Hát ennyi lenne az egész, motyogtam magam elé.

Talán igen, válaszolta vigyorogva és kikapcsolta a rádiót. Most pedig térjen nyugovóra, én is azt teszem.

Azon a hétvégén nem laktam messze, ugyanis a Hotel Várban szálltam meg, amely részben az étterem fölött helyezkedett el. Faragott kőlépcső vitt föl a recepcióig, ahol egy vöröses hajú férfi kevergette kávéját, ingujja könyékig tűrve, és elmélyült arccal számítógépén babrált. Amikor meglátott, csak a fejét fordította felém. Ekkor vettem észre, hogy jobb szeme alatt halvány, de mégis jól kivehető anyajegy nyújtózik, érdekes forma, egy jávorszarvas agancsa jutott róla eszembe.

Jó estét, mondta, miközben tetőtől talpig végigmért keskeny, fémkeretes szemüvege mögül. Végigpillantottam magamon és valóban, öltözékem, melyet mindig gondosan válogatva aggatok porhüvelyemre, kényelem, praktikum és alkalom szempontjai szerint, ezúttal kissé célt tévesztettnek tűnt, már ami az alkalmat illeti. Azonban mostani utazásom váratlan volt, egyetlen iránya létezett csupán, bár akkor még nem voltam tisztában azzal, mi is az. Ami élesen kirajzolódott, vonzott és taszított, nem volt más, pusztán egy felismerés – nincs visszaút. Ezért ruhaneműim esetében felmerült a megbízhatóság kérdése, előnyben részesítettem azokat, amelyek már bizonyítottak a kozmikus visszaszámlálás során, elvégre a pokolban is a halálra készül, aki teheti. Mellesleg némiképp eklektikus maskarám beszédes is tudott lenni, tekintettel szövevényes történetükre, mellyel engem leginkább felruháztak. Ott volt mindjárt combközépig érő, valaha fekete bőrkabátom, persze ázott betonszínek árnyalataiban pompázott, úgy, ahogy először megláttam, és amikor megfogadtam, én leszek utolsó gazdája. A jobb lapocka tájékán vörös festéknyomok ékítették, heroikus időket idézve. Nyitottan hordtam, még akkor sem gomboltam volna be, ha történetesen rendelkezik az ehhez szükséges alkalmatosságokkal. Jó kabát volt, a teljesség igénye nélkül. Két további kelléket is látni engedett. Egyrészt avarszín zakómat, melynek anyaga olyannyira érzéki volt, hogy a sírás kerülgetett valahányszor megérintettem, másrészt állig zipzározott melegítőfölsőm, melyet valódi fekete és cseresznyepiros kombinációi határoztak meg, hátán műbársony berakás hirdette egy mitikus ismeretlenségbe burkolózó harmadosztályú német futballcsapat dicsőségét. Mohazöld mikrokord nadrágomra fölöttébb büszke voltam, kollekciómban az egyetlen darab, melyet konkrétan vásároltam, másfél évtizede egy csodás leértékelési hullám utolsó momentumaként. Szövete roppant ellenálló volt, annak ellenére, hogy bordái szétszéledtek, és már csak az idő vásznát erősítették. Egyenes szabású kedvencem az évek során könnyű nyári nadrággá szelídült. Magas szárú tornacipőm egy bizonyos K. Tihamér hagyatékának szerves részét képezte, míg le nem csaptam rá egy illegális aukción. Dupla talpbetéttel és elegáns, gyapjú zoknival viseltem, mert nem titok, novembert írtunk.

Szeretnék bejelentkezni, mondtam neki. Székével röpke fordulatot tett, lezserségének is betudható kalimpálása folytán valami steril illat fúródott az orromba, impotenciát reklámozó parfüm talán.

Tisztában van azzal, mennyi az idő, vetette oda foghegyről. Meg kell hagyni, szép fogai voltak, akár a herendi porcelán.

Tökéletesen, válaszoltam félig ínyhegyről, ugyanis jobb metszőfogam elvesztettem egy fogadáson, de erről később, vagy soha. Mindenesetre úgy süvített minden kiejtett ’s’ betűm, mint a Kárpátokban az északi szél, frissen, fiatalosan.

Figyeljen ide, mondtam. Elvileg önök tudnak rólam. Én vagyok a sorsolás nyertese.

Úgy, válaszolta. Nyertesekkel tele a padlás, tudja. Más vendégünk sincs, csak csupa nyertes, akik mielőtt nyertek volna, a büdös életben nem hallottak erről a helyről, és miután majd elutaznak innen, minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy elfelejtsék. Szabad tudnom, melyik játékban ily szerencsés?

A Sörös Címkék Nyereményorkán-ban.

Na igen. Neve?

Villany Leó.

Pöttyögés a klaviatúrán, mindkettőnk száján festett mosoly.

Azt mondja, hogy. Meg is van. Hosszú hétvége teljes ellátással. Derék. Honnan érkezett hozzánk ezen a késői órán?

A szomszédos faluból.

Járt már nálunk ezelőtt is, kedves Leó úr, kérdezte gurgulázó nevetése közepette.

Igen, úgy harminc évvel ezelőtt.

Mélyen a szemembe nézett, aztán szórakozottan megvakarta orra hegyét és hosszan ásított.

A csomagjai hol vannak?

Nincsenek.

Rendben. Megmutatom a szobáját. A formaságokat reggelre halasztjuk. Tudja, hol az étterem?

Bólintottam.

Akkor mindent tud, ami az életben maradáshoz szükséges. Kövessen, kérem, szólt, majd hirtelen megtorpant. Nem, nem lesz jó így, inkább fogja a kulcsot, tessék. 17-es szoba, nincs is több egyágyas, gondolom, megfelel. Csak egyenesen, el sem lehet téveszteni. Folyosó vége, meg minden.

Azzal eltűnt. Három lépcsőfok, futószőnyeg és egy roppant meggyőző kála, aztán félkörívű ablakok és rőtszínű ajtók, páratlan számúak. Ez lenne hát az egyik szárny, gondoltam.

A szoba egyszerű volt és tiszta. Az ágyra heveredtem, még a kabátomat sem vettem le. Eszembe jutott a teherautó sofőrje, aki fölvett a városba vezető úton. Sokat beszélt a családjáról, nagyszájú feleségéről és lármás gyerekeiről. Tudja, az én Kloém nagyszerű asszony, mondta. Igazi hárpia, a fene se gondolta volna. A múltkor falhoz vágott egy tányér rakott krumplit, és meg se kottyant neki. Mármint a krumplinak, tette hozzá, majd elhúzta száját tömött bajusza alatt. A kormány engedett bütykös keze szorításának.