Azt hiszem, de talán ez nem is fontos. Mindenesetre komoly fiú volt. Tekintete árnyékot vetett, hangja tompa volt, szavai mégis csilingeltek keskeny ajkán. Keveset beszélt, de szerette, ha beszélnek a közelében. Szóból ért az ember, mondta hosszú hallgatás után. Majd hozzátette – szavad ne feledd. És az történt, hogy az ő szavát nem feledem, azokat a szavakat, melyekkel érintetté tett, melyekben megérintett és én összerezzentem, mintha álomból ébredtem volna egy újabb álomra, de közben, igen, közben egy pillanatra, mintha láttam volna, megint láttam volna azt, amiért érdemes várni a következő ugyanolyan, de valójában holtbiztosan ugyanazon pillanatra.

 

Kész a vacsi, kiáltott Konti. Mindjárt megyünk, szólt Koppi. Néztem őt. A szőnyegen ült egyenes háttal, előtte hevertek aznapi zsákmányai. Egy törött csempe néhány darabja, egy gerletoll, csapágygolyó, csigaház, meg még valami, de már két részre szakadva. Mi ez, kérdeztem. Bagolyköpet, mondta. És a dolog részéről el volt intézve. Tudta, mi az. Nézegette ezeket a dolgokat. Aztán némelyeket kidobott, másokat csak később. Látszólag nem gyűjtött, vagy ha igen, akkor mindent, kacatot, apróságokat, nem tette őket közszemlére, egy ideig őrizte őket, aztán elfeledkezett róluk, majd eszébe jutottak, újra elővette, megnézte tárgyait, volt, amit kidobott, volt, amit megtartott, de készlete folyamatosan változott, az is előfordult, hogy ajándékozott. A tiéd lehet, mondta közvetlenül a zöldségleves után. Micsoda, kérdeztem. A bagolyköpet, mondta. A bagolyköpet? Kérdezte Idusa, miközben az asztalra tette a rántott húst és a krumplipürét. Azt nekem ígérted. Koppi a csalamádét turkálta az ujjával. Igen, de ma kettétört, mondta.

 

Tudta. És azt is tudta, hogy én is tudom és Konti is tudja. Mindenki tudta, bagolyköpet. Kettétört. S porrá leszen. Jó étvágyat, szólt Idusa, majd az asztalra zuhant. Koppi kivette kezét a csalamádéból, aztán rám nézett. Magamat láttam akkor. És egyetlen akaratot. Konti később azt mondta, hogy csak kimerült volt, labilis idegzettel, eljátszott türelemmel. Nyolc éve. Vagy hét. Nem különösebben érdekes.

 

A köd, mely ez időt jelenetekké, néhol jelenésszerű történetfoszlányokra tagolja, sejtésem szerint pusztán akkori iránytalanságomból fakad. A flipper-életnek persze voltak szerencsésnek tartott pillanatai, reményt tervező szakaszai és kiszámíthatónak tűnő ütközési pontjai, ám ez roppant kevésnek bizonyult. Történt egyszer, hogy Idusa akkori közös városunk főterén egy padra invitált, és mesélni kezdett a szabad ég alatt, Urbánia kőpadlója visszhangozta a szavakat. Elmondta, hogy én, Maxim Ipocrita, született itt és itt, ekkor és ekkor, anyja neve ez és ez, valószínűleg egy öreg lélek újbóli megtestesülése vagyok, ezzel ő tisztában van, mint fiatal lélek és úgy is, mint tőlem idősebb nő. Majd elmondta, hogy Koppi nem az én fiam. Fél évvel a születése után. Valahogy nem ért váratlanul, viszont szerettem volna, ha nem igazolódik be gyanúm az apát illetően. Sajnos azonban a tudomány vizsgálatai is bizonyították, hogy Koppanó apja Merte Vörg, kerületi rendőr, beosztása számomra azóta is ismeretlen. Futó kapcsolat volt, több ízben. Egyszercsak megindult a harc a gyerekért. Szerettem volna követni az eseményeket, de ezek papíron történtek, zárt borítékokban utaztak, és én nem voltam nyilvántartva, mint címzett, tehát nem nálam landoltak. Mellesleg Kontinál laktam abban az időben kisebb megszakításokkal, az Álmodóvárban.

 

Ezek után nem nehéz kitalálni, ki volt az, aki tarkón lendített, miután a teraszközeli japán birs (vagy mi) karjaiban találtam magam, Idusa mákszemnyi haragjával a gyomromban. Nem éppen heroikus elszenvedése volt ez az életnek és a szanaszét heverő körülményeknek. Konti aznap éjjel végigszáguldott velem a városon Merte kókuszillatú járőrkocsiján. Ami az eddig említett emberekhez való kényszeredett kötődésem illeti, nem volt több, mint egy marionett-bábu szálkás könnyeinek sóvárgó nosztalgiája. Ismét gyengeség, helyben vagyunk. Szánalmas senkiháziként, megverten, megtörten, megfenyítve és –fenyegetve, csüggedt függőségben, mely függőség az élethez való ábrándos ragaszkodásban ki is merült, tulajdonképpen az érthetetlenségben, ahogyan az összeroppanás, a várva-várt összeomlás szabad ég alatt, a csak a bőr felszínét érintő előtavaszi napsütés, szóval az a délelőtt, amikor magamba zuhantan lassan felegyenesedtem, hogy újra szemügyre vegyem mindazt, mely valaha betöltötte, később kipárnázta, majd fuldoklásig tömte lényemet – mert  azon a délelőtt minden elszökött belőlem, légüres térként álltam ott, egy elkésett csenddel zsúfolt temetőben.

 

A kifordított világok tovább élnek, tíz évem ajánlom a szélnek. Repülj, győzhetetlen, nap nap után, színtelen díszem, légből kapott koronám. Túlcsorduló és érintetlen tekintet, ebből talán maradt még néhány. Ez, amit mutatni tudok. Elég hozzá egyetlen szemhunyás. A pillanatból pillanatba utazás, avagy a vásott képű csodavadász. Esetleg a meglepetés illetlen ereje, kontra hódító egyenletek butikja.

 

De beszéljünk inkább a környezetvédelemről. Vagy eresszük ki a beleinket. Lapozzunk, vagy térjünk a tárgyra. Vissza a részeg szellemekhez, az oltárokhoz és a tűzhelyekhez. Tükörpáncélba bújtatott ábrándok függetlenségi háborúja – a világ nem kívánt sokszorosítása, robbantási kísérlet a közös nevezők rózsaszín zselatinjában, és a többi szokásos pimaszság. Ilyesfajta okoskodás persze jelen helyzetben blőd dolog, még akkor is, ha öblös vartyogásnak tűnik szolid kánonban, esetleg sekélyes, divatjamúlt szójátéknak hat, netán felelőtlen és hányaveti díszítősor képzetét kelti egy gyanútlan kisiskolás teafoltos füzetében.

 

A pillanat tehát a küszöbön áll és egyidős velem. Szebb éveket láttam annál, minthogy jelentsenek valamit.