyeres-talpas szociálpszichológusok, az pedig egyenesen hírértékű esemény, ha egy reklám-, munka- és egyéb ügyletekkel foglalkozó pöffeszkedő komolyabb szakmai kapcsolatot létesít egy halkszavú klinikai szakirányos hallgatótársával. De hányszor előfordul, hogy valakinek nehezére esik az első szigorlati tételsor címeinek megértése, majd két év múlva már valamilyen áltudományos konferencián állítgatja a kivetítő élességét, s hány lelkes okos lelkesedik két év múlva kizárólag valamelyik közel eső kocsma ragacsos asztalánál, mert nem tudta kiszámítani, melyik reggel kell a kockás ing helyett öltönyt öltenie (néha ugyanis ilyen egyszerű). Képlékeny szakma ez, bár vannak szép pillanatai. Ezévi évnyitó.
Illetlenül élesen emlékszem. Napokig tárgyaltuk az omladozó büfében, miként is engedték, hogy Tiszai professzor tartsa a beszédet, aki egy illegitim alak, egy outsider, egy – s kultúraelméletekkel foglalkozó alsóbbéves társam nem találta a következő jelzőt. Érthető. Tiszai professzor viszonylag korán kiszorult a tanszékhalmozók köréből, s kizárólag szakszemináriumokat tartott – meghívott előadókkal. Szemináriumain a szakma aktuális témái szerepeltek. Az előadások valóban érdekesek voltak, dolgozatot nem kellett beadni, vizsgáról szó sem esett, az óráját sokan fölvették tehát minden félévben. Hallgatóival végig távolságtartó maradt, az indexbeírást is egyszerre végezte, látszólag nem voltak tehetségkutató ambíciói, s bár egy-egy tartalmas pillantással mindig adózott egy-egy jó hallgatói kérdésnek, nem kereste a találkozásokat az érdeklődőkkel. Őt keresték meg, ha keresték. Így tulajdonképpen alig tudtunk róla valamit. Márpedig ez ritkaságszámba megy, hiszen évről évre nagyobb és nagyobb létszámú szakmánk a naiv elitizmus évtizedei mellett makacsul kitartva továbbra is dicsekedhetik egyfajta belterjes jelleggel, amelyet a „mindenki mindenkit ismer” alantas tudata ural. Ha valaki eltűnik a tanszékről, másnapra mindenki tudja, hová került, kinek a helyére és – ez a legfontosabb – ki helyett, s ha egy szorgalmas könyvtárlátogató akarata ellenére kihallgatja két idegbeteg tanársegéd beszélgetését a személyiséglélektan-polc mögötti keskeny beugróban, másnap már meg lehet vitatni, miért is káromkodnak olyan keserűen itt az ifjú titánok. Így kezdődik, majd nem telik bele pár év, s mindannyian tudjuk már, hogy az emberek között túlontúl sok a hitvány, s hogy kizárólag az megbízható, akinek a hűsége pénzért megvehető – csoda-e hát, hogy ennyire ragaszkodunk ehhez az ártalmatlan szórakozáshoz, amit az egyetem s e ragaszkodás bájos tagadása jelent?
Tiszai professzor kezdettől fogva tetszett nekem. Nagy hatást tett rám feltűnően úrias öltözködése, selyemnyakkendői (az évnyitón a legszebbet viselte: a mélykék színűt arany mintákkal), keménykalapjai és mindig-fényes cipői voltak a kedvenceim; mindebben az ápoltságnak a természetes férfiúi igényességet meghaladó, valamiféle koncepcionálisabb alapját véltem fölfedezni. Tekintetén sokszor ült mogorvaság, arca olykor igencsak fel volt puffadva, de ez sosem tudta vonásait annyira elfedni, hogy ne látszott volna egyértelműen: fiatal korában elképesztően szép férfi lehetett. És szép volt most is, szemlátomást a hatvan felé közeledve. Az a kikezdhetetlen magabiztosság, amelyet csak a test előnyei adhatnak meg az embernek, ott volt a mozdulataiban, az udvariasságában és a hiúságában. Hogy mennyire volt kiszolgáltatva önnön hiúságának? Nyilván eléggé ahhoz, hogy ez a gyönge pontja még vonzóbbnak tüntesse fel annak szemében, aki érzékeny az erények árnyalt megértésére. Jóllehet elsőéves korom óta jelen volt az egyetemen, valójában azt sem tudtuk, pontosan mivel foglalkozik. Publikációi főként pszichológiatörténeti munkák voltak, elegáns és kimért stílusban, nekem azonban meggyőződésem volt, hogy álnéven valami másról is ír. Leginkább afféle (jó)boszorkánymesternek néztem, aki démonológiai tárgyú tanulmányokat jelentet meg valami titkos és külföldi, talán olasz szakfolyóiratban. Erről a feltevésemről soha nem beszéltem a heti rendszerességű „nagypletykákon”, ahogyan a pszichodráma foglalkozás utáni beszélgetéseinket neveztük, mert valóban kedveltem Tiszai professzort, s bensőséges sejtelmemet, miként azt a kellemes borzongást is, amit a tömjénre emlékeztető pipafüstje keltett bennem (mindig érezni lehetett az ajtaja előtt) meg akartam tartani magamnak. Elvégre ha más nem is, a rokonszenv kötelez.