Azt beszélik, egyszer, börtönéből megszabadulván, audienciát kért a császártól, aki nem fogadta jó szívvel, sokáig előszobáztatta. Türelmetlenül topogott az apró előtérben, hol a két szék, az asztal és a belső szobát is fűtő nagy kályhának díszes ajtaja s ormótlan elülső fele csaknem minden helyet elfoglalt. Mikor vagy tucatodszor tévedt ideges pillantása a kályhaajtó közepén árválkodó kerek nyílásra, hirtelen felderült. Kilépett a folyosóra, majd temérdek fahasábbal tért vissza, és tömni kezdte a kályhát. Többször is fordult, mind újabb kupac fákat gyömöszölt a mérgesen huhogó, a hőtől majd’ szétdurranó cserépkályhába. Hirtelen kinyílt a belső szoba ajtaja, a császár rontott ki rajta: palástját és nehéz zubbonyát már lehányta magáról, felséges arca verejtékben úszott. „Ki míveli e pokoli hevet szobámban?” – ordította. „Csak én, felség” – hajolt meg az udvaroncok finomságával Oswald von Wolkenstein.
Ugyan, miért ne vehetnénk éppen ebben az anekdota megszentelte pillanatban, a pozsonyi vár királyi lakosztályában szemügyre őt, Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király utazó diplomatáját? Még a képzelőerőnket sem igen kell megerőltetnünk: ő az első költő a németnyelvű irodalomban, kinek arcképét ismerjük, saját maga illesztette bele versgyűjteményébe. Egyik szemében kettőre is elegendő virgonc pimaszság – a másikat még gyerekkorában veszítette el, tán valami nyavalyában, tán amiatt, mert másodszülöttként pontosan érezte, hogy apjának nem ő a szemefénye. Mit tehet egy leleményes gyerek másik szemével, ha az egyik világtalan? Elviszi világot látni. Tízévesen indult útnak Tirolból, mindenfelé, amerre a madár se jár: Krétát ugyanúgy megjárta hajósinasként, ahogy bolyongott Örményországban, Grúziában, Lettországban, a litvánok földjén; mézet a törököknél, bifszteket a tatároknál kóstolt; botcsinálta szerzetesként esett szerelembe, gazdag kalmárként vesztette el minden portékáját egy hajótörésben, s ha a sztyeppéken nekieresztette mokány lovacskáját, nem érte utol – csak apja halálhíre.
Érdemes volt-e azért hazatérnie, hogy fivéreivel hét évig pörösködjék a jusson? Talán erről nem volt meggyőződve, amikor Ruprecht királlyal itáliai hadjáratra indult, az időt elütni. Aztán csak megkapta örökét, sok köszönet abban sem volt: a hauensteini vár egyharmada jutott neki. A másik kétharmadot egy Jäger nevű lézengő ritter uralta – annak szemre- (félszemre-) való leányát rögvest megostromolta s hamarost bévette az ifjú lovag. Hanem elvennie mégsem akaródzhatott, úgy lehet, ezért sietett 1409-ben a Szentföldre, hol csak ádáz mórok mórikálják maguk. Szenvedélye bizonnyal nem volt oly állhatatos, mint ama nagy zsinat, melyet négyévi megingathatatlan fennmaradása okán konstanzinak is neveznek, s ahol újólag találkozunk vele. Nem fiatal ember már (1376-ban vagy 1378-ban született, anyja a megmondhatója), s a nagy hitújító is máglyán végezte eddigre – tehát kétszeresen is túl a Huszon szegődött el 1415 tavaszán Zsigmond király szolgálatába, évi háromszáz dukátért. Olyannyi kalanddal szorgos háta megett, mennyinél kevesebbért is kapkodó lanthangolásba fognának a hajdani eposzköltők, indult új utakra új ura megbízásából. Járt Angliában, Skóciában, Dániában csakhamar. Portugáliába is betette rendületlen lábát, s ha már oda, hát egyből Afrikába is át, megnézni az arabus Ceuta ostromát; az ősz már Perpignanban érte, Zsigmond diadalmas bevonulásának tanújaként, ahonnét Párizsba ment, azután végtére haza, Tirolba, egy-két izgalmas kalandért.
Margarete von Schwangaunak hívták azt a sváb nemeslányt, akit jólesőn Marcsáz („Gret”) nem egy versében, s akit igaz szerelemből vezetett oltárhoz elébb, azután a hauensteini várba – ehhez már Jäger mesternek és az ő kifacsart s eldobott leányának is volt egy-két szava. Kelepcét állítottak, s tömlöcükben ecetes hónapokba fojtották mézesheteit az újdonsült férjnek, kit az arabus vár után most bús ara vár. Tették ezt mégpedig Ausztriai Frigyes herceg alamuszi támogatásával, kinek birodalomépítő igyekezetét nagyban gátolta a Zsigmonddal súgó-búgó tiroli nemesi liga, élén a Zsigmond összekötőjeként sürgő-forgó Oswalddal. A herceg innsbrucki várbörtönébe vitette át a rabot, ki örömmel szabadult meg az őt epedése helyett immár rafinált fogókkal kínozó Jäger-lánytól. A herceg szabadon is engedte öt hónapra, hogy kaparjon össze hatezer dukátot, amellyel kiváltja magát a rácsok mögül – ő Pozsonyba szaladt, s most nézi a császár izzadt üstökét, várván, széna-e vagy szalma.
Az elébb elmondottakkal bizonnyal mind tisztában volt Zsigmond, sőt azt is tudta már, hogy ő meg melegért hideget ad cserébe, s olcsó szalmával fűt be az ötletes lovagnak, ki így csakhamar vissza kénytelen vonulni tömlöcébe. Zsigmond és Frigyes megbékéltek egymással, s a vadászhajlandóságú Jäger üldözte Oswald mit tehet egyebet: felesküszik Frigyes hűségére, s az el nem tépett adósságlevél fenyegetésével feje felett elfoglalja, immár mindenestül, Hauenstein várát. Kevés szórakozása van: egyszer, afféle kicsinyes bosszúvágytól hajtva, kiadósan képen törli a Frigyes kinevezte új brixeni püspököt, hétszer pedig gyermeket nemz. Hét gyermeke körében morzsolja napjait a hétvilág megfáradt vándora, s az őrjítő zsivajból derűs úti élményeibe menekül; amikor 1431-ben Zsigmond a Sárkány-rend lovagjává avatja, gondolatai akkor is inkább lassacskán elkészülő verseskötetén járnak, mely a maga százharminc versével minden középkori lírai életmű legterjedelmesebbjét foglalja magába. Ezt azonban ott Pozsonyban, Zsigmond előtt, kezében az utolsó néhány hasábfával éppen úgy nem sejthette (ha részben kívánhatta is), mint azt sem, hogy 1445 augusztusában éri a halál, s a neustifti kolostorban helyezik örök nyugalomra.
De mi is az az örök nyugalom ehhez az örök kedvhez képest, mely ily rengeteg életet ily rengeteg versbe győzött szorítani? Grúziától Ibériáig, a skót felföldtől a litván alföldig nő-e annyi fűszál, ahány versrügy pattan e furcsa sipka alatt, s szökken aztán gyors, pompás virágba-gyümölcsbe? Mély vallásosság amott, hetyke dac emitt; trubadúri áhítat és pajzán, szeleverdi játékosság; kósza kalandvágy és csöndesség lankadt óhaja; harsány bordalok és könyörgés jámbor életért egyaránt, egyszerre. S fölöttük a csatákban edzett vasmarok, temérdek egyedi, kecses, de kacskaringós formába szorítani a számos mesét és számtalan indulatot; rímet rímhez illeszteni, s lelni rá aztán rímet, újat és újat, újra meg újra, négyet, ha kell, de ha az kell, mindjárt tizenötöt; francúz oskolát, itáliai mestereket, tetejébe a jó öreg Mönch von Salzburgot lesni, s haladni meg máris sosemvolt strófákkal, frissen hersenő rímekkel, egyik sorból a másikba kígyózó mondatokkal, olykor maga-szerzette dallamra – kévébe szedni mindent, mit a minnesang három százada aratott, de tallózni mégis, máris újat: tiroli tájnyelvet, ha éppen, hangutánzó szavakban elkapott madárfüttyöt, ha éppen, néhanap meg tíz nyelvű verset rittyenteni, mert vagy tíz nyelvet beszél valaki, vagy szóra se nyissa hitvány száját. Milyen cserépből rakhatni olyan kályhát, melynek ajtaján – egyetlen szemén – át efféle tűzre látni, mely szikrát hány és perzsel, s hat hosszú évszázad múltán sincs kedve hűlni?
Pontosan tudom, mi ez a borzongás, míg fordítom: a félszem.
Győrei Zsolt
OSWALD VON WOLKENSTEIN VERSEI
Ha azt lesem…
Ha azt lesem,
S naphosszat járatom azon az elmém,
Milyen gonosz s mi jó lehet,
Ki él, minden teremtmény:
Hát köztük egy olyat lelek,
Ki mindenek felett jó vagy galád…
Ne véld te sem,
Hogy semmihez sem fogható a sárkány,
Amelyről Szent János beszél,
S nincs randább a föld hátán –
Az elfajzott asszonyszemély
Sem adja annál sorscsapásban alább!
Betörsz oroszlánt, párducot,
Igába fogsz bivalyt,
A rossz nővel, ha megnyuzod,
Se fogsz te bírni majd!
Mégsem szelídül, mégse tér meg,
A széles nagyvilágnak főzne mérget!
Gőgös, kevély,
Ha tisztelet és hódolat fogadja.
Ha megvetés, úgy háborog,
Mint tenger szörnyü habja.
A rang kopott? a has korog? –
Cudar komiszsága nem fogy soha.
Egy nőszemély
Játszotta el az Édent egy faláson,
Nőért maradt aggon s vakon
Matuzsálem meg Sámson,
Dávid király és Salamon
Furfangos nők miatt lett ostoba.
Arisztotelészt, mesterét
Lefőzte egy leány,
A bölcs tudása mit se ért:
Más ült nyeregbe ám!
S ki elbukott, sok van soron még:
Hiába volt Sándor nagy, Absolon szép!
A beste nő:
Hímes bitókötél, a szívbe lándzsa,
Hamis barát, izgága kéj
Csalóka csillanása.
Elűzte Illést pusztába; mély,
Sötét tömlöcben József lenn ragadt.
Keresztelő
Szent Jánosnak is így vágták fejét le.
Wolkensteint is, szegény fejét,
Cselt vetve csalta lépre
S börtönbe egy fehércseléd –
Ezért, hogy lépte olykor ingatag.
Hallgass rám, ifju s vén: kerüld
A szép, de csalfa nőt!
Kívül ragyog, de legbelül
Vad mérgű farka nőtt.
Hanem szolgáld a szende, szép lányt!
Dicsérem őt, mert fénylik, mint a gyémánt!
Hej, gazduram…
Hej, gazduram, a hegy levét
Idehordd, idehordd, idehordd!
Megáld az ég, ha raksz elénk
Kupa bort, kupa bort, kupa bort.
Test-lélek ép, amíg belénk
Fut a korty, fut a korty, fut a korty!
Mariska, légy a kedvesem,
A babám, a babám, a babám!
„Hímzett szütyőt ha vesz nekem
Hamarán, hamarán, hamarán,
S ha nem harap, míg testemen
Matat ám, matat ám, matat ám!”
Janim, táncban nem andalodsz,
Hevesen, sebesen repesel.
De hogyha ily iramba’ ropsz,
Elesel, elesel, elesel,
S akkor rögtön likamba, hopsz,
Belesel, belesel, belesel!
Szivünk vidám ritmust dobog.
Vali, fel! Mari, fel! Ani, fel!
Lóss-fuss, üsd-vágd az üstdobot!
Pali, fel! Kari, fel! Jani, fel!
E pártánc fürge, friss dolog.
Hali, hej! Hali, hej! Hali, hej!
Körtánchoz csúszik egy nyelet
Üde must, üde must, üde must.
Henrik, nyomunk még egy menet
Ütemest, ütemest, ütemest?
Jocónk, Lacink se mond nemet
Ugye most, ugye most, ugye most?
Sipirc haza, az asztalon
Lakománk, lakománk, lakománk.
Siess, Konrád, te vadbarom,
Szaporán, szaporán, szaporán!
Ne bámulj, mint a mafla ponty
A vacsorán, a vacsorán, a vacsorán!
Csak ámulok…
Csak ámulok,
Elherdált kincsüket hányan siratják,
Míg én csupán az ifjukort!
Akkor még nem tűrt zablát
Friss szellemem – kajlán ugort,
S nem volt hálás a földnek, mert cipel.
Hogy elmúlok:
Ezt súgja fej, hát, kéz, láb gyöngesége,
S mert vétkeztem is oktalan,
Testem megbüntet érte.
Ráncos, sápadt vagyok magam,
Szemem vörös, lábam alig visz el,
A szív, a nyelv döcög nagyon,
A jókedvem: sóhaj.
Reszket, biccen minden tagom,
S az énekem: „Ó, jaj!”
Mely suta, reszketeg orrhang
Lett az a hajdan büszke tenorhang!
Göndör hajam –
Sűrű tincsekből szőke, vad vihar volt –
Fénytelen, gyér, szürke lett,
És benne mennyi tarfolt!
Rőt ajkam kékszínű, repedt,
Ezért lehet, hogy kedvesem kerül.
Csak csonkja van
Fogamnak, s hogy rágott, az is csak emlék.
Ha káddal mérném pénzemet,
Újat mégsem vehetnék.
Legfeljebb tán a képzelet
Pótolja – ez fillérbe sem kerül!
Kihunytak harsány harcaim,
Ha futnék, sántitok.
A dal hal gégém porcain,
A szusz rajtam kifog.
A hűvös föld testemre les,
Mi gyatra, s megvetésre érdemes.
Okulj, fiam:
Ne hencegj, hogyha szép vagy, izmos, délceg,
Magasztaló, boldog dalod
Ajánld inkább az Égnek!
Olyan leszel, mint én vagyok,
S te: én voltam – sajnálat nem segít.
Most már vigan
Élnék Isten kedvére, hosszu böjttel,
Templomba járnék, térdemen –
A vágy hiába tölt el,
A test törődött, vértelen,
Enélkül sem győzi keserveit.
Már négyet látok egy helyett,
Befalazták fülem,
Kicsúfolnak a gyermekek,
S a szép lányok külön.
Belőlem ily bús balga vált –
Isten kegyelme adjon halk halált. Ámen.
Menj, igyekezz, vidám dal…
Menj, igyekezz,
Vidám dal, fürge mersszel,
Nyerd el hölgyem kegyét!
„Henrikem ez,
Ki udvarolni egyszer
Végre elémbe lép?”
Hölgyem, velem tán csipkelődik?
„Henzim, attól az Isten őrizz!”
E báj: mi baj!
Egy irgalmas szaváért
Öné az életem!
„Ily szörnyü jaj!
Reméld, hogy gyors halál ér,
Ha kínod éktelen!”
E test minő
Lángokra gyújt! S aranyból
Kezén e két kapocs?
„Én úrinő
Volnék, s a rang parancsol –
Övem is aranyos.”
Olyan, akár sólymon a pányva!
„Aki, ha bírna, messze szállna?”
Két ökrömet
S birtokom termését adom
Egy csókjáért oda!
„Kit ily szöveg
Szíven nem üt, te, vadkanom,
Nincs is tán oly koca.”
Nem is vitás:
E szőke haj, e hó kezecskék –
Mind kedvesen fogad!
„Ez ugratás,
Akármiben fogadni mernék.
Felteszem két fogad!”
Mit két fogam? Ez príma fogsor!
„Annak, Henz, ki kásába kóstol.”
Ha ily nemes
Hölgyet tucat mást nem kapok,
Magam vízbe ölöm!
„Csuromvizes,
Bősz Henriket ha láthatok,
Részemről az öröm.”
Úrnőm vidám –
Kicsúfol, míg fájón sóhajtok,
A mérgem így megesz.
„Szegény gidám,
Mit tegyek, ha nem kell a sajtod?
Hiába mért mekegsz?”
Hát elhagyom, ha sajtom papsajt.
„Hatása nincs. Legfeljebb hashajt.”
E gúny s negéd –
Melyről anyám is tudni fog –
Illetlen s nem való!
„Inkább gebéd
Etesd, s bajod annak nyifogd –
Szót ért a ló s a ló!”
E csitri lánytól ugyan…
E csitri lánytól ugyan mit kapok?
Olyan, mint a tizenkét hónapok!
Kezdetben lehet hideg és fagyott,
Mit se félek – ez a január!
A hó múltán engedni kezd a fagy,
Gondol velem, rám pillant olvatag,
A gyors örömtől óva int az agy:
Még tart a tél, a február!
Virítok, s kedvem máris morc, beteg,
Szerelmem fűt és láztól szenvedek,
Az orvosok csupán legyintenek:
A március még meg nem árt!
Csak nyűg vagyok, vagy drága, jó barát?
Kérdezd a holdnak túlsó oldalát!
Ez április bolondja odalát,
Míg föl-le, mint a kerge, jár!
Kibomló szépség, csábító alak,
Akin májusi napsugár a lakk,
Magaménak csak úgy óhajtalak,
Ha téged szintén vonz e juss.
A haj, az ajk, az arc: mind műremek.
Rubinnál tisztább, szebb fényű szemek,
Tüzükben vágyaim úgy fürdenek,
Mint rózsákban a június.
Milyen forrón, milyen buján ledér
A kéz, a kar, a mell, a szűz-fehér!
Kezedért, karodért, szűz melledért
Nyúlok mohón, vad július!
Ha gyümölcshúsra éhez bús husom,
Te körte-tested vágyja gusztusom,
E pompás, nehéz augusztuson
Nevess, etess, vérembe juss!
Aztán a fény már nem oly áradó,
De lassú, lomha, könnyen fáradó,
Bágyadt, sápadt, opálos már, fakó
És mélabús: szeptemberi.
És félni kezdek: szívéből kivet,
Elhervadt csókot felejtés követ…
Csak azt remélem: a hajdanvolt hevet
Októberem tán felleli.
És lám, ragyog megint: a láza új,
Hogy melegedni biztos házba bújt,
Csordultig tölt és újabb nászra gyújt –
Gazdag, szép nász: novemberi.
Ölelném még – egyszerre nincs velem,
Elengedett, köddé lett hirtelen.
A zord december máris itt terem:
Éjem-napom nem emberi.
A köd fölött…
A köd fölött
Győz az azúr
A mennybolt végtelenjén,
Pillád mögött
Szemedbe szúr,
Te hibátlan teremtmény!
Szép skatula,
Kin makula
Sem fakul, a
Szivem tökéletesnek
Ki úgy kiált,
Hogy kis hibát
Sem fogna rád,
Megtestesült legesleg!
A jajt,
A bajt,
Sok fürge kínt,
Ellenem mind mi cselt sző,
Elhajt,
Ki majd
Reám tekint:
Szüzek között az első!
Új nap lobog,
Zengnek rigók,
És duzzadó erecskék.
Mind úgy csobog,
Mind úgy csivog,
Hogy Szent Szüzüknek tessék!
E dallam oly
Édes-komoly,
S mégis mosolyg,
Vigaszt ad, lelkeket nyit!
Májusfa, nap,
Virág, patak
Mind dallanak,
Hangjuk fölér a mennyig,
S leül
Felül
A Szűz előtt.
Jámbor Királynő, Krisztust
Ki szült,
Derült,
Víg kedvvel őt
Dicsérje buzgó himnusz!
A víz, a tűz,
A föld, a szél,
Gyémántok csillanása –
A tiszta Szűz
Mindenkinél
Különb, nincs néki mása.
El nem veszít,
De óv, segít,
Szívemben itt
Övé e halk monostor.
Húsvét közelg…
Te tiszta kert,
Gyógyfűvel telt,
Őrizz gondtól s gonosztól!
Eseng
Fejem
Lebiccenőn
Szádhoz, e gyenge sebhez:
Legyen
Selyem
Ajkad erőm –
Gondolj velem, te kedves!
Benedicite
Áldassanak minden gyümölcsök,
Étel-ital, bor és kenyér.
Ő adta, kit hoz ősi törzsök
Szűz ága
Világra,
Kínok közt halt a vétkekért,
És él ezért örökkön,
Se vége nincs, se kezdete,
Háromban-egy, ki önnön
Testével
Vendégel,
Ha éltünk gyönge s reszketeg.
Segíts rajtunk, Királyi Asszony!
Kyrie eleison,
Atya, Szentlélek,
És Egyfiad,
Te védj meg,
Ha les ránk ártó indulat,
Óvón te tekints ide!
Ámen. Benedicite.
GYŐREI ZSOLT fordításai
(Első megjelenés: Tiszatáj. 2010. szeptember)
És érintetlen marad túlcsorduló tekintetünk viaszos fénye… Ennek nyolc éve már, egy szemhunyás. Nyolc év és még, a fej lecsuklik, de mérhető, amit kitapint a kéz. Megégtek széleim, határaim, szárnyaim. (Fáj a horizont, mit nem járhatnak lábaim.) Egy cserép föld, benne leander, és összeszorul a torkom. Ilyen gyönyörűség láttán elönt a mocsok, ez az egyszerűség megszégyeníti hiábavaló, de kacifántos életszenvedélyem. (Itthon vagyok, kiöntöm mérgemet, fogatlan kígyó a sárban tekereg.) Zárójel, zárójelentés. Julien Sorel halott, Poszeidón tajtékpipára gyújt. Az átkaim meddők, lényem szórom, galambok csipegetnek.
España
