Kint és bent, izoláció és a másik általi meghatározottság közti folytonos játékról beszél − többek között − Bajnai Nóra költő és Bodor Lilla festőművész kötete. A vékony könyvecske nem pusztán terjedelmével csábít újraolvasásra, újranézésre: hol a szövegekre, hol a képekre fordítjuk inkább figyelmünket, mígnem sikerül kitapintanunk e két autonóm művészi világ lehetséges közös vonásait. Vers és festmény nem támogatja, inkább értelmezi egymást: vastagon felkent ecsetvonások adnak tapinthatóbb textúrát a költői képeknek, amelyek viszont váratlanul megmozdulhatnak, s egy-egy festmény mellé szegődve új értelmezéseknek nyithatnak utat.

Az alkotók nem legfrissebb munkáikat bocsátották közre − két vers már szerepel Bajnai korábbi, tágabb élménykörből merítő kötetében −, a művek egymásra felelgetéséből tematikusan szerveződő koncepció bontakozik ki. Fellapozva és végigpörgetve a könyvet, első benyomásainkat a körformák adják. Anyagszerű felületek, komplementer színek játéka, és csupa ív, csupa görbülő tér − Bodor Lilla képei megnyugtatják tekintetünket, amint például a kötet címadó, első verse mellett ragyogó esőáztatta-napsütötte háztető. Azonban minél többször siklik végig pillantásunk ablakok, falak, oszlopok és nőalakok kecses vonalain, annál kevésbé érezzük derűs hangulatúnak a képeket.

Légüres, moccanatlan csend árad emberekből és tárgyakból. A képek hősei nem domború tükörfelületről néznek vissza ránk (vagy éppen fordítják el tőlünk néhány vonással jelzett arcukat): mi pillantunk be ricsajtalan buborékvilágukba. A tükröződés érzete illúzió (arra figyelmeztetve, hogy a művészet nem a valóság leképezése, de még csak a „görbe tükröt tartás”-ban sem merül ki). Furcsán törik és kettőződik meg a szoba sarka a Narancsok című kép terében, úgy, ahogy egyetlen halszemoptika sem mutathatná meg, a Kariatida nőalakja pedig valahol a mennyezet és a láthatatlan padló között lebeg. Testének íve a hosszúkás üvegablakok vonalait követi, bár ő maga nem torzulásban látszik, elbizonytalanítva a nézőt: a kép választott olyan szemszöget, melyből nézve test és tárgyak egymásra rímelnek, vagy maga az ábrázolt valóság csavarodik önmagába, akárhonnan nézzük is? Ebben a világban az élő alkalmazkodik, görbül hozzá a holt anyaghoz: mozgó és mozdulatlan emberi test egyként indul meg az ornamentummá válás útján.

A versek beszélője ugyancsak buborékvilágból szólal meg: az én burkából, de − a szerző első kötetének dominánsan egocentrikus látószögéből kimozdulva − kísérletet tesz a mi, a te és az én, a férfi és a nő közös zárványának megrajzolására is. Ám e kísérlet eleve kudarcra van ítélve: az izolációból való kitörés sikertelenségét, a két szubjektum közti áthidalhatatlan törést regisztrálja Bajnai lírája. A versek nem azt beszélik el, hogyan folytatódik két ember útja a szakítást követően: a szakítás nem egyetlen, talán még visszavonható pillanat, hanem létállapot. Sokszor abban sem lehetünk biztosak, a kapcsolat védőburkából szólal-e meg a lírai én, vagy már kívül rekedt azon − köztes sávon, senkiföldjén barangol, „…valahol a fal és önmagam közt…” (Hátúszó forduló). A fal, melynél hátunkon lebegve, tapogatózva nekirugaszkodunk és tovalendülünk, egyúttal az a fal is, amely elválaszt a másiktól, amely mögött ki tudja, miféle rejtett kincseket találhattunk volna.

Két ember szerelmi viszonya véget érhet, ám a köztük levő kapcsolat lezárhatatlan, éppen mert a paradicsomi egység soha nem is valósulhatott meg, legföljebb közeledések kísérletei. A vágyott összeolvadás tökéletlen mása fojtogató sziámi iker-lét: a szerelem megálmodott végtelenségéből az abszolútum csonkolt romja, félvégtelen marad.

Bodor figurái is magányra ítéltettek. Egy térben léteznek ugyan, de mint a borostyánba kövült rovarok: mozdulataik, pillantásuk s a közéjük ékelődött távolság gömbvilágukba dermedt. Egymással éppúgy nem lépnek kapcsolatba, mint az őket körülvevő tárgyakkal: narancsokkal, bőrönddel, távirányítóval, üveggolyókkal. A Különös látogatás című kép jobb oldali figurája a másik felé halad, mégis állni látszanak mindketten. Karjaikat távolságtartón kulcsolják össze hátuk mögött, egyetlen gesztussal sem utalva arra, hogy észlelik a másik jelenlétét. Az érkező léptének lendülete megtorpan a levegőben, ahogy az Esti film hezitálni látszó nőalakja sem nyújtja ki kezét a tárgyak egyikéért. Versek és képek hősei örökké várakoznak: kedvező fordulatra, megfelelően időzített továbblépésre, délibábok valóra válására − arra, hogy a másik közelebb lépjen. Ha másképp nem, hát (hiába várt) sms-ek szavain keresztül.

Némi szigorral a kötet hiányosságának nevezhetném, hogy nem kap kellő hangsúlyt a képek mérete. Bodor festményei nem monumentális művek, a tondók átmérői és a négyszögletes képek oldalai nem haladják meg az 1 métert, arra hívva fel a befogadót, hogy lépjen egészen közel hozzájuk. Sajátos kategóriát alkotnak az „apró képek”: 20×20 (pl. Eső tisztít, Estike) vagy akár 9×9 centiméteres festményecskék (Miss Naiva, MY sun). Mivel ez utóbbi kettőt hangsúlyozottan miniatűrként, tenyérbe simuló marokképként mutatja be a kötet (aminek a velük párba állított versek szempontjából is jelentősége van), óhatatlanul kivételeknek tűnnek, holott a kis méret éppen Bodor műveinek lényegéről mondhat sokat. Jó példa erre egy a kötetben nem szereplő, 15×15 centis mű, amely a Távolság címet viseli. A képen látható nő mintha óvón tartana valamit a tenyerében, valójában tétova mozdulattal nyúl a levegőben buborékként lebegő üveggolyó felé, melyet talán sosem fog elérni: végtelen távolság egy apró kép, egy apró zárványvilág szűk keretei közt.

A képméretek figyelmen kívül hagyásával tehát a kompozíció teljességéből is vesztünk. Az Árnyékaid című vers picinyke, akárcsak a mellette látható Estike, mégis a másik szorongató távolságának és vágyott magunkba olvasztásának, abszolút közelségének dialektikáját sűríti magába. Ugyanily apró a Házasság című vers: egyetlen mondata egy alma gömbformáját kanyarítja elénk − ebben az almában azonban elfér egy emberi kapcsolat, minden elvesztésre ítélt illúziójával együtt. A vers melletti tondón karoktól-lábaktól megfosztott, tehetetlen nőalakok lebegnek üveggolyók között egy olyan térben, mely már a valós terekre hasonlítás látszatával sem játszik el.

Az alkotók közös vonása, hogy műveik anélkül karakteresek, csakis rájuk jellemzőek, hogy modorosak lennének. Nagy érdemük, hogy már első pillantásra, olvasásra találunk bennük valami megragadhatót, érthetőt vagy átérezhetőt: nem kérkednek elvontságukkal, nem hirdetik, hogy korunk műalkotásainak az instant posztmodernitás vegykonyháján kellene születniük. A néző-olvasó azonnal bevonódik a művek világába. A képek és versek személyesek, hangulatunkra, nehezen kifejezhető érzéseinkre-érzeteinkre hatnak, de sosem személyeskedőek. Fiatal költők gyakran kínos közvetlenséggel dugják orrunk alá szerelmi csalódásuk, egzisztenciális szorongásaik dekadens pózokba merevedő, irodalomelmélettel nyakon öntött krónikáját; Bajnai versei kikerülik az ifjúság maníros, kötelező posztmodern iróniával kevert önpátoszát, és mernek nőiesen, érzelmesen, de nem hamis érzelgősséggel szólni.

A buborékok elpukkanhatnak, az üveggolyók ripityára törhetnek − de szorongató magunkba zártságunk, sérülékenységünk mellett mindig megmarad az individuum megismételhetetlenségének vigasza. „…én tűsarok, s te macskakő. / Ez voltam, és ez leszek.” − szögezi le önérzetesen a lírai én, a másiktól való különbözését, távolságát ezúttal nem hiányként, de erényként, önmaga vállalásaként fogva fel. A gyöngeség, törékenység megmutatása pedig bátorságot jelent, művészként és magánemberként egyaránt. Így válhat világossá, miért éppen e vers címét választották az alkotók a kötet alcíméül…

Bajnai Nóra − Bodor Lilla: Félvégtelen − Én tűsarok, te macskakő. Scolar Kiadó, Bp., 2011.