– Érdekes téma. Olvasottságot kíván. De a stílusából úgy ítélem, maga már mindent olvasott. Legalább is egyelőre. Elég régóta ismerem Báthory Ervint, folyton úton van, de mobiltelefont nemigen használ, így inkább az otthoni számát adom meg. Írja?

– Írom.

– Két héten belül adja le a tématervet. Ne érzelegjen benne sokat, nem vagyok kíváncsi a Dosztojevszkij-kábulatára. Egyébként is: fogalmazzon egyszerűbben, fárasztó ez a barokkos körülményeskedés. No, de majd leszokik róla. Az indexet intézze el, én nem foglalkozom vele.

– Köszönöm.

– Ne nekem köszönje.

Fölálltam. Tiszai professzor azzal a jellegzetes szemöldökrántó pillantással rám nézett. Egy másodpercre végigfutott rajtam a gondolat, hogy e teljesen képtelen beszélgetés után felhívja a Felügyelőt, és közli vele az igazat. De a következő másodpercben tudtam, hogy nem teszi. Miért? Mert beavattam őt a titkomba, s így kimondatlanul hallgatási fogalmat róttam rá? Mert nem kértem a véleményét, amivel még képtelenebbé tettem volna a helyzetemet?

– Mariann! – szólított meg, egészen enyhén á-val és ó-val ejtve a nevemet. – Miért akar maga mindenáron belehalni a szerelembe? Ugye tudja, hogy ezzel a kalanddal kiszorítja magát az életből?

– De Tanár úr, én éppenhogy élni akarok.

– Nos, akkor maga lesz az első, akinek sikerül.

Kikísért az ajtóig és kezet nyújtott. Nagyon szeretek kezet fogni, úgyhogy kihúztam magam, fejemet kissé meghajtottam, de mikor éppen átfutott rajtam a gondolat, hogy meg kellett volna várnia, amíg én nyújtom a kezem, mégis felkaptam, mert olyasmit tett, amiről a kutatás heteinek legbensőségesebb pillanatiban sem jutott volna eszembe, hogy valaha megtörténhetik. Tiszai professzor megcsókolta a kezemet.

Hová? Hová? A tömjéntől és az örömtől ittasan rohantam föl a könyvtárba. Már csak félóra volt a zárásig, de a rosszalló tekinteteket megbabonáztam. Csak megbizonyosodom valamiről – szóltam oda a könyvtárosnak, és fölcsaptam a félretett esszékötetet. Itt nyílt ki.

Gondolkodásunk, miként minden mentális funkciónk merőben fikció. Létezik ugyan valamilyen jelenség, de mivel megközelítésére különböző paradigmákat alkalmazunk, a paradigmák nyelve révén elnyert tapasztalataink csak ezeken belül érvényesek. Tudásunk ily módon hipotézisekre épül, amelyek elfogadásában vagy el nem fogadásában nem a józan ítélet, hanem talán csak az ízlés, a tetszetősség – és oly sokszor a divat – játszik szerepet. A különböző személyiségelméletekkel való foglalkozás kapcsán kiváltképpen fontos ezt szem előtt tartani. Hogy mi az ember? Mi biztosítja személyiségének időbeni folytonosságát? Mi integrálja – ha egyáltalán integrálja – viselkedésének tényezőit különböző szituációk változatainak során? Senki sem mondja meg, mi az a dimenzió, amely kellőképpen magyarázza a személyiség mibenlétét és milyenségét. És itt nem csak az embert érő hatásrendszer befoghatatlanságáról beszélek, hanem az embert körülvevő valóság befoghatatlanságáról. Valakinek ingerszegény környezete van, valakinek egyszerűen démonai. Ki tudná megmondani, melyik a végső soron helytállóbb magyarázat? Kételkedjünk! Legyünk szkeptikusok, kételkedjünk nyugodtan, hivatásszerűen. Nem mintha a kételkedés nemesítené a jellemet, hiszen a közhellyel ellentétben nem kell bátorság hozzá, csak éppen a kételkedés az egyetlen aszkézis, mely olyannyira elbizonytalanítja a kiválasztottakat, hogy a végén őszintén fogják áhítani a hitet, az emberi szellem legnagyobb erényét. Mindannyiunk életében eljön ugyanis az a pillanat, amikor el kell köteleződnünk rögeszméink mellett, és ez az egyetlen esély, hogy fárasztó felsőbbségünk végérvényesen átlényegüljön odaadássá.