A feledékeny emberek betegesek (3/2)

Kellemes séta volt, úgy egyébként. Régóta áhított. Aztán egy asztalhoz ülni egy közös ebéd erejéig. És elcsodálkozni azon, hogyan történt mindez. Ez fordult meg a fejemben, de még mindig nem hittem el. Csak, amikor megszólalt – Egyébként mi újság?

Nem örültem ennek a kérdésnek, ahogy egy kérdésnek sem akkoriban. Pedig kitalálhattam volna. Az egész arra ment ki, hogy megtorpedózzon. Csak azért is, hogy végre történjen már valami. Mindez persze álca volt, hogy inkább ne legyen semmi. Tiszta logika. Az arány léptéke befoghatatlan. Ekkor mondta, javadra váljék, fiam. A torpedó felrobbant. Nehezebb lesz, mint gondoltam, gondoltam…

Mintha hátrafelé lépdeltünk volna határozott léptekkel, közös origónkat kutatva. Azt mondják, van ilyen. Apa és fia. Erre is azt mondják, van ilyen. Különös séta, igen, van ilyen. Allé. Ollé.

Amikor nem lehet nem csöndben lenni, akkor. És ha ez is elmúlik, leginkább akkor.

A piacnál megálltunk.

Tudod, mit csinálsz, kérdezte. Tisztában vagy azzal, milyen következményekkel járhat minden cselekedeted bizonyos emberek fejében? Gondoltál erre? Avagy felelőtlenül jársz-kelsz a világban, és gyanútlanul felforgatod a tehetetlen fajtársak egyébként is háborgó életét, mert ez is lehet.

Nálad mit jelent a fajtárs, pajtás?

Azt az idétlen ábrázatodat.

Volt némi gyanúm.

Tartsd meg magadnak.

És így tovább egészen a piac sarkantyús italméréséig, a Tóig. Egy parton. Újra ugyanott. Átutazóban. Ketten egy ebédért. Szinte kéz a kézben. De távolodva percről percre. A párhuzam nem feltétlenül erőszak, ahogy a derékszög nem feltétlenül karambol. Az úgynevezett jobbik eset. Legyen most ez. A görbület, mely a szándékos elkerülésé, és a kör, akinek nem sikerült. Ez az álom volt a határ, és most eltűnt, felelősséget hagyott maga után. A beilleszthető hiányt.

Igazán indulhatnánk már, morogtam rá. Kinézed a vizet a tóból.

De Dórémi mozdulatlanul tovább bámulta az enyhe szél fodrait a víztükrön egy odvas szomorúfűznek támaszkodva.

Anyádat itt csókoltam meg először, mondta aztán. Nem volt egyszerű. Féltem. Szerettem.

Leguggolt és előbb a kezét, majd arcát is megmosta.

Indulhatunk, szólt.

Soha nem csengett szebben a hangja. Kondenzcsíkok gubancolódtak az égen. És elviselhetetlen lett a bűz. A megváltozott szélirány egy vízihulla jelenlétére engedett következtetni, vagy valami más dögfélére. Ez adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy elhagyjuk azt a helyet, ahol addig megtalálhatóak voltunk.

Az étteremben Figaró nem várt szívélyességgel fogadott minket, talán még kacsintott is, de ebben nem vagyok biztos. Dórémi a „B” menüt választotta. Figaró cinkosságának köszönhetően nem két fél, inkább két háromnegyed adagot ehettünk a húslevesből és a töltött paprikából. Alighanem egy valószínűsíthetően mindkettőnk számára előnyösnek tűnő üzlet is közrejátszott túláradó figyelmességében, ugyanis még az ételrendelés előtt sikerült töltény nélküli pisztolyom az ő fényszórók nélküli biciklijére cserélnem, bár akkor még fogalmam sem volt, mihez kezdjek egy tini pincér örömével, és egy ekkora vagyontárggyal. Apám az egész mögött szemléletváltást sejtett. Igyekeztem megnyugtatni, hogy a tett mindig elkésettségre utal. Azt válaszolta, hogy az embernek nem feltétlenül önmagát kell megelőznie, ha egyáltalán meg kell előzni bármit is. És hogy a preventív élet nem gyorsaság kérdése, inkább a türelemé és az odafigyelésé. Hagytam, nem volt kedvem vitatkozni. Csak néztem, ahogy lassan kanalaz, ahogy az ízek serkentik gondolatait, és ismét szárnyalni kezd, és hatalmas szárnyaival engem ismét betakar.

Régen nem esett ilyen jól az étel. Az annyi, amennyi. És könnyekre sem volt szükség. Pedig búcsúztunk, ezzel mindketten tisztában voltunk. Böffentett, és ez nekem jólesett. Kedvem támadt, hogy elfingjam magam. De nem tettem, egyrészt nem állt módomban, másrészt szégyenletes bunkónak titulált volna, és nem így akartam megmaradni emlékezetében. Micsoda emlékezet! Szigorú, egyszersmind pajkos. Ez apró utalásokból derült ki, melyek vagy idilli ecsetvonásként, vagy holmi nehéztüzérségi ágyúként realizálódtak félelmekkel bélelt képzeletemben. Félelmem abban volt, szeret-e egyáltalán? Másképpen – elfogad-e fiaként az az ember, akire mindig rácsodálkoztam, mert azt mondták, ő az apám. A perspektíva alkonya. Ugyanazon viszony újabb kezdete. Merthogy a dolognak erősebb volt másik oldala – hiszen én lettem az, aki szégyenemben megtagadtam őt.

Bocsáss meg, apa, mondtam.

Ettem már szarabb kaját is, mondta ő. Egyébként nem vagyok sem finnyás, sem ínyenc. Azt eszem, ami van, és ha van, annak örülök. Ettől függetlenül úgy gondolom, kissé túlfőzték a rizst, a fűszerezést pedig meg sem említem, esküszöm.

Két falat közötti röhögésem köhögésbe fulladt, kínomban az asztalt csapkodtam, azonban mindent összevetve nagyon boldog voltam. Azazhogy, újra emlékeztem arra, hogy valaha voltam boldog, és ez boldoggá tett.

Dóréminek több mindennel kapcsolatban igaza volt egyébként, éles szeme a lélek színeváltozásait fürkészte, és mindig hasznos információkkal szolgált nekem, rólam. Baráti tükör. A pisztolyt ugyanis magamnak szántam, egy ujjnyi mozdulatot hordoztam a szívem fölött. A biciklit pedig valahogy rá kellett sóznom. Semmit nem fogadott könnyen, sem el, sem meg. Makacsul kérette magát, nehéz volt bevonni abba a játékba, amit tulajdonképpen ő talált ki.

Vélemény, hozzászólás?