Az évnyitó beszéde valóban szólt valamiről – s nem arról az otromba bizalmaskodásról, amellyel évről évre arról tájékoztatják a megszeppent kezdőket, milyen hatalmas kegye az életnek ezen a tanszéken tanulni, s milyen hatalmas lehetőségeket tartogat ez a szakma azoknak, akik képesek elvégezni az egyetemet és megszerezni a szakképesítést vagy egyenesen a doktori fokozatot. Tiszai professzor megindítóan rövid szónoklata, amennyire emlékszem – mert végzősként arisztokratikusan a második emeleti ablakból figyeltük, szakadatlanul az utolsó év adminisztratív kötelezettségeiről tárgyalva – a pszichológus személyiségéről szólt. Még inkább a folyamatról, amelynek révén pszichológussá válik valaki, s mindebből világosan kiderült, hogy hivatásunk értelmezésében a klasszikus iskolához tartozik: ahhoz, mely szerint a lélektant az empirikus legitimáció okán óriási tévedés leválasztani a kultúra kapcsolatrendszeréről, az irodalommal, a filozófiával, sőt, a vallástörténettel való eredendő összefüggéséről. Hát, nem csoda, hogy nem tart nagyelőadásokat – jegyezte meg valaki a másik ablaknál –, kíváncsi vagyok, vajon a professzori címet milyen témával nyerte el. Valóban – szegeztem a tekintetem a mélykék nyakkendőre –, mivel?

Vannak emberek, akik váratlanul, az ismeretlenből előlépve, persze jól előkészített lélekbe hatolva, szédítő gyorsassággal válnak fontos, többnyire a legfontosabb személyévé életünknek, s vannak, akik többéves ismeretség után kapnak hirtelen szerepet valamilyen sorsszerűnek érzett helyzetben. Ha azt mondanám, mindig is éreztem, hogy egyszer nagyon közel fogok kerülni Tiszai professzorhoz, nem mondanék igazat. Ám most a megérlelt érdeklődés természetes rácsodálkozásával fogtam körül újra és újra e kérdésekkel a személyét, amint tekintetem lassan végigjárta a szürke öltöny sírnivalóan szép színét és szabását, a halványlila ing kecses simaságát, a lendületes arcvonásokat és a finomszálú, nyilván festett haj esését: milyen témával nyerte el a professzorságot, miért maradt ebben az egyenetlen közegben, miközben ha megpályázná egy vidéki egyetem tanszékvezetői állásást, biztosan megkapná, miért nem tudja megkerülni ez az egyetem, pedig semmi feltűnőt nem csinál? Egyáltalán ki vagy te, boszorkánymesterem, mivel foglalkozol valójában, merre jársz, mert itt nem sokat vagy, az bizonyos, milyen helyeken hagyod magad után a tömjénfüstödet? Mik a te örömeid és fájdalmaid, honnan az öntudatod, mi felé vonzanak a vágyaid, ha vannak?

Egyszóval már másnap jelentkeztem Tiszai professzor szemináriumára, amelynek ebben a félévben a kriminálpszichológia új eredményei és problémái lett a tárgya, a péntek esti órák előtt pedig rendre elolvastam egy-két írását – nem a fülledt levegőjű tanszéki könyvtárban, mert titkos kis tájékozódásommal nem akartam feltűnést kelteni a folyton pletykaéhes becsvágyók körében –, és úgy éreztem, minden pénteken többet tudok róla. A meghívott előadó fejtegetése közben elnéztem őt, amint a katedra szélén ül keresztbetett lábbal, lehajtott fejjel, s koncentrált erőterének minden alkalommal odaszegeztem némán néhány vadromantikus mondatot. Te nem tudod, ki vagyok, de én ismerlek téged. Ismerem a gondolataidat, a szemléletedet, a kedvenc kötőszavaidat. Tudom, hogy okos vagy, pontos és kissé teátrális, észrevettem, hogy olykor ismétled magadat, nyilván legnagyobb felismeréseid vagy más emlékeid kötnek ezekhez a kijelentéseidhez. Igen, rejtélyes professzorom, van itt a teremben valaki, akinek hetek óta köze van hozzád, s talán nem akadt még senki, aki ilyen következetességgel közeledett volna feléd.

Aki tilosban jár – s én ezt az izgalmat éreztem, mindahányszor kikerestem a katalógusból Tiszai professzor újabb írását, s ráírtam a címet a kikérő cédulára –, s valami furcsa jó- vagy legalább nem mindennapi szándékkal teszi ezt, tulajdonképpen vágyik a leleplezésre. Vágytam arra, hogy Tiszai professzor éles tekintetével egyszer elkapja vallomásos pillantásom, s attól kezdve ne tudjak szabadulni a gondolattól, hogy tud mindent. Vágytam arra, hogy úgy kelljen értenem pillantását, mintha azt sugallná: tudom, hogy hetek óta engem olvasol, de azokból az írásokból nem tudsz meg rólam semmit. Sokat mondtam el, de jóval többet tartottam meg magamnak. Okosnak képzeled magad, és nem kérsz a mindennapiságból, kitaláltad hát ezt a teátrális ötletet, hogy soraim által elindulsz felém, magad sem tudod, miféle rokonszenv okán. Ha meg akarsz ismerni, keress meg, mutasd meg magad, lépj elő a rejtettségből, és kiderül, mennyit ér az érdeklődésed.

De Tiszai professzor nem nézett felém, s én, a hetek óta tartó nyomozás után sértőnek éreztem volna, hogy egy, az aznapi szemináriumhoz tartozó érdekes kérdéssel keltsem fel figyelmét. Ráadásul, dacból, azon a bizonyos pénteken, amely már az utolsó előtti volt a félévben, nem mentem el a könyvtárba. Helyette abba a hetedik kerületi presszóba mentem, amely a pszichológusok törzshelye, ahol külön kérés nélkül is pohárban adják a kávét, ahol minden szendvics ugyanolyan ízű, s amely kellemes proliságával semleges közegnek számít az egyébként sohasem semleges létezésben.

Hideg novemberi nap volt. Két hét múlva már kirakják a förtelmes karácsonyi dekorációt. Végig a falakon húzódnak majd a villódzó színes égők. Megjelenik az árlapon a forralt bor, amelyet a törzsvendégnek nem vizeznek föl annyira. Kedvenc helyemre ültem, ahonnét még jól kilátni az utcára, de mégis a belsőbb térséghez tartozik, s ki tudja hanyadszor állapítottam meg magamban, hogy az égegyadta világon semmi nincs ebben e helyben, amely kifejezné a presszó szelíd nevét: Kamilla. Kissé megbántam már, hogy elmulasztottam a megszokott rítust, annál is inkább, mert szorgos kutatómunkám eredményeképpen kiderült: Tiszai professzor fiatal korában írt egy esszékötetet. A könyv ott vár engem félretéve a 34-es számon a könyvkiadóban. A könyvtárba fölmenni azonban már nem volt idő, úgyhogy hamar megunva az ücsörgést a billegő asztal mellett jóval korábban érkeztem a szemináriumterembe, mint az egy kényelmes végzőstől elvárható.