– És hogy megy a vezetés? Hamarosan vizsga. – A kérdés gördülékeny és érdeklődő, figyelmen kívül hagyom, ahogy apám nagyot nyel a vonal másik végén. Próbálunk mindketten átlendülni a tinédzserkori szakadékon, amit megfejelt egy válás és pár külön töltött karácsony, szülinap. Tizenkilenc éves vagyok, albérletet fizetek és tudok húslevest főzni Már vittem valamire.
– Tessék? – Fejben máshol járok és még a kérdését is elfeledem. Sosem szerettem tömegközlekedni, jegyzem meg, de csak magamban. Ezzel hozom párhuzamba, mennyire görcsösen akartam elköltözni otthonról, rendezni magam anyagilag és félretenni, majd elkezdeni a jogsit. Az sem zavart, ha a hónap végén zacskós leves felett sírtam, ha tudtam félretenni.
Apám kényszeresen megköszörüli a torkát, megismétli:
– Hogy megy a vezetés?
Kinézek az ablakon, egyenesen a budapesti forgatagra. Az emberek hangyákra emlékeztetnek egy tál körül sok morzsával. Az utcát róják a szabadnapos felnőttek, szatyorral és balatoni tervekkel. Június van, mindenki izzad és nyári terveket sző.
– Egész jól. Azt hiszem, jól. – Megtörlöm a homlokom, pirosat kapunk a Hunyadin. Körbenézek, vajon másnak is sietős-e?
– Nem tudod?
– Nem. Még nem ütöttem el senkit. – Úgy érzem, mintha a csontos vállamat az ülésnek szegezte volna a jóindulat.
Az első gyakorló vezetési órákra gondolok, egy falatot nem tudtam legyűrni a torkomon, émelyegtem és összeesküvés elméletekkel gátoltam magam a teljesítésben.
– Maradjon is így. – A hangszíne lapos, inkább tanácstalan, mint sem érdektelen.
– Bár, ami késik nem múlik – élcelődöm hangosan.
– Ne viccelődj ilyesmivel. Ez nem tréfa.
– Senki nem használja már azt a szót, hogy „tréfa”, apa. Ha lecsuknak, még mindig lehetek maffiavezér vagy behajtó.
– Kriszta.
– Raszta hajam lenne és egy „ütlek” feliratú tetkóm. – Fehér bütykeimre pillantok, mintha vászon alá szorult szögek lennének, sorban.
ü – t – l – e – k
– Kriszta! Remélem tényleg jól megy és komolyan veszed.
– Másra is el tudnék költeni fél milliót, azt hiszem. Befektethetném vagy ilyesmi.
– Ötszázezerrel ma már nem vagy sokkal beljebb.
Rendkívül szerettem a hasonló atyai kommenteket, kedvcsinálóak voltak a szürke hétköznapjaimban. Ilyen és ehhez hasonló postitekkel tűzdeli tele a csupasz falamra odaképzelt parafatáblát „motivációs üzenetek apától” fejléc alatt.
– Mondtam, hogy megkapod majd az autót és …
Mióta anyámmal elváltak, ajándékokkal próbál kiengesztelni az elmulasztott lehetőségek miatt, amikor apaként viselkedhetett volna. Kezdetben elvitt fagyizni és amit addig kikölcsönöztem a könyvtárból, inkább megvette nekem.
– Amit most Csilla használ? Kösz, nem kell.
Erősebb fékezés után nagyot szentségelek. Önhibámon túl fogok elkésni.
– Mi bajod van azzal az autóval?
– Az autóval semmi.
– Azt hittem már…
– Mit? – erélyesebben szólok közbe, a halántékomat nyomkodom.
Ha az önreflexiót szeretném gyakorolni, elkönyvelném az érzéseimet „harag, düh” megállapításokkal. Valóban még haragszom, de nem úgy mint egy légyre, ami köröz a fejem körül, vagy a hosszú sorra a sparban, ami lassan araszol. Ez hosszabb futamidejű, mint a deviza hitel.
Amikor letesszük a telefont, ellazul a vállam, kicsit megrogyok, mint az idő alatt megnyúlt ruhaszárító kötél. A kormányra hajtom a fejem. Várom, hogy zöldre váltson. Mindig emlékeztet egy nyögvenyelős hétfő vagy levetkőztetett csütörtök, hogy miért nem tudtunk apámmal megférni egy fedél alatt. Ritkán voltunk egy véleményen, ami alapjáraton nem is lenne baj, viszont számára csak az ő igaza létjogosult. Apám semmit sem tud rólam.
Megigazítom a visszapillantó tükröt. Még csak a párom autóját vezetem, de hamarosan a sajátomét fogom. Nem Csilláét.
A borítókép forrása: link.