És a varjak vonulása. És a várakozás a vágyban, hogy szeretnélek újra látni téged, azt, akit mindenki elhagyott. Ezt úgy hívják, a reménytelen eset. Már kevesebbet iszom és többet eszem. Sűrítek magamon. A terhelhetőség miatt. Hogy elég erős legyek ahhoz, hogy veled legyek, ó, Soluna. Régi játék ez, nem gondoltam volna, nem láttam bele, az életem számtalanszor fenekestől felfordult, de csak most vettem észre, hogy te mindvégig ott álltál a közepében, háttal nekem. Ez már majdnem olyan, mintha követnélek.

Mit csinálsz, kérdezte Dórémi.

Visszarakom a töltényeket a tárba, válaszoltam.

Minek?

Megszokás.

Egy viszonylag nagy ház kapujában álltunk, emelete is volt. Lent terasz, fönt erkély. Örömmel töltött el, hogy tujákat sehol sem láttam, ugyanis valamilyen oknál fogva nem szerettem a tujákat.

Kutya van, kérdeztem Dórémit, miközben kétszer megnyomtam a kerítés fém oszlopára erősített piros csengőt.

Legutóbb nem volt, válaszolta.

Az mit jelent?

Két és fél évet.

Az semmi, mondtam, és hirtelen fázni kezdtem.

Egy alacsony, kopasz férfi dugta ki a fejét a tömör tölgyfa ajtón, aztán egész alakját látni engedte, fehér atléta volt rajta és egy tréningnadrág.

Jó napot, Rahedli úr, a gazdasszonyt itthon találjuk, kérdezte Dórémi.

Ne gúnyolódjon, maga álszent aszkéta, mondtam már, hogy a nevem Rachely, és a házvezetőnő, akit keres, éppen uzsonnát készít a gyerekeimnek, úgyhogy tünés.

Miért nem veszi el feleségül? Olcsóbban kijönne.

Fogja be, maga szarházi.

Láthatnám a lányom? Hosszú utat tettünk meg a fiammal, hogy láthassuk őt.

Úgy érti, invitáljam be magukat?

Vagy adjon neki szabadnapot.

A kopasz elgondolkodott, majd azt mondta –

Jöjjenek, a kapu nyitva.

Kutya van, kérdeztem.

Nappal be van zárva, válaszolta.

Éjszaka biztos az utcára is kiengedi, súgta oda Dórémi, óriási figura.

Bent egy kisebb előszoba fogadott minket, ahol letettük kabátjainkat és levetettük cipőinket. Ázott emberszag csapta meg az orrom. Igen, mi voltunk. Aztán az az irdatlan nagy hall, pácolt fabútorokkal, a rokokó nosztalgiája, kakukkos óra, rémálmaink romantikája.

Ez még nem az igazi, gondoltam, de alakul, kétségtelen, isten kovácsai dolgoznak rajtam, segítenek formában maradni. Ez hozzátartozik a jó megjelenéshez, mint simogató szél a frissen száradt hajhoz.

A nővérem időközben kikerekedett, de jól állt neki. Haja laza kontyban, szeme a régi. Előtte hosszú asztalnál egy kisfiú, ölében még kisebb lány, esznek. Hatalmas uborkás szendvicset esznek.

Gyönyörű kép volt, az elvesztett múlt a még meg sem álmodott jövő kapujában. Kicsit megnyugodtam.

Leó, hát te, kérdezte a nővérem.

Most érkeztem, válaszoltam, kezdd te.

Nem is tudom, mit mondjak, olyan hirtelen, de jó, nem gondoltam volna, hogy valaha is…

Apa ötlete volt.

Akkor bemutatom ezt a két emberpalántát, Vengor és Pántlika, akik sajnos nemsokára távoznak köreinkből, a szokásos délutáni sziesztát már csak a gyerekek engedhetik meg maguknak. Legyetek addig türelemmel, amíg álomba mormolja őket az Ezeregyéjszaka, ugye jó, ha abból olvasok?

A fiú fáradtan bólogatott, a lányka nem figyelt, éppen a ruhája szegélyével volt elfoglalva.

Akkor induljunk, mondta, és a két gyerek engedelmesen követte, eltűntek egy félig nyitott ajtó mögött.

Igyanak egy kupicával, szólt Rachely úr, nem szeretném, ha az én lakásomban fáznának meg.

Ennek a háznak mindig jó híre volt, mosolygott Dórémi.

Köszönöm, mondtam.

És fura mód, nem valami kényes szégyenérzet öntött el, hanem a halálos fegyelem. Az ajtót néztem, vártam, hogy Almenóra ismét előbukkanjon, nem tudtam betelni a látványával, amely maga volt a csoda. Jól van, ez biztos, gondoltam. Sugárzik belőle az élet. Ahogy belőlem a felezési idő. Ekkor eszembe jutott valami, de várnom kellett, hogy a megfelelő pillanatban fogalmazódjon meg a kérdés. Azt már tudtam, kinek kell föltenni.

Rachely úr pici poharakat húzott elő a foncsorozott üvegű vitrinből, majd egy félmosollyal az arcán benyúlt az egyik rozsdabarna szekrény mögé és előhúzott egy másfél literes műanyag palackot, melyben teljesen átlátszó folyadék himbálózott úgy háromnegyed rész magasságban.

Ha törkölyt kínál, fájó szívvel vissza kell utasítanom, szólt Dórémi szomorúan.