Egybefolynak a napok. Szinte mindegyik ugyanaz. Csak napközben szabad kijárni az utcákra, szigorú tilalom van. Este nem is mernék, a belváros felől elszórtan lövéseket lehet hallani. Puskák durrogása, egy-egy géppisztoly sorozat. Magamtól nem tudtam volna megkülönböztetni, a felnőttek, s főleg a kapus bácsi magyarázta el: A puskával egyet-egyet, de pontosabban lőnek, a géppisztoly viszont veszélyesebb, akár több embert is eltalálhat a sorozat. Ő állandóan a portaügyeletben van, vigyázni kell a telep rendjére, értékeire. Hogy bírja, alszik egyáltalán? A kisebb gyerekeket nem is engedi az utcára menni. Úgy élünk itt, mint egy elkerített faluban. Én iskola híján részben a magam ura lehetnék, bármivel tölthetném az időt, de itthon most én vagyok a férfi a két nő, anya és Mari mellett. Zsiga bácsit berendelték a hivatalába, ott is alszik. Nőtlen, komoly emberekre akarták bízni az értékes hírközlő berendezéseket, ilyen zűrzavaros állapotok között ne maradjon őrizetlenül. Marit nem győzöm vigasztalni, csak ül otthon egész nap, és néz a semmibe. Bálintról még nincs hír, öt napja látta utoljára. Anyát is féltenem kell, nincs jól, hiába tagadja. Őt sem láttam még ennyit ücsörögni. Persze a keze az jár, mindenféle varrnivalót vesz maga elé, azzal foglalatoskodik. Még én is észreveszem, hogy szándékosan sokat bíbelődik egyszerű feladatokkal.
Az esküvő egyelőre lekerült a napirendről. A tanácsi hivatal úgysem működik, a templomit le kellett mondani, azt csak a tanácsi, a polgári házasságkötés után lehet megtartani. 23-ika óta szóba sem hozza senki. Csak az az ajtó nem érti, mi történt, ott árválkodik a szekrényünk mögött.
Vásárolni én járok. Nem sok minden kell, de több az utána járás. Az üzletek egy része zárva van, amúgy is csak az élelmiszer üzletek nyitnak ki egy-két órára. Az árukat nem válogatják az emberek, azt vesznek meg, ami éppen kapható. Néha teherautó áll meg a bolt előtt, egyenesen vidékről jön, a platóról árusítanak. A nagy halom krumpli, hagyma, zöldségfélék hamar gazdára találnak. Az emberek bizakodóak, Nagy Imrét emlegetik, rá kellene bízni a vezetést. Ötvenháromban, amikor ő volt a miniszterelnök sok minden jobbra fordult, csak a Rákosiék visszacsinálták.
– Ő is csak egy kommunista, egykutya mind! – kiáltja valaki  messzebbről. Vita azért nincs. Mondja is egy barna kabátos idősebb férfi:
– Szólásszabadság van, bárki mondhatja a véleményét, nem kell félni, hogy betömik a száját.
A legfontosabb tisztem a kenyér beszerzése lett. Az üzletbe egyre ritkábban érkezik meg, volt, hogy órákig hiába álltam sorba. Egy ilyen alkalommal egy magas, erős hangú férfi jött hozzánk. Azt mondta, a kenyérgyárból küldték. Ők dolgoznak szakadatlanul, de szállítani nem tudnak. Menjünk oda, ott is megvehetjük a kenyeret. A sorban álló csoport előbb bizonytalankodva nézelődött, de amikor a sor legvégéről többen megindultak, valóságos versenyfutás kezdődött, ki ér oda legelébb. Nem volt kétséges, mi fiatalok értünk elsőként a gyár elé. Ott már hosszú sor állt, de láthatóan igen gyorsan kiszolgálnak mindünket. Hatalmas kosarakkal percenként jött az újabb és újabb adag, máris kézbe adták, ketten a kenyérrel dolgoztak, egy a pénzt szedte. A friss kenyér olyan forró volt, hogy a hónom alá kellett tennem a nagy kétkilósat. Csuda büszkén mentem hazafelé. Éhezéstől tehát nem kellett félnünk. Soha ennyi kenyeret nem ettem, mint ebből a friss melegből.
Két nap múlva ismét a kenyérgyárhoz mentem. A sort kötélkordonnal választották el, mert állítólag veszekedés volt az előző napon. A messzebbről jöttek tülekedni kezdtek, nekik már három napja nem volt kenyerük, engedjék őket előbbre. Olyan szóbeszéd is járta, hogy egy másik kenyérgyárnál az oroszok vagy az ávósok belelőttek a tömegbe. Egy nagyhangú férfi éppen erről beszélt, amikor a sarok felől kibukkant egy páncélautó. Döbbent csend lett. Az oroszok közelebb jöttek, katonát nem lehetett látni, teljesen bezárkóztak, csak a golyószórójuk forgott körbe-körbe. A fal irányába próbáltam húzódni. Uram, Istenem, mi lesz itt? A páncélautó megállt a sor közelében, a fegyvert még mindig ránk irányította. Egy fiatalember ugrott ki a sor elejéről, kezében kenyér, mutatja az autó felé:
– Kleba, kleba, nye sztriláj! – Mozdulni sem mertünk. Még soha nem féltem ennyire, kivert a hideg veríték. Egyszerre átfutott rajtam minden, ami fontos nekem: Anya, Mari, Klári, még a kézilabda is. Ha lelőnek mindennek vége?
– Emberek, nyugalom! – kiáltotta az előbbi fiatalember, és ismét felmutatta a kenyeret a páncélautó felé. Annak felbőgött a motorja, nagyobb sebességbe kapcsolt, és hamarosan eltűnt az utca végén. Otthon ma nem dicsekedtem a friss, meleg kenyérrel, de a páncélautóról is mélyen hallgattam, nem szerettem volna anyát megrémíteni.
Vasárnap megtelt a templom. Sokan elfogódottan álldogáltak a bejárat közelében, mint aki nem tudja a járást. Ismerős gyerekeket is láttam az iskolából, olyanokat is, akik eddig biztosan nem jártak ide. A leghátsó padsor szélén az a görnyedő asszony, mellette a fiú, ismerős: Pali! No, szegény, most nem tiltja az apja? Nem mentem oda, most nem szívesen lennék a bőrében. Az ajtó közelében kifelé menet a káplán úr szólítja meg az ismerős gyerekeket:
– Ha rendeződnek a dolgok, jövő vasárnap elmehetünk kirándulni, majd jelentkezzetek! – Egy ismerős lány a bérmáló csoportból odasúgja:
– A káplán úr már elővette a cserkész egyenruháját, valaki látta a plébánián. – Csak bólintottam neki, szemem Klárit kereste a tömegben. Anya intett, hozzá siettem. Jobb, ha belém karol, még mindig nagyon gyengén van. Haza is sietnünk kell, Mari nem jött velünk, ő mindig Bálintot várja: – Nem létezik, hogy ne jelentkezzen ennyi idő után!
– Győztünk! – hallom a kapu előtti beszélgető csoportból. Lelkesen ismételgetik:
– Megint független lesz Magyarország! Kiléptünk a Varsói Szerződésből, kivonulnak az országból az orosz csapatok. Budapestet már el is hagyták! – Vannak józanabb hangok is:
– A függetlenségre a nagyhatalmaknak is rá kell bólintani. Addig minden csak álom, vágy, legfeljebb törekvés lehet. Persze jó, hogy ezt kimondta a Nagy Imre kormány.
– Kimondta, mert kimondatták vele a felkelők, a fiatalok. Ez az ő győzelmük is. De a győzelmet meg is kell védeni!
– Van magyar hadsereg, és alakul a nemzetőrség is. – Erről már megoszlanak a vélemények. Az idősebbek, a háborút is megjártak csóválják a fejüket, a kapus bácsi viszi a szót:
– Szándékosan gyengének hagyták a magyar hadsereg fegyverzetét. Csettegő kis puskákkal, pukkantgató, ósdi ágyúkkal nem sokra mennénk. Azokkal győzni nem, csak meghalni lehet. – Ő biztosan jól tudja. Zsiga bácsitól hallottam, 44-ben éppen csak életben maradt, a társai mentették ki sebesülten, majdnem elvérzett. Több kilométernyi frontszakaszon alig voltak többen ötven-hatvannál a lövészárkokban, amikor az oroszok sok ezer emberrel támadtak géppisztolyokkal, aknavetőkkel, tankokkal.
Sietek haza, csak egy kis krumplit sikerült ma vásárolnom. Nem annyira a szükség miatt, inkább tartalékba, már én is kezdek belejönni az óvatos előrelátásba. Anya rám bízta a beszerzést, szívesen vállalom, így legalább körül is nézhetek, mi történik a telepen kívül. Ha tudná, hol, merre jártam még a vásárláson kívül! Egy telepi lófogattal kiruccantam a belvárosba. Az a fiatalember engedett fel a kocsira, akinek olyan nagyon tetszik Mari nővérem. Alig ismertem rá a városra. Mindenfelé halomban áll a törmelék, felszedett utcakövek halma, vakolathulladék az utakon is, betört kirakatok. De láttam kiégett orosz páncélautót, benne még ott voltak a szénné égett katonák. De mindenütt lelkes, bizakodó embereket láttam, civil ruhás fegyvereseket, egészen gyerekeket is. A teherautókon, a fegyveresek karján a piros-fehér-zöld olyan szívmelengető volt: A mieink, szabadságharcosok. Képzeletem még lovakra is felültette őket, győzelmes huszárok lettek, elkergették a … – kiket is? – ez már bonyolultabb kérdés: a pártháznál a legyőzöttek – iszonyúak voltak a hulláik! – magyarok voltak. Anya tudakolta is, amikor hazaértem, miért tartott ilyen sokáig az a kevés vásárlás. Sokáig égetett a hazugságom:
– Sorba kellett állni, így megy ez. – Ő nem nézett rám, mintha nem akarna még a tekintetével sem zavarni, nem vallatott. Éreztem, tudja, hogy elcsavarogtam.
Marit hívatták a portára. Bálint üzent, újra hívni fogja, hogy beszélhessenek. Felbolydulunk. Végre! Mari örömtől és félelemtől reszket, még kabátot sem venne, úgy siet. Anya engem kér, adjam rá, és kísérjem el. Óráknak tűnik a várakozás, amíg megcsörren a telefon. Mari néhány szavából is értem, Bálint fontos feladatot lát el az üzemben, nem jöhet. Elmondja részletesen is: Az üzem vezetését ők, a fiatalok és a munkástanács vette a kezébe, azon kívül beválasztották a forradalmi bizottságba Újpesten. Szeretné Marit látni, de nem jöhet. Mire visszaérünk anyához, Marinak már kész terve van: Ő megy Újpestre. Csodálkozom is, anya nem sokat érvel ellene, végül ráhagyja:
– Ha csak egy héttel is, de elmúltál tizennyolc éves, a törvény szerint sem tarthatlak vissza. Mari sírva csókolja anyát:
– Ugye megérted, én már hozzá is tartozom. – Egyszer csak ráébredünk, itt már csak ketten maradtunk, Marinak sietnie kellett, sötétedésig oda kell érnie. Később tör ki anyából a sírás:
– Uram, Istenem! Hogyan fog hazajönni? – Nem is tudom mi lett volna, ha nem jön este újabb telefon üzenet, Mari megérkezett, Bálint édesanyja vette a gondjaiba.
Már szombat este kezdtem elkészíteni a felszerelésemet a vasárnapi kirándulásra. Persze, hogy elmegyek. Akármilyen rövid kis túra, csak a Zugligetbe, ez is a szabadság örömét adja nekem. A káplán úrra is kíváncsi vagyok: Csak nem a cserkész egyenruhájában fog jönni? A részletekkel nem is törődöm: egyáltalán lehet-e, szabad-e kirándulni? Van-e már közlekedés odáig? Nekem olyan természetesnek tűnik: “ha rendeződnek a dolgok” – miért ne rendeződnének, miért ne mennénk, a káplán úr mondta. Az izgalomtól nehezen aludtam el, nem is tudom hány óra lehetett.            Dörömbölnek az ajtónkon, hangzavar a folyosón. A lámpát is alig tudjuk a sötétben megtalálni.
– Gyorsan, mindenki, le az óvóhelyre! Az oroszok megtámadták Budapestet! – Már hallom is az iszonyú gépzajt az utca felől. Varga szomszéd mondja:
– Tankok, rengeteg! Úgy jönnek, mint a sáskahad. – Világosságot látok, vakítóan fényeset, rakétákat lőttek fel. Már az óvóhely felé megyünk, próbálunk a házfalak mellett osonni, ebben a nagy fényben meg ne lássák a mozgásunkat. Anya szemében rémület. Ilyen lehetett negyvennégyben is? Akkor is az óvóhelyre mentünk számtalanszor. Én nem emlékszem, ő cipelt engem, a síró-rívó Marit húzta maga után – így mesélte. Összegörnyedve bújunk be a fénypászták elől az óvóhely ajtaján, erős vasbetonból van, lehuppanunk a hosszú padokra, még akad hely, sokan ülnek ott némán, csüggedt arccal.
A bezárt ajtón keresztül is hallatszik a tankok vonulása, majd hirtelen csend lesz, s még meg sem szólalhat senki, felugatnak a  géppuskák, tankágyúk dörögnek, fülsiketítő a zaj, a fejembe hasít tőle a fájdalom, reng, rázkódik a csukott vasbeton ajtó, mintha a sarkából akarna kiszakadni. Anyára nézek. Meredt szemmel ül, keze ölében. Ölelném magamhoz, de ellankad a mozdulatom, úgy bújok hozzá, mint egy kisgyerek, arcába nézek alulról, pereg a könnye. Belőlem is kitör a sírás, és vele együtt a kérdés:
– Anya, ezek így jöttek akkor is, felszabadítani? – Csak bólint, mindent értek. A fejem zúg, egybeolvad minden kinti zaj a bennem feltolulókkal:
Dörgött az ágyú és zúgott a nép,
Vérzett a föld és zengett az ég
– énekelték a lányok hét hónappal ezelőtt. Ünnepeltünk, emlékeztünk arra, amiről valójában keveset tudtunk. Most is ők jönnek, most is lesznek, akiket felszabadítanak, de velünk mi lesz? Tőlünk már mindig elrabolnak valamit, a legszentebb érzéseinket, a szabadságunkat? Kint egy épület fala omolhatott le, ez közel van, robaja erősebb a harci zajnál. “Vár állott, most kőhalom…” – sikolt fel bennem a költő szava, kimondhatatlan fájdalom szorítja a torkomat.
– Anya! – mondom sírósan – November négyről mikor fog szólni az ének, a mi valódi énekünk, a mi gyászénekünk? – Nem felel, kicsit megemel, eltol magától, két oldalt megszorítja a karomat. Már felülről látom az arcát, hisz magasabb vagyok nála. Nézése kemény, biztatás van benne. Még soha nem éreztem magam ennyire férfinek, majdnem felnőttnek.

Bálint kezdett egyre biztosabb lenni a dolgában, tervezhet az életével mást is, mint katonai szolgálatot. A munkáját megbecsülték új üzemében, a légkör is más volt, kevésbé érezte  az üzemi pártvezetők túlhatalmát, nyugati exportra dolgoztak, első volt a kiváló minőség, a többi nem számított. Marival naponta találkoztak, nálunk hetenként többször megfordult, anya már végképp a szívébe zárta őt a betegsége óta, előfordult, hogy kedves fiamnak szólította. A mi kapcsolatunk is egyre szorosabb lett, valósággal bátyámnak tekintettem. S ha anyával az iskoláról, az itthoni és a templomi dolgokról lehetett beszélni, Zsiga bácsi a világ, az ország dolgaiban lett a tanácsadóm, viszont a sport, Klári, sőt az előbbiek is mind szóba jöhettek, ha Bálinttal beszélgettem. Tőle hallottam először: forrong az egyetemi ifjúság. Már nem tudják megtiltani a gyűléseiket, a következő napokban tiltakozó felvonulás, tüntetés várható.

               Október 23-ika a mi iskolánkban egyszerű hétköznap volt, kedd. Ilyenkor vannak a legnehezebb tanóráink: matek, fizika, kémia egymás után, pihenőnek egy egészségtan, végül történelem. Ezen a héten délutánosak voltunk. Olyan sokan jártunk már ebbe az általános iskolába, hogy csak két műszakos váltásban jutott minden osztálynak tanterem.  Hetenként változott a beosztás, délutánosok nagyon nem szerettünk lenni. Délelőtt a tanulószoba már minden tudásszomjat kivett belőlünk. Megelégedtünk a házi feladatok megoldásával, egy kis elméleti tanulnivalóval, megebédeltünk, és amikor jólesett volna a kikapcsolódás, valami könnyed délutáni foglalkozás, akkor kellett tanórákra mennünk. Edzésre is csak heti kétszer jutottam el, de csak öt órára, egyre inkább félig sötétben, kevés villanyfénynél éppen csak mozgásban tudott tartani Laci bácsi. Edzésnapokon ő már fél négytől a pályán lehetett, a tornaóráit korábbra tették. A töri órán az első világháború volt a téma. Tanárunk lelkesen szidta az imperialistákat, akik háborúba sodorták a világot a vacak gyarmataik miatt, népek börtönévé tették Oroszországot, csatatereken pusztult el sokmillió egyszerű munkás és parasztember, teljesen feleslegesen. Még a negyede sem telt el az órának, bejött az igazgatóhelyettes, súgott valamit a töri tanárnak, az elsápadt, majd akadozva néhány mondattal befejezte a mondókáját, kijelölte a tanulni valót, és hazaküldött bennünket, sőt hangsúlyozta, hogy menjünk sietve, és haza, ne máshova. A folyosókon nagy volt a zsongás, egyszerre indult a lépcsőn lefelé valamennyi osztály, az első emeletiek összetorlódtak a másodikról jövőkkel. Az iskolakapu felől valaki berikkantotta: tüntetés van a városban!

               Örültem a korábbi befejezésnek, a kézilabdapálya felé vettem az irányt, legalább világosban is edzhetek egy keveset. A pályán kint nem láttam senkit, mindenki az öltöző előtt állt, felöltözve, senkin nem volt sportdressz. Laci bácsi is hasonlókat mondott, mint az iskolában: igyekezzünk mihamarabb haza menni, ki tudja mi lesz még a mai napon, hírlik, hogy néhol már a villamosok sem járnak. Engem ez nem érintett, gyalogosan sem volt több az utam hazáig egy negyedóránál. Az edzés elmaradását sajnáltam, de szót fogadtam, bandukoltam a hosszú utcán a telep irányába. Az iskolából most jött ki a lányok utolsó csoportja. Őket nem engedték el hamarabb? A szürkületben Klárit véltem látni az utcafordulóban, kisebb csoportban igen csak siettek.

               Otthon sokáig egyedül voltam, anya sem érkezett meg, pedig ilyenkor már itthon szokott lenni. Bekopogtam Zsiga bácsihoz, ő sem volt otthon. A szomszéd, Vargáné a portaügyeletről jött, oda telefonált a férje, ne várja, egyhamar nem érkezhet meg, jobbára gyalogosan tud jönni, a villamosok állnak a körúton. Tanácstalan voltam, most mit tegyek? Azon már nem is csodálkoztam, hogy Mari nem jött meg, Angyalföldről öt után szokott hazakerülni, de így nem valószínű, hogy ma sikerülni fog. Iszonyú éhség jött rám, pedig bőségesen megebédeltem az iskolában. Levágok egy vastag kenyeret, kenem a zsírral, keresem a sót. Miért nincs a helyén? Anya jön be lihegve:

– Kisfiam itt vagy? Jaj, de féltem, hogy nem tudsz hazajönni, vagy belekeveredsz valamibe. Forrong a város, tele néppel a nagykörút, vonulnak valahová. Nemcsak az egyetemisták, idősek, fiatalok vegyesen, munkások, mindenki. Olyan jelszavakat, mondatokat kiáltoznak, amiért eddig bárkit elvittek. De most ekkora tömeg, és alig látni egyenruhásokat! Mari? Zsiga? Jaj, Istenem, hogy kerülnek haza? – Leteszi a nehéz szatyrot, a székre roskad, az arcán látom, nincs jól, megerőltette magát. Miért cipelt ennyi mindent olyan messziről? Kinyitja, mutatja, csupa élelmiszer: kenyér, üveges tej, krumpli, liszt, cukor, só.

– Anya, miért? – kérdem, de közben a sápadt arcát figyelem, hogyan segíthetnék, de fogalmam sincs, mit tegyek, a szatyor tartalmát kezdem elrakni, azoknak tudom a helyét.

– Ha felfordulás van, elsőként élelmiszert kell venni, ki tudja, holnap kinyitnak-e az üzletek. Éhen nem halhatunk – mondja megadóan, ülve maradva, a kezem ügyébe adja a szatyor aljából a maradékot.

               Mari éjfél felé érkezett meg. A telepen mindenki ébren volt, legtöbben vártak valakit, no meg a híreket, mi történik itt valójában? Gyorsan futottak az új hírek: A magyar rádióból még semmi különösről nem tudósítanak, megy a szokott műsor, zene, de jött valaki olyanokat mondva:

– Forradalom van Pesten, már bemondták a Szabad Európa Rádión. – Mariból nehéz bármit is kiszedni, reszket, sír, egyre Bálintot emlegeti. Nem tudja hol van, találkozniuk kellett volna, de nem volt az üzemében sem, oda is elment utána érdeklődni. A portás szerint a fiatalok egy csoportja a belváros felé ment. Bálintot még nem ismeri. Ő mindig éjszakás, csak ma jött be korábban, nem ismerné meg, ha találkoztak is.

– Jaj, Istenem! Csak baja ne legyen! Én végig gyalog jöttem, sok ember, nagy zaj mindenfelé, azt hiszem, lövéseket is hallottam – fejezi be sírva. Nem tudtuk megnyugtatni, nem volt hajlandó lefeküdni sem, úgysem tudna aludni. Ha Bálint a belvárosba ment, ide előbb megérkezhet, mint haza, Újpestre.

– Kitört a forradalom, a rádiónál már lőnek, ostromolják a felkelők! – hallom az erőteljes felkiáltást az udvar felől. Ki lehet? A szomszéd épületben a legényszálláson főleg fiatalemberek vannak, közülük valaki? Zsiga bácsi dörmögő basszusa is hallik, már a folyosóról. Ajtó csapódik a Vargáéknál, az asszony sápítozik sírós hangon, a férje csitítja. Anya kimegy, az ő hangját is hallom:

– Zsiga! Nincs semmi bajod? De jó, hogy már te is itt vagy, Mari nem régen érkezett.

               Reggel a nyugtalan éjszaka ellenére mi korán kelünk, Marit békén hagyjuk, anya takarta be, úgy ruhástól nyomta el végül az álom, csak végigdőlt az ágyán. Gyorsan jönnek a az újabb hírek: Megállt a város, nincs iskolai tanítás, a munkahelyekre sem érdemes elindulni, a közlekedés is szünetel. A rádió ostromáról ellentétesek a hírek, de egyre több szó van a tömegbe lövő ávósokról, a fegyvert letevő és a felkelőknek átadó katonákról, teljes a fejetlenség, a kormány össze-vissza beszél. Mégis mindenki arcán az örömet látni: Végre megszabadulhatunk “ezektől”! Így mondják, ilyen egyszerűen, mégis mindenki tudja kikről van szó:

– Rákosiék, az ávósok, ez az egész rohadt banda végre eltakarodik – hallom a kapus bácsi hangját a portaügyelet előtt, ő magyaráz az egybegyűlteknek.

– És a ruszkik is takarodjanak ki! – teszi hozzá valaki éles hangon felkiáltva, az öklét rázva. Helyeslő moraj követi. Munka, feladat a telepen keveseknek adódik, csak a szolgálatban lévőknek kell biztosítani a telep működését még ebben a helyzetben is. A többiek itt gyülekeznek a kapu környékén, innen az utcán történtekre is rálátni. Mások, főleg a független fiatalok elindulnak a város felé szótlanul, határozottan. Az utcáról zsivajgás hangja tör be. Kifutunk valamennyien. Nagy a tömeg a kereszteződésben, beszélgető kisebb-nagyobb csoportok, mindenféle híresztelések futnak végig, egymásnak adják tovább, eljut a legtávolabb állóhoz is. Anya nem örülne, ha látná, hogy az utcára mentem. Megfordul a fejemben: Most alkalmazkodni kell, vagy inkább magamra vigyázni? Ennyi embernek nem lehet baja!

               Sodródom a tömeggel. A járdán, az úttesten mindenhol emberek, fiatalok, idősebbek. Olyan érzésem van, mintha focimeccsre mennék. A közeli Népstadionban egyszer a kettős bajnoki fordulóra mentem a telepi srácokkal, ott voltak ennyien. Szinte helyben topogva, centimétereket haladva jöttünk kifelé a meccs végén. Nem is volt kedvem máskor elmenni, annyit nem ért az egész.

– Ruszkik jönnek Gödöllő felől – fut végig a hír a tömegen. Sokan arrafelé szaladnak, a tömeg sűrűje már ott hullámzik, várakozón megállnak az út szélén. És jönnek is sorban, szépen az orosz páncélautók, mindegyik elején géppuska, rohamsisakos katona áll a mellvéd mögött mereven, keze a fegyver elsütő berendezésén, mögötte mélyebben a többiek ülnek, csak a sisakjukat látni és az égnek tartott kézi fegyvereiket.

– Ruszkik, haza! – kiáltanak fel a tömegben. Erősödik, ismétlődik a dühös felkiáltás. A hangzavar olyasféle, mint a focimeccsen. Öklök emelkednek magasba, fújozás, füttyszó, mintha csak a futballbíró ellen tüntetnének:

– “Ez tizenegyes! Nincs szemed? Te rohadt csaló! Kik fizettek meg?” – De itt előbb csak a fújozás és a füttyszó erősödik, majd átalakul a tömeg ütemes kiáltásává:

– Ruszkik, haza, ruszkik, haza, ruszkik, haza! – A dühödt arcok hasonlóak, mint a meccsen, de mégsem. Ott hullámzik, változik a hangulat a játék menete szerint, belefér az ujjongás, a saját, kedvenc csapat biztatása, a gólöröm mámora is, itt feltört az évek óta elnyomott keserűség, végre megszólalhat, most kell megszólalnia, mert itt jönnek minden bajok okozói, ellenük tüntet a nép. A hátrébb állók nyomakodnak, már az útra lökik az elsőket. A páncélautók sora megáll, velük szemben a tömeg egyetlen hatalmas füttyszó, már szavakat sem keres, s mint hatalmas bírói fütty, megálljt parancsol a fegyvereseknek.

               Az első páncélautó géppuskása megmozdul, szemében rémület látszik, mozdul a fegyver is, körbe-körbe a tömeg irányába. Döbbent csend lesz hirtelen. A páncélautó mélyéről pattogó vezényszót hallani. A katona még egyszer körbepásztázza a tömeget, majd az ég felé emelve fegyverét dörgő sorozatot lő. A tömeg szétrebben, a házak felé futnak, futok én is, lábam tapossák, tolnak, löknek, oda húzódok a fal tövéhez. Akkor szólal meg egy újabb sorozatlövés, most már valamennyi géppuskából. A tömeg a földre vágódik, vezényelni sem kellett, sokan egymásra estek, az alulra kerültek nem panaszolják, lapulnak, bebújnának a föld alá is. A fal tövénél huppantam le, a fejem bevertem, homlokom vérzik. Jajkiáltás hangzik, majd egy újabb géppuska sorozat. Felpillantok. A páncélautók elindultak a belváros felé. Lassan feltápászkodunk a földről. Valaki, erős férfihang kiáltja:

– A mieink ellen mennek, a felkelők az ávósokat már elkergették, lefegyverezték. Most beleavatkoznak a ruszkik! – Másik hang:

– Csak a levegőbe lőttek, nem sérült meg senki? – Morajlás kíséri, egymást vizsgálják a tömegben, hozzám is odalép egy fiatalember:

– Mutasd, öcsi, mi érte az arcodat? – Csak intek, semmi, karcolás, de már indulok futva a telep felé, velem együtt többen is, eloszlik a tömeg az útkereszteződésből.

               Végig sem tudom gondolni, mi történt körülöttem. Felerősödtek az eddig csak suttogva kimondott szavak, nevén nevezték a bajt, a bajok okozóit, ellenállnak, bátran felkeltek az emberek az elnyomó hatalom ellen. Így nevezték. Nekünk eddig a szabadságról papoltak, elnyomóknak pedig a régi rendszer urait mondták, azokat, akik nekünk – anyám mondta – ennél mégis jobb életet biztosítottak. És nemcsak a felgyülemlett, most felszabadult haragot látom az emberek arcán, valami különös fényt, derűt, nyílt tekinteteket, mosolygást, kedvességet a másik ember felé, újságolják a közös örömet:

– Végre, végre! – Egyre gyakrabban hallom a szabadság szót is, nem a kikényszerített hazug köszöntés szavát, mint eddig, a valódit, egyre többször magyar szabadságnak mondva. Bennem is kiengednek a fékek: Most már ezt is, azt is szabad majd mondani, más lehet a mi életünk? A Gábor bácsit káplán úrnak szólíthatjuk a kiránduláson is? Ott, a bővizű forrásnál nem állíthat meg a tiltó szót üvöltő hangszóró? Megtudhatom végre, kik nem akarták ünnepelni április negyedikét? Nem lesznek besúgó feleségek, s ki tudja, milyen titkos foglalkozású apák. Pali is olyan lehet, mint bármelyik gyerek, aki büszke lehet az apjára? S nekem sem kell szégyellnem apámat, tisztelhetem holtában, s ha minden úgy alakul, nekem is lesz teljes családom, Zsiga bácsit elfogadhatom nevelőapámnak, hiszen, ha meggondolom, eddig is az volt félig-meddig.  Megdőlhet anyám igazsága: nem alkalmazkodni kell, csöndben maradni – jobb, ha inkább nem is szólunk, csak tűrünk –, hanem egyszerűen élni lehet, örülni a jónak, a szépnek, szeretni, akit nagyon lehet, érdemes szeretni, de tisztelni a többieket is. Figyelem magam: Olyan dolgokról gondolkodom, amiről még sohasem. Pedig hallottam hasonlókat, csak nem volt hozzá közöm. Inkább előírás volt, a jövőbe vetített tökéletes világ vágya, tanították, és ezt hazudtolták meg naponként. Melegem lesz, nem kívül, belül érzem. Átjár valami tökéletesen jó érzése. Valaki szólít, igen így van, jól gondolod: Szabadon szeretni, tisztelni. Mintha újra belém költözött volna az a pünkösdi Lélek. Majd ezt hallom: Csak nyisd ki a szemed, jól vigyázz! Azok a fegyverek az előbb még csak a levegőbe dörrentek…

               Józanabb leszek: Igen, még itt vannak az oroszok, a katonák, a fegyverek tömege. Most a belváros felé indultak. Anyámhoz megyek sietve. Munkába nem mehetett, otthon tesz-vesz, gondoskodik rólunk. Együtt aggódik Marival Bálintért, ott a helyem, velük.