A nőkkel hogy állsz, kérdezte, miközben száját törölgette a fehér szalvétával.

Fontos ez?

Igen, más szinte nem is számít. Talán titok?

Nem, nem az. Senkim sincs. Elég ennyi?

Mindketten tudjuk, hogy ennyi nem elég, mondta.

Miután a szakács megint elterült valahol, Figaró volt olyan kedves és elemelt nekünk két palack száraz furmintot, ő maga nem ivott, állandóan újdonsült pisztolyával hadonászott a meleg, párás levegőben. Miközben mi lassan elmerültünk az emlékek bomló mocsarában.

Jársz még kezelésre, kérdezte.

Nincs semmi baj, megtanultam kezelni magam.

És gondolom, ebbe senki más nem fér bele.

Ujjait összekulcsolta az összegyűrt szalvéta fölött és ráhajtotta a fejét.

Elfáradtam, fiam. Meg akarok halni.

Figaró ekkor rám szegezte fegyverét.

Nyomás, mondta, tűnjetek el. A bicajom marad.

Ekkor baljós érzésem támadt.

Nyugi, Figaró, ülj le közénk, igyunk egyet. Aztán mindenki megy a dolgára.

No jó, nem bánom, mondta. Csak kipróbáltam, milyen lehet a fegyver szava, ha belőlem tör elő a hatalom mámora.

Az utolsó mondatot ritmikusan tördelve adta elő, mint valami tengeren túli fenegyerek. Apámmal nagyot nevettünk.

Ekkor fél kettő volt. Késik, gondoltam. Vagy el sem jön. Egy telefonos ígéret semmire sem garancia, esetleg kopik a memóriája, vagy balesetet szenvedett az ide vezető úton. Valószínűleg szarik az egészre. Illanó öntudat, kacagó bűntudat.

Egyébként is, olyan banálisan tervszerű terveket szövögetek, gondoltam, melyeken ő szempillantás alatt átlát, hiszen van érzéke az én titkolt, de valójában túlfűtött színpadiasságról tanúbizonyságot tevő totalitárius családegyesítő vízióimon. Azzal nem számol viszont, hogy minden egyes találkozást utolsónak gondolok. Szerinte csak lemondó alkat vagyok.

Remélem, nem jön el, mondta Dórémi. Ne akarj mindig bokszot, ahol a szorító kötélhágcsóját alakítod. Szerinted azzal, hogy összeterelsz egymást gyűlölő embereket és körülöleled őket egy elárvult alkalom ürügyén, szóval, ha azt hiszed, ezzel bármi, vagy akárcsak valami is megoldódik, ráadásul pont a te életed lesz az? Elég rád nézni, és az ember kénytelen másfelé fordulni. Persze, illedelmes leszek, és gondolom ő is, hiszen te ezt szeretnéd látni, nem? Hogy minden rendben, igen, el lehet játszani, még nevetni is lehet, de akkor sem tartom jó ötletnek, hogy idehívtad, mert tudom, látom, érzem, megint megpróbálod azt, ami nem a te dolgod, cselekedned kéne már, nem a rühes közvetítőt játszani két múltbéli árny, és egy élőhalott között, neked kéne már élned, végre, helyettünk is akár.

Csak látni szeretnélek benneteket egymás oldalán, mondtam.

Talán még fényképet is akarsz? Közröhej. Ne légy önző, a pillanat nem egyedül a tiéd. És hogy lehetne neked édes az, ami másnak keserű?

Hogyan?

Költői kérdés volt…

Bocs.

Figaró nagy érdeklődéssel figyelte párbeszédünket, közben pisztolyát igazgatta ujjai között, mint valami ékszert.

Nekem ez gyanús, mondta. Egyébként sem bíznék olyan emberben, aki elcseréli fegyverét egy lepukkant biciklire. De maguk rokonok, vagy mi. Ráadásul még várnak is valakit, legalábbis egyikük. Szintén rokon? Mert lehet haver is. Régi haver, értik, egy régi, elintézetlen üggyel a kalapja alatt. És itt jövök a képbe én. Fogom a marokfegyvert, elegánsan, de mégis lezserül, és azt mondom, nicsak, és bumm. Olcsóért. A bibi az, hogy töltény is kellene, értik.

Fogd be, kölyök, szólt Dórémi. Neked az a feladatod, hogy kiszolgálj, és töltények helyett elégedj meg a borravalóval. Hiszen jobb egy kis apró, mint egy törött csukló, nemde?

Maguk bolondok, válaszolta Figaró. Pontot tehettem volna az ügyre. Minek bonyolítani az életet?

Azt hiszem, mégsem áll az üzlet, mondtam.

Nono, azt már nem.

Dehogyisnem. Ne haragudj, apa, mégsem tudlak megajándékozni ezzel a kerékpárral.

Sebaj, úgyis elszoktam már a száguldástól.

Azzal a pisztolyt egészen egyszerűen kicsavartam Figaró kezéből, mint kullancsot bőr alól szokás. A fiú nem állt ellen.

Menjünk, mondta Dórémi. Eleget láttam itt. Sivár egy hely.

Ezek után végképp nem volt kedvem a hotelhez, de ezzel nem voltam egyedül.

Figyelj, Leó, tudom, hol lakik. Menjünk oda. Maximum kelletlenek leszünk, ami nem újdonság, mondta Dórémi.

Akkorra már teljesen védtelenül fogadtam bármilyen mentő ötletet, hiszen összes ábrándom a sárban fuldoklott. No és az eső. Sűrű szálú függöny, csontig hatoló. Legyen, gondoltam.

Ha gondolod, mondtam.