És érintetlen marad túlcsorduló tekintetünk viaszos fénye… Ennek nyolc éve már, egy szemhunyás. Nyolc év és még, a fej lecsuklik, de mérhető, amit kitapint a kéz. Megégtek széleim, határaim, szárnyaim. (Fáj a horizont, mit nem járhatnak lábaim.) Egy cserép föld, benne leander, és összeszorul a torkom. Ilyen gyönyörűség láttán elönt a mocsok, ez az egyszerűség megszégyeníti hiábavaló, de kacifántos életszenvedélyem. (Itthon vagyok, kiöntöm mérgemet, fogatlan kígyó a sárban tekereg.) Zárójel, zárójelentés. Julien Sorel halott, Poszeidón tajtékpipára gyújt. Az átkaim meddők, lényem szórom, galambok csipegetnek.
Nolite timere, galambocskáim. Ez a magánszám némileg előfeltétele egy orfikus nyitánynak, vállalt talánynak, az előkelő értelem röhejes zavarának. Éhen maradtam a tápláléklánc csúcsán, szomjam sem olthatom árral szemben, kifelé jövet Gargantua torkán, világot látni túl az ösztrogén zónán, vadhajtásként rémisztgetni a legnemesebb érzelmekbe szemzett szelíd jellemet, csujogatni anyáink temetésén, beleremegni egy dicséretbe, és sírni napfelkeltekor, és sírni napnyugtakor. Hordjátok szét pászkatestem, vérrel keverheti, akinek hasától jobban már csak emlékezni akarása dagad. El akarok fogyni.
Ha az álmok valóra válnak, nincs menekvés. Lassan átlátszóvá válnak addig tisztelt mozdulatok, alatta tudott, de eddig nem látott álmok. Kudarc. És ezt mi mind megtehetjük. A tökéletlenségünk ad hozzá erőt, akárcsak ahhoz, hogy életveszély híján töketlenek legyünk. Még nem megyek vissza, gondolta. Már egy ideje az örök visszatérés gondolata foglalt volt. Istenülés. Foglalj helyet. Szakítsd meg életed filmjét, szokta mondani, amikor elmerül saját történetében, hagyd a sztorit, amikor hivatalos megbeszélésen van, történetektől zsong naphosszat, mint bódult kaptár, a fej. Ám legyen, gondolta. Majd a késért nyúlt.
Életet, mondta, mikor arcán átlósan áthúzta a pengén feszülő sebet. A jel átment és ott is maradt. Fiam, mondta, van alkohol a táskában, baloldalon, a tépőzáras fül alatt. Ugyanott tű és cérna. A tükröt az autótáskában találod. Hozd ide, kérlek.
Mit mondjak neki, gondolta, amikor hét éves? És mit, ha már huszonhárom lesz? Talán hagyom majd, hogy ő beszéljen. Add istenem, hogy legyen majd mondanivalója. Mindent majd.
A fiú visszatért, hátát egy fának támasztotta. Orrából csöpögött a vér. Kezében a kívánt dolgok. Szeme nedves, tekintete tiszta, arca kisimult, üde, ajkán enyhe vigyor. Azért az ég kék volt, így emlegették később ezt a napot.
Csak egy kicsit még, tarts meg így, gondolta és mondta. A vágás mély volt, hogy hiteles legyen. Kitámaszthatod a tükröt a térdemen, nem esik le. A ruhádon elég lesz ennyi vér, dugj papírzsebkendőt az orrlukadba, mondta. Ne haragudj, gondolta.
Megtaláltak minket, mondta a fiú, öten vannak, botokkal. Aztán egy almát vett elő a zsebéből, aztán pólóján fényesítette, aztán beleharapott. Aztán csönd. Így telt el az az idő, amit a nap utolsó simításának neveznek. Az állólámpa mellett egy légpuska volt a terasz korlátjához támasztva. Mellette kopott fedelű bőrönd, rézszínű csat zárta, és egy átmeneti időket idéző olcsó utazótáska, újszerű állapotban, félig nyitva, benne gondosan hajtogatott ruhaneműk sorakoztak. A bejárai ajtó egy hokedlivel volt kitámasztva, fehérre festett deszkaborításán kockás törlőkendő, redői között műanyag, zöld szappantartó volt látható, kissé odébb átlátszó, üveg salátástál üresen.
Ne szédíts, Koppikám, mondta Idusa, majd letörölte könnytől megfolyt szemfestékét. Kicsi vagy még a hazudozáshoz. Egyébként apád nemsokára itthon lesz, úgyhogy igyekezz. Koppit csak az anyja hívta Koppinak, mindenki más Kornélnak szólította volna. Mégcsak nem is csúfolták emiatt. Koppi. Koppanó. A rézhuzalt keresem, mondta, a fészerben nem találom. Nincs fészerünk, szedd össze magad, mondta Konti (írd: Konty), aztán a puskát térdére fektette. Apád bármikor itt lehet. És mit mondok majd neki?
Koppi elgondolkodott. Láttam, amikor lelőtted, mondta. Ezzel itt, és a puskára mutatott. (Hogyan mondjam el?) Ez csak csíp, talán kicsit fáj. Nem halálos, mondta Konti Idusa. Ha akarod, segítek megölni, szólt Koppi és a szúnyoghálós teraszajtót kinyitotta. A mágnes hangot adott. Kénytelen voltam megszemélyesíteni magam. Hogy megjelenjek. Hogy célpont legyek. Igyekezetemben, mellyel próbáltam elszakadni attól, mi egy kabátbélésen keresztül rugalmas ághoz kötött, apró neszre lettem figyelmes bal vállam fölött. Növekvő árnyék, aztán homok a fogaim között. Rezignációs hét, szólt a hang. Maga is rímekben gondolkodik? Menekül? Úgy értem, önmaga elől. És maga szerint ez helyes? Mi a francot keres itt?