Bálint kezdett egyre biztosabb lenni a dolgában, tervezhet az életével mást is, mint katonai szolgálatot. A munkáját megbecsülték új üzemében, a légkör is más volt, kevésbé érezte  az üzemi pártvezetők túlhatalmát, nyugati exportra dolgoztak, első volt a kiváló minőség, a többi nem számított. Marival naponta találkoztak, nálunk hetenként többször megfordult, anya már végképp a szívébe zárta őt a betegsége óta, előfordult, hogy kedves fiamnak szólította. A mi kapcsolatunk is egyre szorosabb lett, valósággal bátyámnak tekintettem. S ha anyával az iskoláról, az itthoni és a templomi dolgokról lehetett beszélni, Zsiga bácsi a világ, az ország dolgaiban lett a tanácsadóm, viszont a sport, Klári, sőt az előbbiek is mind szóba jöhettek, ha Bálinttal beszélgettem. Tőle hallottam először: forrong az egyetemi ifjúság. Már nem tudják megtiltani a gyűléseiket, a következő napokban tiltakozó felvonulás, tüntetés várható.

               Október 23-ika a mi iskolánkban egyszerű hétköznap volt, kedd. Ilyenkor vannak a legnehezebb tanóráink: matek, fizika, kémia egymás után, pihenőnek egy egészségtan, végül történelem. Ezen a héten délutánosak voltunk. Olyan sokan jártunk már ebbe az általános iskolába, hogy csak két műszakos váltásban jutott minden osztálynak tanterem.  Hetenként változott a beosztás, délutánosok nagyon nem szerettünk lenni. Délelőtt a tanulószoba már minden tudásszomjat kivett belőlünk. Megelégedtünk a házi feladatok megoldásával, egy kis elméleti tanulnivalóval, megebédeltünk, és amikor jólesett volna a kikapcsolódás, valami könnyed délutáni foglalkozás, akkor kellett tanórákra mennünk. Edzésre is csak heti kétszer jutottam el, de csak öt órára, egyre inkább félig sötétben, kevés villanyfénynél éppen csak mozgásban tudott tartani Laci bácsi. Edzésnapokon ő már fél négytől a pályán lehetett, a tornaóráit korábbra tették. A töri órán az első világháború volt a téma. Tanárunk lelkesen szidta az imperialistákat, akik háborúba sodorták a világot a vacak gyarmataik miatt, népek börtönévé tették Oroszországot, csatatereken pusztult el sokmillió egyszerű munkás és parasztember, teljesen feleslegesen. Még a negyede sem telt el az órának, bejött az igazgatóhelyettes, súgott valamit a töri tanárnak, az elsápadt, majd akadozva néhány mondattal befejezte a mondókáját, kijelölte a tanulni valót, és hazaküldött bennünket, sőt hangsúlyozta, hogy menjünk sietve, és haza, ne máshova. A folyosókon nagy volt a zsongás, egyszerre indult a lépcsőn lefelé valamennyi osztály, az első emeletiek összetorlódtak a másodikról jövőkkel. Az iskolakapu felől valaki berikkantotta: tüntetés van a városban!

               Örültem a korábbi befejezésnek, a kézilabdapálya felé vettem az irányt, legalább világosban is edzhetek egy keveset. A pályán kint nem láttam senkit, mindenki az öltöző előtt állt, felöltözve, senkin nem volt sportdressz. Laci bácsi is hasonlókat mondott, mint az iskolában: igyekezzünk mihamarabb haza menni, ki tudja mi lesz még a mai napon, hírlik, hogy néhol már a villamosok sem járnak. Engem ez nem érintett, gyalogosan sem volt több az utam hazáig egy negyedóránál. Az edzés elmaradását sajnáltam, de szót fogadtam, bandukoltam a hosszú utcán a telep irányába. Az iskolából most jött ki a lányok utolsó csoportja. Őket nem engedték el hamarabb? A szürkületben Klárit véltem látni az utcafordulóban, kisebb csoportban igen csak siettek.

               Otthon sokáig egyedül voltam, anya sem érkezett meg, pedig ilyenkor már itthon szokott lenni. Bekopogtam Zsiga bácsihoz, ő sem volt otthon. A szomszéd, Vargáné a portaügyeletről jött, oda telefonált a férje, ne várja, egyhamar nem érkezhet meg, jobbára gyalogosan tud jönni, a villamosok állnak a körúton. Tanácstalan voltam, most mit tegyek? Azon már nem is csodálkoztam, hogy Mari nem jött meg, Angyalföldről öt után szokott hazakerülni, de így nem valószínű, hogy ma sikerülni fog. Iszonyú éhség jött rám, pedig bőségesen megebédeltem az iskolában. Levágok egy vastag kenyeret, kenem a zsírral, keresem a sót. Miért nincs a helyén? Anya jön be lihegve:

– Kisfiam itt vagy? Jaj, de féltem, hogy nem tudsz hazajönni, vagy belekeveredsz valamibe. Forrong a város, tele néppel a nagykörút, vonulnak valahová. Nemcsak az egyetemisták, idősek, fiatalok vegyesen, munkások, mindenki. Olyan jelszavakat, mondatokat kiáltoznak, amiért eddig bárkit elvittek. De most ekkora tömeg, és alig látni egyenruhásokat! Mari? Zsiga? Jaj, Istenem, hogy kerülnek haza? – Leteszi a nehéz szatyrot, a székre roskad, az arcán látom, nincs jól, megerőltette magát. Miért cipelt ennyi mindent olyan messziről? Kinyitja, mutatja, csupa élelmiszer: kenyér, üveges tej, krumpli, liszt, cukor, só.

– Anya, miért? – kérdem, de közben a sápadt arcát figyelem, hogyan segíthetnék, de fogalmam sincs, mit tegyek, a szatyor tartalmát kezdem elrakni, azoknak tudom a helyét.

– Ha felfordulás van, elsőként élelmiszert kell venni, ki tudja, holnap kinyitnak-e az üzletek. Éhen nem halhatunk – mondja megadóan, ülve maradva, a kezem ügyébe adja a szatyor aljából a maradékot.

               Mari éjfél felé érkezett meg. A telepen mindenki ébren volt, legtöbben vártak valakit, no meg a híreket, mi történik itt valójában? Gyorsan futottak az új hírek: A magyar rádióból még semmi különösről nem tudósítanak, megy a szokott műsor, zene, de jött valaki olyanokat mondva:

– Forradalom van Pesten, már bemondták a Szabad Európa Rádión. – Mariból nehéz bármit is kiszedni, reszket, sír, egyre Bálintot emlegeti. Nem tudja hol van, találkozniuk kellett volna, de nem volt az üzemében sem, oda is elment utána érdeklődni. A portás szerint a fiatalok egy csoportja a belváros felé ment. Bálintot még nem ismeri. Ő mindig éjszakás, csak ma jött be korábban, nem ismerné meg, ha találkoztak is.

– Jaj, Istenem! Csak baja ne legyen! Én végig gyalog jöttem, sok ember, nagy zaj mindenfelé, azt hiszem, lövéseket is hallottam – fejezi be sírva. Nem tudtuk megnyugtatni, nem volt hajlandó lefeküdni sem, úgysem tudna aludni. Ha Bálint a belvárosba ment, ide előbb megérkezhet, mint haza, Újpestre.

– Kitört a forradalom, a rádiónál már lőnek, ostromolják a felkelők! – hallom az erőteljes felkiáltást az udvar felől. Ki lehet? A szomszéd épületben a legényszálláson főleg fiatalemberek vannak, közülük valaki? Zsiga bácsi dörmögő basszusa is hallik, már a folyosóról. Ajtó csapódik a Vargáéknál, az asszony sápítozik sírós hangon, a férje csitítja. Anya kimegy, az ő hangját is hallom:

– Zsiga! Nincs semmi bajod? De jó, hogy már te is itt vagy, Mari nem régen érkezett.

               Reggel a nyugtalan éjszaka ellenére mi korán kelünk, Marit békén hagyjuk, anya takarta be, úgy ruhástól nyomta el végül az álom, csak végigdőlt az ágyán. Gyorsan jönnek a az újabb hírek: Megállt a város, nincs iskolai tanítás, a munkahelyekre sem érdemes elindulni, a közlekedés is szünetel. A rádió ostromáról ellentétesek a hírek, de egyre több szó van a tömegbe lövő ávósokról, a fegyvert letevő és a felkelőknek átadó katonákról, teljes a fejetlenség, a kormány össze-vissza beszél. Mégis mindenki arcán az örömet látni: Végre megszabadulhatunk “ezektől”! Így mondják, ilyen egyszerűen, mégis mindenki tudja kikről van szó:

– Rákosiék, az ávósok, ez az egész rohadt banda végre eltakarodik – hallom a kapus bácsi hangját a portaügyelet előtt, ő magyaráz az egybegyűlteknek.

– És a ruszkik is takarodjanak ki! – teszi hozzá valaki éles hangon felkiáltva, az öklét rázva. Helyeslő moraj követi. Munka, feladat a telepen keveseknek adódik, csak a szolgálatban lévőknek kell biztosítani a telep működését még ebben a helyzetben is. A többiek itt gyülekeznek a kapu környékén, innen az utcán történtekre is rálátni. Mások, főleg a független fiatalok elindulnak a város felé szótlanul, határozottan. Az utcáról zsivajgás hangja tör be. Kifutunk valamennyien. Nagy a tömeg a kereszteződésben, beszélgető kisebb-nagyobb csoportok, mindenféle híresztelések futnak végig, egymásnak adják tovább, eljut a legtávolabb állóhoz is. Anya nem örülne, ha látná, hogy az utcára mentem. Megfordul a fejemben: Most alkalmazkodni kell, vagy inkább magamra vigyázni? Ennyi embernek nem lehet baja!

               Sodródom a tömeggel. A járdán, az úttesten mindenhol emberek, fiatalok, idősebbek. Olyan érzésem van, mintha focimeccsre mennék. A közeli Népstadionban egyszer a kettős bajnoki fordulóra mentem a telepi srácokkal, ott voltak ennyien. Szinte helyben topogva, centimétereket haladva jöttünk kifelé a meccs végén. Nem is volt kedvem máskor elmenni, annyit nem ért az egész.

– Ruszkik jönnek Gödöllő felől – fut végig a hír a tömegen. Sokan arrafelé szaladnak, a tömeg sűrűje már ott hullámzik, várakozón megállnak az út szélén. És jönnek is sorban, szépen az orosz páncélautók, mindegyik elején géppuska, rohamsisakos katona áll a mellvéd mögött mereven, keze a fegyver elsütő berendezésén, mögötte mélyebben a többiek ülnek, csak a sisakjukat látni és az égnek tartott kézi fegyvereiket.

– Ruszkik, haza! – kiáltanak fel a tömegben. Erősödik, ismétlődik a dühös felkiáltás. A hangzavar olyasféle, mint a focimeccsen. Öklök emelkednek magasba, fújozás, füttyszó, mintha csak a futballbíró ellen tüntetnének:

– “Ez tizenegyes! Nincs szemed? Te rohadt csaló! Kik fizettek meg?” – De itt előbb csak a fújozás és a füttyszó erősödik, majd átalakul a tömeg ütemes kiáltásává:

– Ruszkik, haza, ruszkik, haza, ruszkik, haza! – A dühödt arcok hasonlóak, mint a meccsen, de mégsem. Ott hullámzik, változik a hangulat a játék menete szerint, belefér az ujjongás, a saját, kedvenc csapat biztatása, a gólöröm mámora is, itt feltört az évek óta elnyomott keserűség, végre megszólalhat, most kell megszólalnia, mert itt jönnek minden bajok okozói, ellenük tüntet a nép. A hátrébb állók nyomakodnak, már az útra lökik az elsőket. A páncélautók sora megáll, velük szemben a tömeg egyetlen hatalmas füttyszó, már szavakat sem keres, s mint hatalmas bírói fütty, megálljt parancsol a fegyvereseknek.

               Az első páncélautó géppuskása megmozdul, szemében rémület látszik, mozdul a fegyver is, körbe-körbe a tömeg irányába. Döbbent csend lesz hirtelen. A páncélautó mélyéről pattogó vezényszót hallani. A katona még egyszer körbepásztázza a tömeget, majd az ég felé emelve fegyverét dörgő sorozatot lő. A tömeg szétrebben, a házak felé futnak, futok én is, lábam tapossák, tolnak, löknek, oda húzódok a fal tövéhez. Akkor szólal meg egy újabb sorozatlövés, most már valamennyi géppuskából. A tömeg a földre vágódik, vezényelni sem kellett, sokan egymásra estek, az alulra kerültek nem panaszolják, lapulnak, bebújnának a föld alá is. A fal tövénél huppantam le, a fejem bevertem, homlokom vérzik. Jajkiáltás hangzik, majd egy újabb géppuska sorozat. Felpillantok. A páncélautók elindultak a belváros felé. Lassan feltápászkodunk a földről. Valaki, erős férfihang kiáltja:

– A mieink ellen mennek, a felkelők az ávósokat már elkergették, lefegyverezték. Most beleavatkoznak a ruszkik! – Másik hang:

– Csak a levegőbe lőttek, nem sérült meg senki? – Morajlás kíséri, egymást vizsgálják a tömegben, hozzám is odalép egy fiatalember:

– Mutasd, öcsi, mi érte az arcodat? – Csak intek, semmi, karcolás, de már indulok futva a telep felé, velem együtt többen is, eloszlik a tömeg az útkereszteződésből.

               Végig sem tudom gondolni, mi történt körülöttem. Felerősödtek az eddig csak suttogva kimondott szavak, nevén nevezték a bajt, a bajok okozóit, ellenállnak, bátran felkeltek az emberek az elnyomó hatalom ellen. Így nevezték. Nekünk eddig a szabadságról papoltak, elnyomóknak pedig a régi rendszer urait mondták, azokat, akik nekünk – anyám mondta – ennél mégis jobb életet biztosítottak. És nemcsak a felgyülemlett, most felszabadult haragot látom az emberek arcán, valami különös fényt, derűt, nyílt tekinteteket, mosolygást, kedvességet a másik ember felé, újságolják a közös örömet:

– Végre, végre! – Egyre gyakrabban hallom a szabadság szót is, nem a kikényszerített hazug köszöntés szavát, mint eddig, a valódit, egyre többször magyar szabadságnak mondva. Bennem is kiengednek a fékek: Most már ezt is, azt is szabad majd mondani, más lehet a mi életünk? A Gábor bácsit káplán úrnak szólíthatjuk a kiránduláson is? Ott, a bővizű forrásnál nem állíthat meg a tiltó szót üvöltő hangszóró? Megtudhatom végre, kik nem akarták ünnepelni április negyedikét? Nem lesznek besúgó feleségek, s ki tudja, milyen titkos foglalkozású apák. Pali is olyan lehet, mint bármelyik gyerek, aki büszke lehet az apjára? S nekem sem kell szégyellnem apámat, tisztelhetem holtában, s ha minden úgy alakul, nekem is lesz teljes családom, Zsiga bácsit elfogadhatom nevelőapámnak, hiszen, ha meggondolom, eddig is az volt félig-meddig.  Megdőlhet anyám igazsága: nem alkalmazkodni kell, csöndben maradni – jobb, ha inkább nem is szólunk, csak tűrünk –, hanem egyszerűen élni lehet, örülni a jónak, a szépnek, szeretni, akit nagyon lehet, érdemes szeretni, de tisztelni a többieket is. Figyelem magam: Olyan dolgokról gondolkodom, amiről még sohasem. Pedig hallottam hasonlókat, csak nem volt hozzá közöm. Inkább előírás volt, a jövőbe vetített tökéletes világ vágya, tanították, és ezt hazudtolták meg naponként. Melegem lesz, nem kívül, belül érzem. Átjár valami tökéletesen jó érzése. Valaki szólít, igen így van, jól gondolod: Szabadon szeretni, tisztelni. Mintha újra belém költözött volna az a pünkösdi Lélek. Majd ezt hallom: Csak nyisd ki a szemed, jól vigyázz! Azok a fegyverek az előbb még csak a levegőbe dörrentek…

               Józanabb leszek: Igen, még itt vannak az oroszok, a katonák, a fegyverek tömege. Most a belváros felé indultak. Anyámhoz megyek sietve. Munkába nem mehetett, otthon tesz-vesz, gondoskodik rólunk. Együtt aggódik Marival Bálintért, ott a helyem, velük.