Tiszai professzor péntek esti szemináriumán a szakma majd’ minden formálódó rétege képviseltette magát, kiváltképpen aznap, amikor külsős előadó is gazdagította a szeminárium programját. Magára valamit is adó bölcsészhallgató persze nem tulajdonít különösebb jelentőséget ennek – hadd jöjjön, beszéljen –, legalább is látszólag: ez a csak mellékesen vagyok itt magatartás többnyire a témához fűződő érdeklődés vagy érdekeltség intimitását, s ebből származó feszültségét leplezi (le). Legutóbb az ezoterikus iskolák, szekták és vallási mozgalmak pszichológiai vonatkozásait tárgyaló speciálkollégium óráin voltak ennyien – közömbösek.

A szeminárium vezetője két előadót hívott meg, akik hat órakor – az óra hivatalos kezdési időpontja – üzenetet küldtek, miszerint negyed órát késnek. Az előzetes tájékoztatás szerint, amelyet természetesen a kotnyeles analitikusok tettek közzé egyikük bűnügyi szakértő, alkalmasint nyomozó, másikuk a kriminológiai irodalom kiadványainak gondozója. Tiszai professzor, miután röviden ismertette a beszélgetés témáját – a bűnözés és a különböző személyiségkomponensek kapcsolata –, diszkréten helyet foglalt a katedra szélén, a két férfi pedig megállt középen. A teremben még nem volt csönd, de miután némi rokonszenves morajlást keltett a bemutatkozás elkezdésére hívó mozdulat, amelyet éppen egyszerre tettek meg, az ennek nyomán elhalkuló közönség fülét olyan férfihang érintette meg, amely a figyelemnek súlypontját mintegy varázsütésre vetette meg elkényeztetett lelkeinkben. Valamelyikünknek el kell kezdeni… – szólalt meg a Felügyelő.

A következő pénteken szeminárium előtt közöltem Tiszai professzorral, hogy a jövő félévi műhelymunkát kriminálpszichológiából kívánom végezni, s mivel a kéthónapos terepgyakorlati helyszín bejelentésének határideje ezen a héten lejárt, mihamarabb szeretném felvenni a kapcsolatot a múltkori óra egyik előadójával, a Felügyelővel. Tiszai professzor a lejárt határidő tényén egyáltalán nem ütközött meg, hiszen a bölcsészkaron kellő föllépéssel mindent el lehet intézni, de állandóan leszegett fejtartásával, amin szinte sosem változtatott, csupán szemöldökét rántotta mindig hihetetlen gyorsasággal hihetetlen magasra, egyértelmű érdeklődéssel fordult felém (végre!).

– Nem tudom, vállal-e gyakornokot. Az elmúlt években többen megkeresték, de csak kérdőíves vizsgálat miatt. Miért választja a kriminálpszichológiát?

– Tanár úr, én nem a kriminálpszichológiát választom, én a Felügyelőt választom. Hogy miért? Mert megéreztem benne valamit. Attól a pillanattól fogva éreztem, hogy belépett az előadóterembe, és megláttam a tekintetét. Volt benne valami elmondhatatlan. Valami boldogító és iszonyatos. Igen, a múltkori órán történt bennem valami. Valami, amit nem akarok feledni, sőt, aminek minden percben tudatában akarok lenni, hogy éltessen engem. Mélységesen megrendített a lénye. Nem a szépsége miatt, bár rendkívül jóképű férfi, és azok közé tartozik, akiknek vonásai, tartása, mozdulatai egyre nemesebbek az évek múlásával. Tartásának fenségét ráadásul a kelekótya kiadói munkatárs kontrasztja szívet melengetően hangsúlyozta. Kisugárzás? Ez a megfoghatatlan, de mindennél nyilvánvalóbb ereje a személyiségnek? Ez már inkább, hiszen napjainkban a férfiak annyira gyengék, hogy egy szuggesztív személyiséget kiengedi látókörünkből annyi, mint az élet értelmét veszni hagyni. Mégis, ezen túl van benne valami, ami arra késztet, hogy a közelében legyek, ami provokál és emésztő igényt támaszt bennem, hogy megméressem a magam erejét benne. A magánya ez a kihívás, a magánya, amelyet nem bonthat meg akárki. Biztosan érzem, hogy sokan szerették, mert olyasmit reméltek tőle, amit nem adhat meg más. Sokan hitték, hogy többet értenek, többet látnak belőle, mint mások, és jogot formáltak, hogy övék legyen ez a markáns, mégis rejtett tartalom. Egyszerre akarták kiérdemelni őt, s egyszerre tudták, hogy nem érdemelhetik meg, de nem engedhették el, mert azt is tudták, hogy ilyennel nem fognak az életben találkozni többé. Veszélyes ez a férfi, többek között ezért ennyire vonzó, bizonyos értelemben kegyetlen is, bár kétségkívül gyengéd a nőkhöz, nem állítanám, hogy ördögi, bár van a megjelenésében valami papos, talán a szikár-délceg, aszketikus külseje teszi, sötét ruhája, meg az a tudatosság, amellyel uralja arcvonásait, s amellyel azt a látszatot kelti, hogy intellektusa spirituális értelemben is kiforrott. Ugyanakkor van benne valami kisfiús, amely vonás azt is elárulja, soha nem élt vissza az erejével, mert ismeri az érzés világában a tisztaságnak azt a pontját, mely kioltja önösségünk kéjét. Szóval kell nekem ez a férfi, szükségem van rá, pedig már régóta nincs szükségem senkire, és vágyom arra, hogy ami benne van, bennem is az legyen. Az örökkévalóság. Istenem! Van ilyen? Mégis ez az egyetlen érv, amellyel szemben semmiféle józan megfontolásnak nem lehet sohasem igaza. Olyan hatalmas gazdagságot éreztem meg ebben a férfiban, amelyből részesülni vágyom, s csak ezen a vágyon belül tudok létezni. Tudom, hogy ez a hétköznapokban küzdelmet és gyötrődést jelent, de szintézist is egyben. Ez a férfi a régi világból való, amely régi világ sohasem volt persze, mert mi, nők, a férfi szubsztanciáját nevezzük így. Ezért adnánk meg mindent. És szeretnénk hinni, hogy Isten nem téved a választásainkban, de mivel nem merjük elhinni neki, hogy méltók vagyunk erre a választásra, csendes elkeseredésben és megalkuvásokban töltjük el az időt, amit a mámorra rendelt nekünk az Örökkévaló. Hát, én most döntöttem. A Felügyelőt választom, és ha kell, belévetítem a lelkem üdvösségét, csak kapjak választ a kérdésemre: van-e halálig tartó logikája a szerelemnek. Mivel pedig ezen túl mégiscsak az intellektusban van a legnagyobb erotikum, a kriminálpszichológiai műhelymunkám tárgyául a szellemi képességek és a bűnözés kapcsolatának kutatását jelöltem ki.