Nyugodjon meg, már én sem vagyok a régi. Szilva, megfelel?

Hová valósi?

Komáromba.

A pálinkára gondoltam.

Környékbeli, kicsit karcos, akárcsak maga.

Úgy legyen.

Koccintottunk, bár előttem egyáltalán nem volt világos, hogy tulajdonképpen mire iszunk. Mintha számítana. Akkor már semmit sem éreztem, sem örömet, sem bánatot, mint egy emléktelen halott, aki fölött azért néhányan még virrasztanak. Az embervadász eszméletlen. Apánk még él.

Titokban az ő egészségére ittam, jó volt rákenni a dolgot. Kisfiús bosszú, ráadásul túl későn. Ez szomorú tudomány, bár nem mindig haszontalan. Almenóra a harmadik kupica után sem volt sehol. Dórémi feszengeni kezdett.

És mondja csak, kezdte lassan kúszó vigyorral, lefeküdt a lányommal?

Rachely az asztalra csapott jobb tenyerével. A kézlendítésnek ereje volt ugyan, de súlya nem.

Azt hiszem, ezúttal messzire ment, szólt elfojtott hangon, már megint, tette hozzá.

Nincs semmi baj, mondta Dórémi szelíden, kölcsönös tisztelet, szögre akasztott igyekezet.

A három tekintet az asztal közepén nyugodott, ahol egy fehér, horgolt terítő nyújtózott, semmi más, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy ne nézzünk egymásra.

Meséljen Solunáról, mondtam.

Rachely nagy szemeket meresztett, mintha kísértetet látna.

Ha nem bánja, fürdőzöm egyet, szólt Dórémi és kibandukolt a folyosóra.

Rachely még nagyobb szemeket meresztett.

Nyugodjon meg, mondtam, mindannyiunk számára rendhagyó ez a hétvége. Solunáról kérdeztem az előbb.

Úgy tudom, öngyilkos lett.

Mit tud még?

Hogy a büdöske volt a kedvenc virága, és hogy jelzáloghitelt vett föl külvárosi lakására, ahol később holtan találták.

Ki talált rá?

Egy bizonyos Uzel Tarla nevű férfi, aki a múlt héten nyitotta meg a második gyorséttermét a Korona Presszó szomszédságában.

Érdekes név.

Azt hiszem, török az illető, de az is lehet, hogy üzbég. Mindenesetre jól megy neki a bolt. Almenórával volt egy rövid, ám fölöttébb viharos viszonya. A nővére ezután kezdett nálam dolgozni, sötétlila monoklival a szeme alatt. Kezdetben, mint bejárónő. Később, mikor a gyerekeimet is elvállalta, beköltözött a hátsó lakrészbe, melyet a közelmúltban téliesítettem, ezt a feleségem kezdeményezte, még a válásunk előtt, mielőtt meglépett volna azzal a szélhámossal. És ön? Mivel foglalkozik?

Próbálok láthatatlanná válni.

Szóval vállalkozó szellem. Jól jövedelmez?

Jövedelmem elsőként vált láthatatlanná.

Azt hiszem, értem. Én könyvelő vagyok, tudom, hogy megy az ilyesmi. Még egy pohárkával?

Nem, köszönöm. Apámat mióta ismeri?

Nem tudom, de az apját ebben az apró városban lehetetlen nem ismerni. Persze népszerűsége nem töretlen. Úgy is mondhatnám, hogy mindenkinek a bögyében van. Őszintén szólva, nem igazán értem, hogyan úszta meg, egy időben szép számmal voltak, akiknek érdekükben állt végleg elhallgattatni. De biztonságosabbnak tűnt földönfutóvá, majd futóbolonddá tenni.

Ez aztán a kegyelem. Nézze, nekem beszélnem kell Almenórával és nem akarom önt föltartani a pihenőnapján – megkérhetném, hogy szóljon neki? Kezd rövidnek ígérkezni ez a nap.

Természetesen. Miattam azonban ne feszélyezze magát, csak saját dolgait tekintse, mondta és mosolygott.

Ismerős ez a mosoly, láttam már ilyet, vagy éppen ezt, gondoltam egy óvatlan pillanatban, persze csak óvatosan. Ha már minden kötél szakad, akkor lehet, hogy az én mosolyom lesz az. Már megint ez az idétlen tükörreflex, talán mégiscsak a fényképésszel kellett volna beszélnem, talán ő volt az, és én elszalasztottam.

Nem tudja véletlenül, hol lakik a fényképész?

Családi fotót akar?

Pszt, meglepetés.

Értem. Lakik egy a város szélén, a benzinkúttal szemben.

Ön is hozzá jár?

Nem, kérem, én a belvárosiba.

Mi a neve? A fotósnak.

Rosthow Réti. Külföldön elvégzett valami egyetemet, mások szerint egy tanfolyamot, a legtöbben pedig úgy tartják, Réti sosem járt külföldön, csak van némi üzleti érzéke. Én annyit tudok róla, hogy megbízhatatlan, de munkája szép, lélekrabló.